Napi Online
Online robbant be az új angol sztárcsapat
Elmúltak már azok az idők, amikor az amatőr zenekarok sztárrá válását egy-egy jól sikerült koncert után a lemezkiadók megfigyelőinek zsebébe csúsztatott demo kazetta, cd biztosíthatta.
Az internet, amely sokak szemében eddig a zeneipar sírásója volt a kalózletöltések miatt, újabban éppen a zeneipart látszik forradalmasítani: egyre gyakrabban futnak be együttesek a zenei fórumokra vagy a MySpace-hez hasonló közösségi portálokra feltöltött számokkal. A trend ékes példája, a sheffieldi Arctic Monkey hónapok alatt eljutott az online suttogó propagandától odáig, hogy a februárban megjelent Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not című bemutatkozó album az Oasis rekordját megdöntve minden idők legjobban fogyó első lemeze lett - csak Nagy-Britanniában egy hét alatt 360 ezer példány fogyott a korongból.
Az Arctic Monkeys sikerének azonban a "jó helyen-jó időben" csodafegyveren kívül semmilyen titka nincs. Zenéjükben aligha fedezhető fel újdonság - ez már szinte nem is meglepetés -, ellenben megbízhatóan alkalmazzák a 2001-ben a The Strokes által újra divatba hozott indie-vonal teljes kelléktárát. A különbség talán csak annyi, hogy a jelenleg etalonnak tekintett Franz Ferdinand-féle popos indie-hez képest inkább a garázsrock irányzathoz húznak, mindezt a Hivestól vagy a White Stripestól megszokott táncorientált előadásmódban. A zenei gyökerek között mélyebbre ásva pedig akár a Clash-hez vagy a The Smitheshez hasonló klasszikusokig is eljuthatunk - egy angol zenekarhoz méltóan.
A 41 perces bemutatkozó lemez (a Domino/Neon Music Hungary kiadásában) tagadhatatlan konceptalbum, egy hétvége történetét dolgozza fel, amelynek vázát a frappáns számcímek - kezdetnek a The View From Afternoon, az MTV-himnusz I Bet You Look Good On The Dancefloor, később pedig az új sláger, a When the Sun Goes Down - adják.
A zenei sajtó - szokásához híven - máris találgatásba kezdett, hogy az Arctic Monkeys vajon az új Libertines, az új Blur, netán az új Oasis? Mivel a tagok átlagéletkora húsz év alatt van, a zenekar körüli felhajtás minden bizonnyal még éveken át folytatódik, az indiepop-rock színtéren mostanában ugyanis akiket felkap a média, azokkal meg sem áll a csúcsig. Hogy aztán onnan le is ejtse.
Az internet, amely sokak szemében eddig a zeneipar sírásója volt a kalózletöltések miatt, újabban éppen a zeneipart látszik forradalmasítani: egyre gyakrabban futnak be együttesek a zenei fórumokra vagy a MySpace-hez hasonló közösségi portálokra feltöltött számokkal. A trend ékes példája, a sheffieldi Arctic Monkey hónapok alatt eljutott az online suttogó propagandától odáig, hogy a februárban megjelent Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not című bemutatkozó album az Oasis rekordját megdöntve minden idők legjobban fogyó első lemeze lett - csak Nagy-Britanniában egy hét alatt 360 ezer példány fogyott a korongból.
Az Arctic Monkeys sikerének azonban a "jó helyen-jó időben" csodafegyveren kívül semmilyen titka nincs. Zenéjükben aligha fedezhető fel újdonság - ez már szinte nem is meglepetés -, ellenben megbízhatóan alkalmazzák a 2001-ben a The Strokes által újra divatba hozott indie-vonal teljes kelléktárát. A különbség talán csak annyi, hogy a jelenleg etalonnak tekintett Franz Ferdinand-féle popos indie-hez képest inkább a garázsrock irányzathoz húznak, mindezt a Hivestól vagy a White Stripestól megszokott táncorientált előadásmódban. A zenei gyökerek között mélyebbre ásva pedig akár a Clash-hez vagy a The Smitheshez hasonló klasszikusokig is eljuthatunk - egy angol zenekarhoz méltóan.
A 41 perces bemutatkozó lemez (a Domino/Neon Music Hungary kiadásában) tagadhatatlan konceptalbum, egy hétvége történetét dolgozza fel, amelynek vázát a frappáns számcímek - kezdetnek a The View From Afternoon, az MTV-himnusz I Bet You Look Good On The Dancefloor, később pedig az új sláger, a When the Sun Goes Down - adják.
A zenei sajtó - szokásához híven - máris találgatásba kezdett, hogy az Arctic Monkeys vajon az új Libertines, az új Blur, netán az új Oasis? Mivel a tagok átlagéletkora húsz év alatt van, a zenekar körüli felhajtás minden bizonnyal még éveken át folytatódik, az indiepop-rock színtéren mostanában ugyanis akiket felkap a média, azokkal meg sem áll a csúcsig. Hogy aztán onnan le is ejtse.