SG.hu·
LOL
Szeretjük utálni a feldolgozásokat, de mi van akkor, ha egy remake-et az készíthet el, aki az eredetit is rendezte. Számíthatunk arra, hogy kijavítja az esetleges hibákat.
Hogy tetszett a LOL?
Manapság a feldolgozásoknál létezik egy még nagyobb divat a mozis világban: a feldolgozások automatikus megvetése. Persze az ember általában csak akkor viselkedik így, ha egy olyan film új verziójának létezéséről szerez tudomást, amit már látott - ha még általa nem ismert sztori remake-je készül el, akkor az nem szokott gondot jelenteni, ha pedig valamiről nem tudjuk, hogy feldolgozás, akkor az maga a Paradicsom. Az efféle kettős mércére szerencsére az utóbbi két év feldolgozás-termésének egy része remekül rácáfolt, hiszen nem egy, és nem is két jól sikerült újrafilmet láthattunk - némelyik minősége még az eredeti alkotásét is felülmúlta.
Persze egy feldolgozásnak nem mindig nehéz felülmúlnia az eredetit, hiszen napjainkban már nem csak klasszikusokat készítenek el újra meg újra (meg újra, meg újra...), hanem erősen közepes filmeket is, talán javítási szándékkal, vagy a potenciáljuk kiaknázása végett. A francia Zűrös kamaszok (LOL: Laughing Out Loud) tipikusan ilyen film volt, hiszen egy felejthető limonádéról van szó, mely inkább csak azért volt érdekes filmnéző szemüveggel, mert megtekintve nagyjából fogalmunk lehetett arról, hogy miképpen néz ki az itthon nem túlreprezentált kortárs francia tinifilm. (Aki kíváncsi a Sophie Marceau főszereplésével készült komédiára, augusztus 19-én délután az m1-en, este pedig az m2-n tekintheti meg.)
Az amerikai LOL tehát feldolgozás, a benne 40 évesként játszó Sophie Marceau szerepét az idén ötvenedik születésnapját ünneplő Demi Moore vette át, a 17 évesen középiskolást alakító Christa Theret-ét pedig a 21 éves Miley Cyrus. Ők alakítják az amerikai mozikat nagy ívben elkerülő komédiában anyát és lányát - előbbi elvált asszonyként próbál boldogulni három gyerekével, utóbbi pedig az iskolai szerelmi sokszögek labirintusából próbál minél kevesebb sérüléssel kikeveredni.
A történetről ennyi elég is, tipikus tinisztori, mely megpróbál az anya-lánya kapcsolatra is építeni, illetve kettejük életének párhuzamaira. A kritikát muszáj azzal kezdeni, hogy a feldolgozás szinte tükörképe az eredetinek - csak ezúttal a tanulmányi kirándulás Franciaországba történik és nem Angliába. Valahol művészet majdnem nulla új ötlettel megvalósítani egy remake-et, de Lisa Azuelosnak, a rendezőnőnek ez mégis sikerült. Csak egy dolog miatt nem érdemes lekapni róla a keresztvizet: az eredetit is ő rendezte, így azon kevés feldolgozás egyike a LOL, amelynek mindkét verzióját ugyanaz az alkotó készíthette el. (A teljesség igénye nélkül Géla Babluani nemrég a francia 13-as után rendezte meg az amerikait, de Takashi Shimizu is elkészíthette a japán Harag után az amerikai Az átok című horrort, vagy Michael Haneke a német Furcsa játék után az amerikai Funny Games US-t, de folytathatnánk a sort a dán Ole Bornedallal vagy akár a holland George Sluizerrel.)
Az önfeldolgozás természetesen nem jelent a minőségre semmiféle garanciát. Van, hogy sikerült feljavítani egy gyengébben sikerült filmet, máskor pedig sikeresen lerontanak, amerikaiasítanak egy jó alkotást. A LOL esetében nagyjából hasonló színvonalról lehet beszélni, mindössze az eredeti enyhe bája veszett oda (Demi Moore karaktere is kedvelhető, de Sophie Marceau kifejezetten aranyos, ráadásul múltját ismerve szerepe is többrétegű), az új verzió inkább irritációt válthat ki sok nézőből. Pedig mindössze annyira van szükség a film valamilyen szintű élvezetéhez, hogy a néző az első pár percben a készítő által felállított szabályokat elfogadja, s ne ágáljon ellenük a másfél órás játékidő alatt.
