SG.hu·
A három rabló - nem a külső számít
Ha nem rendeznek ismét itthon egy anime-fesztivált, bizony lemaradtunk volna e gyöngyszemről, melyet szerencsére mozikban is bemutattak.
Kezdjük egy költői kérdéssel: ki hitte volna, hogy a Lizi & Yetin, illetve Michael Herbigen és a germán kereskedelmi adókat elfoglaló kompániáján kívül is létezik még német humor? Idehaza minden bizonnyal nem sokan, hiszen Herbiget (mint mindenki mást a Földön, vagyis ezzel nem mondunk olyan nagyot, hogy öblögetnünk kéne utána) lehet szeretni, lehet gyűlölni, viszont szó nélkül valóban nem tudunk elmenni mellette.
Ellenben simán elmentünk volna Hayo Freitag és az ő Három rabló című animációs meséje mellett, hiszen a film nem kapott túl nagy hírverést és a rendezőről sem sokat hallhattunk eddig idehaza. Annál inkább volt nevesebb Tomi Ungerer, francia-német illusztrátor, aki többek között gyermekkönyveket is díszített rajzaival, az ő műve volt a 60-as években keletkezett Három rabló is.
Szerencsé(nk)re idén megrendezésre került az Anitime elnevezésű animációs filmfesztivál a budapesti Kossuth moziban és, mint minden rutinos mozibajáró, mi is tudjuk, hogy az igazi csemegéket (melyek mozipremierig sem jutnak el) az efféle fesztiválokon lehet felcsepegetni (ld. az idei holland-flamand vagy a lengyel filmfesztivál). Az Anitime-on több remek film mellett (Vadon hercegnője, Unikornis), bemutatásra került a szerb-amerikai koprodukcióban készült Film Noir, a Kirikou és a boszorkány folytatása, a Kirikou és a vadállatok és természetesen a Három rabló is - igazi rajzos maratont csaphattunk a kilátogatókkal.
Az alig 70 perces Három rabló sztoriját egy mondatban is összefoglalhatjuk: az árvaházba tartó, frissen árvává vált Tiffanyt három haramia elrabolja, így a kislány velük kényszerül tölteni a napokat, miközben kamu váltságdíj reményével kecsegteti őket. Az egyébként két szálon futó történet, mint olvasható, nem sok eredetiséget hordoz, a kivitelezése azonban annál inkább.
A klasszikus mesei alapokkal rendelkező Három rablót nem holmi puccos, de sok sebből vérző, Európa-kompatíbilis számítógépes animáció jeleníti meg, hanem régimódi, rajzolt képek, amelyek ráadásul hűek a gyermekkönyv-gyökerekhez, inkább illusztrációk vagy comic stripek látszatát keltik (aki ismeri Gróf Balázs korai zsengéit, annak a stílus is ismerős lesz).
És ez a rajzstílus, a megannyi rajzolt poén, a remek humor kelti életre a történetet és teszi élvezhetővé a filmet. Ráadásul amikor a képek részletgazdagsága és megkapó színezése kiegészül az első hallásra nem ideillő, de egyébként pazar rézfúvós zenével, akkor átjárhat minket az a hangulat, melynek megteremtése volt Freitag elsődleges célja. Első felindulásunkban bizonyos ábrázolási technikák miatt inkább felnőtteknek ajánlottuk volna a Három rablót, de mint kiderült, a gyerekek is épp úgy élvezik a speciálisan nekik íródott, de olykor korosztály-idegen elemekkel támadó filmet.
Hiba lenne azt mondani, hogy a Három rabló nem való a leginkább a Dreamworks és FOX futószalag animációs filmjein nevelkedett nézőknek, inkább fordítunk egyet a kijelentésen és azoknak ajánljuk a filmet, akik fogyasztói az euró-animációnak. Ők tudják, hogy mi fán terem a Persepolis és ők azok, akik látták moziban a cikkünk tárgyára tán leginkább hasonlító Belleville randevút. Minőségileg nagyjából e két film között helyezkedik el a Három rabló.
A kommersz animációkhoz, a megállás nélkül adagolt cuki állatos vagy fenékre esős poénokhoz szokott nézők nem biztos, hogy felfedezik a Három rablóban rejlő bájt, pedig, ha nem is tökéletes a film, de igazi felüdülés, remek szórakozás és nagyszerűen rávilágít arra, hogy a korszellemmel szembe haladva egy animációs film esetében nem az a lényeg, hogy hiperrealisztikusak legyenek a rajzok.
