SG.hu·
A három rabló - nem a külső számít
Ha nem rendeznek ismét itthon egy anime-fesztivált, bizony lemaradtunk volna e gyöngyszemről, melyet szerencsére mozikban is bemutattak.
Kezdjük egy költői kérdéssel: ki hitte volna, hogy a Lizi & Yetin, illetve Michael Herbigen és a germán kereskedelmi adókat elfoglaló kompániáján kívül is létezik még német humor? Idehaza minden bizonnyal nem sokan, hiszen Herbiget (mint mindenki mást a Földön, vagyis ezzel nem mondunk olyan nagyot, hogy öblögetnünk kéne utána) lehet szeretni, lehet gyűlölni, viszont szó nélkül valóban nem tudunk elmenni mellette.

Ellenben simán elmentünk volna Hayo Freitag és az ő Három rabló című animációs meséje mellett, hiszen a film nem kapott túl nagy hírverést és a rendezőről sem sokat hallhattunk eddig idehaza. Annál inkább volt nevesebb Tomi Ungerer, francia-német illusztrátor, aki többek között gyermekkönyveket is díszített rajzaival, az ő műve volt a 60-as években keletkezett Három rabló is.
Szerencsé(nk)re idén megrendezésre került az Anitime elnevezésű animációs filmfesztivál a budapesti Kossuth moziban és, mint minden rutinos mozibajáró, mi is tudjuk, hogy az igazi csemegéket (melyek mozipremierig sem jutnak el) az efféle fesztiválokon lehet felcsepegetni (ld. az idei holland-flamand vagy a lengyel filmfesztivál). Az Anitime-on több remek film mellett (Vadon hercegnője, Unikornis), bemutatásra került a szerb-amerikai koprodukcióban készült Film Noir, a Kirikou és a boszorkány folytatása, a Kirikou és a vadállatok és természetesen a Három rabló is - igazi rajzos maratont csaphattunk a kilátogatókkal.
Az alig 70 perces Három rabló sztoriját egy mondatban is összefoglalhatjuk: az árvaházba tartó, frissen árvává vált Tiffanyt három haramia elrabolja, így a kislány velük kényszerül tölteni a napokat, miközben kamu váltságdíj reményével kecsegteti őket. Az egyébként két szálon futó történet, mint olvasható, nem sok eredetiséget hordoz, a kivitelezése azonban annál inkább.
A klasszikus mesei alapokkal rendelkező Három rablót nem holmi puccos, de sok sebből vérző, Európa-kompatíbilis számítógépes animáció jeleníti meg, hanem régimódi, rajzolt képek, amelyek ráadásul hűek a gyermekkönyv-gyökerekhez, inkább illusztrációk vagy comic stripek látszatát keltik (aki ismeri Gróf Balázs korai zsengéit, annak a stílus is ismerős lesz).
És ez a rajzstílus, a megannyi rajzolt poén, a remek humor kelti életre a történetet és teszi élvezhetővé a filmet. Ráadásul amikor a képek részletgazdagsága és megkapó színezése kiegészül az első hallásra nem ideillő, de egyébként pazar rézfúvós zenével, akkor átjárhat minket az a hangulat, melynek megteremtése volt Freitag elsődleges célja. Első felindulásunkban bizonyos ábrázolási technikák miatt inkább felnőtteknek ajánlottuk volna a Három rablót, de mint kiderült, a gyerekek is épp úgy élvezik a speciálisan nekik íródott, de olykor korosztály-idegen elemekkel támadó filmet.
Hiba lenne azt mondani, hogy a Három rabló nem való a leginkább a Dreamworks és FOX futószalag animációs filmjein nevelkedett nézőknek, inkább fordítunk egyet a kijelentésen és azoknak ajánljuk a filmet, akik fogyasztói az euró-animációnak. Ők tudják, hogy mi fán terem a Persepolis és ők azok, akik látták moziban a cikkünk tárgyára tán leginkább hasonlító Belleville randevút. Minőségileg nagyjából e két film között helyezkedik el a Három rabló.
A kommersz animációkhoz, a megállás nélkül adagolt cuki állatos vagy fenékre esős poénokhoz szokott nézők nem biztos, hogy felfedezik a Három rablóban rejlő bájt, pedig, ha nem is tökéletes a film, de igazi felüdülés, remek szórakozás és nagyszerűen rávilágít arra, hogy a korszellemmel szembe haladva egy animációs film esetében nem az a lényeg, hogy hiperrealisztikusak legyenek a rajzok.