Ekkor ugyanis meg lehet találni a LOL-ban azokat a rejtett értékeket, melyek azt már majdnem szórakoztatóvá teszik. A film jó nem lesz, még talán a közepes osztályzatot sem éri el, de afféle bűnös élvezet kategóriába mindenképp beleillik. Főleg, ha az ember nem megy a falnak Miley Cyrus hangja vagy játéka miatt, a színésznőt ugyanis annak nehéz lehet megszoknia, aki nem ismeri. Aki már tudja, mire számítson, akár aranyosnak is találhatja a szituációkat, s az eleinte unszimpatikus főhőst is minden bizonnyal megsajnálja, hiszen annyi csapás éri, hogy óhatatlanul is szurkolni kezdünk neki. (Persze mindez csak pár percig tart, ugyanis a mondvacsinált konfliktusok miatt ismét meg lehet utálni őt.)
A LOL nem lett túl igényes film, egyértelműen kihagyható, de ettől még élvezheti az ember - ehhez viszont vagy kellően bódult állapot szükségeltetik, vagy pedig kettessel kezdődő személyi szám és 1994 utáni születési dátum. Ugyanis a LOL egyértelműen tinifilm, a tinik felnőttek számára roppant felületes problémáival foglalkozik, olyan dolgokkal, melyek létezését idősebb szemmel akár elképzelhetetlennek is tarthatnánk, azonban jól tudjuk, hogy manapság valóban mindent áthálóz a felületesség és divat-technológia. (A cím nemcsak a főhősnő, Lola becenevére utal, hanem természetesen az egymással folyton chatelő és SMS-ező szereplők jelenségére is.)
Miley Cyrus olykor vicces, Demi Moore pedig cseppet sem néz ki rosszul, kár, hogy a film fundamentumát jelentő anya-lány kapcsolat meglehetősen elnagyoltan és összecsapottan van ábrázolva. Az nem elég, hogy olykor összebújik szülő és gyereke, így jelezve azt, hogy szeretik egymást, némi mélység is szükségeltetne a szájbarágás mellé. (Csak a hülye nem látja, hogy a filmben az anya olyan dolgok miatt akad ki a lányára, amit elvált nőként ő is megtesz, mégis az egyik jelenetben egy kisgyerek levonja ezt a tanulságot fennhangon is, hátha nem lenne valaki számára egyértelmű.)
Ez a szájbarágás, a tanulságok szajkózása, például a fiára hirtelen felnéző apa, illetve a Down-kóros kislánnyal megbarátkozó fiú esetében már sajnos kóros méreteket ölt. Nem kell, hogy küldetéstudata legyen minden filmesnek. Elég, ha nem kezd bele olyan szálak kifejtésébe, melyek sehova nem vezetnek, mindvégig a levegőben maradnak. (S talán a marketingeseknek sem ártana a körmére koppintani, hiszen a LOL plakátja amellett, hogy a hímnemű nézőket elriasztja, kifejezetten irritáló, nyoma sincs rajta a film játékos, aranyos hangulatának.)
Persze egy feldolgozásnak nem mindig nehéz felülmúlnia az eredetit, hiszen napjainkban már nem csak klasszikusokat készítenek el újra meg újra (meg újra, meg újra...), hanem erősen közepes filmeket is, talán javítási szándékkal, vagy a potenciáljuk kiaknázása végett. A francia Zűrös kamaszok (LOL: Laughing Out Loud) tipikusan ilyen film volt, hiszen egy felejthető limonádéról van szó, mely inkább csak azért volt érdekes filmnéző szemüveggel, mert megtekintve nagyjából fogalmunk lehetett arról, hogy miképpen néz ki az itthon nem túlreprezentált kortárs francia tinifilm. (Aki kíváncsi a Sophie Marceau főszereplésével készült komédiára, augusztus 19-én délután az m1-en, este pedig az m2-n tekintheti meg.)
Az amerikai LOL tehát feldolgozás, a benne 40 évesként játszó Sophie Marceau szerepét az idén ötvenedik születésnapját ünneplő Demi Moore vette át, a 17 évesen középiskolást alakító Christa Theret-ét pedig a 21 éves Miley Cyrus. Ők alakítják az amerikai mozikat nagy ívben elkerülő komédiában anyát és lányát - előbbi elvált asszonyként próbál boldogulni három gyerekével, utóbbi pedig az iskolai szerelmi sokszögek labirintusából próbál minél kevesebb sérüléssel kikeveredni.
A történetről ennyi elég is, tipikus tinisztori, mely megpróbál az anya-lánya kapcsolatra is építeni, illetve kettejük életének párhuzamaira. A kritikát muszáj azzal kezdeni, hogy a feldolgozás szinte tükörképe az eredetinek - csak ezúttal a tanulmányi kirándulás Franciaországba történik és nem Angliába. Valahol művészet majdnem nulla új ötlettel megvalósítani egy remake-et, de Lisa Azuelosnak, a rendezőnőnek ez mégis sikerült. Csak egy dolog miatt nem érdemes lekapni róla a keresztvizet: az eredetit is ő rendezte, így azon kevés feldolgozás egyike a LOL, amelynek mindkét verzióját ugyanaz az alkotó készíthette el. (A teljesség igénye nélkül Géla Babluani nemrég a francia 13-as után rendezte meg az amerikait, de Takashi Shimizu is elkészíthette a japán Harag után az amerikai Az átok című horrort, vagy Michael Haneke a német Furcsa játék után az amerikai Funny Games US-t, de folytathatnánk a sort a dán Ole Bornedallal vagy akár a holland George Sluizerrel.)