Kezdjük egy költői kérdéssel: ki hitte volna, hogy a Lizi & Yetin, illetve Michael Herbigen és a germán kereskedelmi adókat elfoglaló kompániáján kívül is létezik még német humor? Idehaza minden bizonnyal nem sokan, hiszen Herbiget (mint mindenki mást a Földön, vagyis ezzel nem mondunk olyan nagyot, hogy öblögetnünk kéne utána) lehet szeretni, lehet gyűlölni, viszont szó nélkül valóban nem tudunk elmenni mellette.
Ellenben simán elmentünk volna Hayo Freitag és az ő Három rabló című animációs meséje mellett, hiszen a film nem kapott túl nagy hírverést és a rendezőről sem sokat hallhattunk eddig idehaza. Annál inkább volt nevesebb Tomi Ungerer, francia-német illusztrátor, aki többek között gyermekkönyveket is díszített rajzaival, az ő műve volt a 60-as években keletkezett Három rabló is.
Szerencsé(nk)re idén megrendezésre került az Anitime elnevezésű animációs filmfesztivál a budapesti Kossuth moziban és, mint minden rutinos mozibajáró, mi is tudjuk, hogy az igazi csemegéket (melyek mozipremierig sem jutnak el) az efféle fesztiválokon lehet felcsepegetni (ld. az idei holland-flamand vagy a lengyel filmfesztivál). Az Anitime-on több remek film mellett (Vadon hercegnője, Unikornis), bemutatásra került a szerb-amerikai koprodukcióban készült Film Noir, a Kirikou és a boszorkány folytatása, a Kirikou és a vadállatok és természetesen a Három rabló is - igazi rajzos maratont csaphattunk a kilátogatókkal.
Az alig 70 perces Három rabló sztoriját egy mondatban is összefoglalhatjuk: az árvaházba tartó, frissen árvává vált Tiffanyt három haramia elrabolja, így a kislány velük kényszerül tölteni a napokat, miközben kamu váltságdíj reményével kecsegteti őket. Az egyébként két szálon futó történet, mint olvasható, nem sok eredetiséget hordoz, a kivitelezése azonban annál inkább.
A klasszikus mesei alapokkal rendelkező Három rablót nem holmi puccos, de sok sebből vérző, Európa-kompatíbilis számítógépes animáció jeleníti meg, hanem régimódi, rajzolt képek, amelyek ráadásul hűek a gyermekkönyv-gyökerekhez, inkább illusztrációk vagy comic stripek látszatát keltik (aki ismeri Gróf Balázs korai zsengéit, annak a stílus is ismerős lesz).
És ez a rajzstílus, a megannyi rajzolt poén, a remek humor kelti életre a történetet és teszi élvezhetővé a filmet. Ráadásul amikor a képek részletgazdagsága és megkapó színezése kiegészül az első hallásra nem ideillő, de egyébként pazar rézfúvós zenével, akkor átjárhat minket az a hangulat, melynek megteremtése volt Freitag elsődleges célja. Első felindulásunkban bizonyos ábrázolási technikák miatt inkább felnőtteknek ajánlottuk volna a Három rablót, de mint kiderült, a gyerekek is épp úgy élvezik a speciálisan nekik íródott, de olykor korosztály-idegen elemekkel támadó filmet.
Hiba lenne azt mondani, hogy a Három rabló nem való a leginkább a Dreamworks és FOX futószalag animációs filmjein nevelkedett nézőknek, inkább fordítunk egyet a kijelentésen és azoknak ajánljuk a filmet, akik fogyasztói az euró-animációnak. Ők tudják, hogy mi fán terem a Persepolis és ők azok, akik látták moziban a cikkünk tárgyára tán leginkább hasonlító Belleville randevút. Minőségileg nagyjából e két film között helyezkedik el a Három rabló.
A kommersz animációkhoz, a megállás nélkül adagolt cuki állatos vagy fenékre esős poénokhoz szokott nézők nem biztos, hogy felfedezik a Három rablóban rejlő bájt, pedig, ha nem is tökéletes a film, de igazi felüdülés, remek szórakozás és nagyszerűen rávilágít arra, hogy a korszellemmel szembe haladva egy animációs film esetében nem az a lényeg, hogy hiperrealisztikusak legyenek a rajzok.
|
A három rabló (Die Drei Räuber) magyarul beszélő német animációs film, 75 perc, 2007 rendező: Hayo Freitag író: Tomi Ungerer forgatókönyvíró: Hayo Freitag producer: Stefan Arndt, Stephan Schesch szereplők: Elena Kreil (Tiffany hangja) Joachim Król (Malente hangja) Bela B. Felsenheimer (Flinn hangja) Charly Hübner (Donnerjakob hangja) Konstantin Seldenstücker (Gregory hangja) Maximilian Roca Jungfer (Nikolas hangja) Erwin Leder (Kutscher hangja) Hayo Freitag (A zsandár hangja) |