Kezdjük egy költői kérdéssel: ki hitte volna, hogy a Lizi & Yetin, illetve Michael Herbigen és a germán kereskedelmi adókat elfoglaló kompániáján kívül is létezik még német humor? Idehaza minden bizonnyal nem sokan, hiszen Herbiget (mint mindenki mást a Földön, vagyis ezzel nem mondunk olyan nagyot, hogy öblögetnünk kéne utána) lehet szeretni, lehet gyűlölni, viszont szó nélkül valóban nem tudunk elmenni mellette.

Ellenben simán elmentünk volna Hayo Freitag és az ő Három rabló című animációs meséje mellett, hiszen a film nem kapott túl nagy hírverést és a rendezőről sem sokat hallhattunk eddig idehaza. Annál inkább volt nevesebb Tomi Ungerer, francia-német illusztrátor, aki többek között gyermekkönyveket is díszített rajzaival, az ő műve volt a 60-as években keletkezett Három rabló is.
Szerencsé(nk)re idén megrendezésre került az Anitime elnevezésű animációs filmfesztivál a budapesti Kossuth moziban és, mint minden rutinos mozibajáró, mi is tudjuk, hogy az igazi csemegéket (melyek mozipremierig sem jutnak el) az efféle fesztiválokon lehet felcsepegetni (ld. az idei holland-flamand vagy a lengyel filmfesztivál). Az Anitime-on több remek film mellett (Vadon hercegnője, Unikornis), bemutatásra került a szerb-amerikai koprodukcióban készült Film Noir, a Kirikou és a boszorkány folytatása, a Kirikou és a vadállatok és természetesen a Három rabló is - igazi rajzos maratont csaphattunk a kilátogatókkal.
Az alig 70 perces Három rabló sztoriját egy mondatban is összefoglalhatjuk: az árvaházba tartó, frissen árvává vált Tiffanyt három haramia elrabolja, így a kislány velük kényszerül tölteni a napokat, miközben kamu váltságdíj reményével kecsegteti őket. Az egyébként két szálon futó történet, mint olvasható, nem sok eredetiséget hordoz, a kivitelezése azonban annál inkább.
A klasszikus mesei alapokkal rendelkező Három rablót nem holmi puccos, de sok sebből vérző, Európa-kompatíbilis számítógépes animáció jeleníti meg, hanem régimódi, rajzolt képek, amelyek ráadásul hűek a gyermekkönyv-gyökerekhez, inkább illusztrációk vagy comic stripek látszatát keltik (aki ismeri Gróf Balázs korai zsengéit, annak a stílus is ismerős lesz).
És ez a rajzstílus, a megannyi rajzolt poén, a remek humor kelti életre a történetet és teszi élvezhetővé a filmet. Ráadásul amikor a képek részletgazdagsága és megkapó színezése kiegészül az első hallásra nem ideillő, de egyébként pazar rézfúvós zenével, akkor átjárhat minket az a hangulat, melynek megteremtése volt Freitag elsődleges célja. Első felindulásunkban bizonyos ábrázolási technikák miatt inkább felnőtteknek ajánlottuk volna a Három rablót, de mint kiderült, a gyerekek is épp úgy élvezik a speciálisan nekik íródott, de olykor korosztály-idegen elemekkel támadó filmet.
Hiba lenne azt mondani, hogy a Három rabló nem való a leginkább a Dreamworks és FOX futószalag animációs filmjein nevelkedett nézőknek, inkább fordítunk egyet a kijelentésen és azoknak ajánljuk a filmet, akik fogyasztói az euró-animációnak. Ők tudják, hogy mi fán terem a Persepolis és ők azok, akik látták moziban a cikkünk tárgyára tán leginkább hasonlító Belleville randevút. Minőségileg nagyjából e két film között helyezkedik el a Három rabló.
A kommersz animációkhoz, a megállás nélkül adagolt cuki állatos vagy fenékre esős poénokhoz szokott nézők nem biztos, hogy felfedezik a Három rablóban rejlő bájt, pedig, ha nem is tökéletes a film, de igazi felüdülés, remek szórakozás és nagyszerűen rávilágít arra, hogy a korszellemmel szembe haladva egy animációs film esetében nem az a lényeg, hogy hiperrealisztikusak legyenek a rajzok.