Az önfeldolgozás természetesen nem jelent a minőségre semmiféle garanciát. Van, hogy sikerült feljavítani egy gyengébben sikerült filmet, máskor pedig sikeresen lerontanak, amerikaiasítanak egy jó alkotást. A LOL esetében nagyjából hasonló színvonalról lehet beszélni, mindössze az eredeti enyhe bája veszett oda (Demi Moore karaktere is kedvelhető, de Sophie Marceau kifejezetten aranyos, ráadásul múltját ismerve szerepe is többrétegű), az új verzió inkább irritációt válthat ki sok nézőből. Pedig mindössze annyira van szükség a film valamilyen szintű élvezetéhez, hogy a néző az első pár percben a készítő által felállított szabályokat elfogadja, s ne ágáljon ellenük a másfél órás játékidő alatt.
Ekkor ugyanis meg lehet találni a LOL-ban azokat a rejtett értékeket, melyek azt már majdnem szórakoztatóvá teszik. A film jó nem lesz, még talán a közepes osztályzatot sem éri el, de afféle bűnös élvezet kategóriába mindenképp beleillik. Főleg, ha az ember nem megy a falnak Miley Cyrus hangja vagy játéka miatt, a színésznőt ugyanis annak nehéz lehet megszoknia, aki nem ismeri. Aki már tudja, mire számítson, akár aranyosnak is találhatja a szituációkat, s az eleinte unszimpatikus főhőst is minden bizonnyal megsajnálja, hiszen annyi csapás éri, hogy óhatatlanul is szurkolni kezdünk neki. (Persze mindez csak pár percig tart, ugyanis a mondvacsinált konfliktusok miatt ismét meg lehet utálni őt.)
A LOL nem lett túl igényes film, egyértelműen kihagyható, de ettől még élvezheti az ember - ehhez viszont vagy kellően bódult állapot szükségeltetik, vagy pedig kettessel kezdődő személyi szám és 1994 utáni születési dátum. Ugyanis a LOL egyértelműen tinifilm, a tinik felnőttek számára roppant felületes problémáival foglalkozik, olyan dolgokkal, melyek létezését idősebb szemmel akár elképzelhetetlennek is tarthatnánk, azonban jól tudjuk, hogy manapság valóban mindent áthálóz a felületesség és divat-technológia. (A cím nemcsak a főhősnő, Lola becenevére utal, hanem természetesen az egymással folyton chatelő és SMS-ező szereplők jelenségére is.)
Miley Cyrus olykor vicces, Demi Moore pedig cseppet sem néz ki rosszul, kár, hogy a film fundamentumát jelentő anya-lány kapcsolat meglehetősen elnagyoltan és összecsapottan van ábrázolva. Az nem elég, hogy olykor összebújik szülő és gyereke, így jelezve azt, hogy szeretik egymást, némi mélység is szükségeltetne a szájbarágás mellé. (Csak a hülye nem látja, hogy a filmben az anya olyan dolgok miatt akad ki a lányára, amit elvált nőként ő is megtesz, mégis az egyik jelenetben egy kisgyerek levonja ezt a tanulságot fennhangon is, hátha nem lenne valaki számára egyértelmű.)
Ez a szájbarágás, a tanulságok szajkózása, például a fiára hirtelen felnéző apa, illetve a Down-kóros kislánnyal megbarátkozó fiú esetében már sajnos kóros méreteket ölt. Nem kell, hogy küldetéstudata legyen minden filmesnek. Elég, ha nem kezd bele olyan szálak kifejtésébe, melyek sehova nem vezetnek, mindvégig a levegőben maradnak. (S talán a marketingeseknek sem ártana a körmére koppintani, hiszen a LOL plakátja amellett, hogy a hímnemű nézőket elriasztja, kifejezetten irritáló, nyoma sincs rajta a film játékos, aranyos hangulatának.)
|
LOL
színes, feliratos, amerikai romantikus film, 97 perc, 2012 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Lisa Azuelos forgatókönyvíró: Lisa Azuelos zeneszerző: Rob Simonsen operatőr: Kieran McGuigan producer: Tish Cyrus, Michael Shamberg, Stacey Sher szereplők: Miley Cyrus (Lola) Demi Moore (Anne) Douglas Booth (Kyle) Ashley Hinshaw (Emily) Ashley Greene (Ashley) Adam G. Sevani (Max) |
