SG.hu·
Szex telefonhívásra - sötét és lebilincsel
A telefonszexet már nyilvánvalóan mindenki kipróbálta egyszer, de hogy még mi mindenre nyílik lehetőség interurbán, azt csak egy ember tudja. Szerencsére a címadó élményrombolási merénylete ezúttal csak féllábasra sikerül; ettől persze a Szex telefonhívásra még egy korrekt film - egészen a kétharmadáig.
Azzal talán mindenki egyetért, hogy a feszültségkeltésre építő con-filmek a világ filmkínálatának elsőszámú hímes tojásai. A többségében thriller címszó alá betuszkolt alkotásoknak az orránál fogva vezetett főhősön, a sztori-szerkesztettség kiemelt szerepén túl legalább annyira jellemzője az is, hogy egy előzetes tájékozódás során becsapódó spoiler-gránát embertelen pusztítást képes végezni a filmélményen.
A rutinosabbak már tudják, hogy ha ilyen filmet sejt az ember, érdemes tartózkodnia az előzetes ismeretszerzés minden formájától. Hogy miért? Mert ha a film esetleg csattanós, akkor még ezt a tényt sem szeretjük tudni róla. Ha ügyesen vezényelt kész átverés-show, szeretünk mi is aktívan részt venni a találgatásban. Egyébként pedig az ilyesmi úgy fejti ki legjobban a hatását, ha mi is engedelmesen elmerülünk a főszereplőnk szemébe fújt füstben.
Első ránézésre a Szex telefonhívásra című filmnél minden ilyesmi bent van a kalapban, így mivel jelen cikkünk is - bár spoilermentesen, de - elemezgetné egy kicsit Marcel Langenegger rendezői debütálását, a filmet nem látott olvasókat tisztelettel elhessegetném az utolsó képcsoport alatti bekezdések tájékára. Legalábbis akkor, ha legalább 50%-ban olyan háklisak az élményrombolás minden formájára, mint amennyire én vagyok.
Azért a teátrális bevezető, mert rég éreztem ennyire kártékonynak és spoileresnek a magyar címet, mint a Szex telefonhívásra esetében. (Ebbe a pofonba egész pontosan legutoljára Neil LaBute 2003-as, itthon csak DVD-n bemutatott The Shape of Things című munkájánál szaladtam bele.) Egy vígjátéknál még csak-csak elnézi az ember, ha egy kéretlen partizánakció keretében konkrét tartalomra utalnak a magyar címválasztásnál, de nem tudok másra, mint briganti hanyagságra gondolni, ha címadó ugyanezt egy csavaros-átverős-csattanós szerkezetet sejtető thrillernél engedi meg magának. Mivel volt szerencsém még a magyar címadás előtt egy külföldi fesztiválon megtekinteni a filmet, utólag állapítottam meg hogy a magyar cím ismerete körülbelül 20%-nyit dózerolt volna az összélményből. Ekkora mértékű élményjavulásért néhány rendező előre kitervelt emberölésre is képes.
A Szex telefonhívásra felépítése egyébként a klasszikus, egy nézőpontból felvezetett con-filmek szerkezetét idézi, vázában a legutóbbi darabok közül leginkább talán a Kisiklottakhoz (Derailed) rokonítható. Mindkét film személyes tónusú felvezetése kifejezetten jól festi meg a hangulatot, s még a főszereplő-típusok is megegyeznek. Főhősünk mindkét esetben a társadalmi piramis mozgatórugója, a harmincas, szellemi munkát végző amerikai csinovnyik.
Az életük monotonitása fölött kesergő öltönyöseinket akkor ismerjük meg, amikor egy frissen kötött ismeretség új színt hoz életükbe, majd ennek hatására mindketten elgondolkodnak sorsukon, a kapcsolatra pedig, mint magánéletük egyetlen menekülő útvonalára kezdenek tekinteni. Az elkeseredett ragaszkodásuk elkeseredett tetteket szül - mindketten olyan erősen kapaszkodnak egy változás reményébe, hogy észre sem veszik a fenyegető veszélyt. Gyengeségük: mindkét esetben az empatikus jellemük.
Jelen filmünk felvezetése engem valósággal lenyűgözött. Lezser, de mégis precíz; kihagyásos, mégsem kelt hiányérzetet; nem kerít nagy feneket magának, mégis megmutatja hogy mekkora erő rejlik a műfajban, ha jó arányérzékkel nyúl hozzá a rendező. Jonathan McQuarry (Ewan McGregor) - mint inkriminált főszereplő - pontosan olyan szürke kisember, mint amennyire mindenki, és mégis senki sem az. A film első részének motorját talán az adja, hogy a karakterét a rendezőnk szép csendben úgy állítja oda a térfelünkre, hogy azt észre sem vesszük. Mindennek, s az okos, sejtelmes történetbontogatásnak a következtében még a negyvenedik perc környékén is teljes megdöbbenéssel konstatálhatjuk, hogy egy szinte hibátlan filmet nézünk.
Ebből akár még bármi is lehet! - gondolhatja magában az ember, azonban filmes előképzettsége azt mondatja vele, hogy a hasonló szerkezetű munkák sorsa elég nehéz kenyér. Ha a nyugati panelekben gondolkodunk, akkor körülbelül a játékidő kétharmada tájékán szokás felkapcsolni a villanyt, így a fontos szereplőknek előbb utóbb színt kell vallani, az egymás ellen feszülő érdekeknek - szánkba rágott erőtlen motivációkkal megspékelten - ki kell rajzolódni. És mindig be kell várunk az utolsót is, aki a látottak alapján a szereplők feje fölé tudja rajzolni az egyértelmű pozitív vagy negatív előjelet.
A világmegváltás és a műfaji hajlítások nem a Szex telefonhívásra című munkánál fogja letámadni a mozinézőt. Így a valószínűleg pontos produceri utasításra dolgozó rendező is hagyja, hogy munkáját utolérje a legsúlyosabb műfaji betegség, és lerántja a leplet az alkotásról. A törés tektonikus erejű: a feszültség szépen lassan megszűnik, a színvonal a játékidő minden percével érezhetően zuhan, a készítők pedig megelégednek azzal, hogy két-három középgyenge panelt egymás elé rakosgatva elrugdossák a finisig szebb perceket látott alkotásukat.
Ha a film első fele alapján azon jár az eszünk, hogy gondosan vezetett imdb-listánkon a Szex telefonhívásra akár nyolc közeli pontot is elérhet, a második fele alapján úgy érezzük, hogy a hármasért is könyörögnie kell. Én mindent egybevetve öt pont környékén állapodtam meg, most azonban a nyilvánvaló negatívumok szajkózása helyett a filmnek azt a részét minősíteném, ahol Langenegger-t megítélésem szerint produceri béklyók nélkül láttam dolgozni. Így köszönetet mondok neki egy olyan felvezetésért, ami a műfaj nagyjait juttatta eszembe; egy olyan atmoszféra megteremtéséért, ahol mind a főbb, mind pedig a mellékszereplők (kiemelném Charlotte Ramplinget) remekül tudtak funkcionálni, Michelle Williamsnek pedig még csak színészkedni sem kellett ahhoz, hogy alakítása emlékezetes maradjon.
Langenegger vigasztalódhat azzal, hogy ez a forgatókönyv valószínűleg a tapasztaltabb álomgyári taposómalmot gyúró pályatársait is gond nélkül vízbe fojtotta volna. Manapság ugyanis nem csak az embereket, de a filmeket is meghatározza, hogy a foldgolyó melyik oldalán látnak napvilágot. Ide nekem a rozsdás bökőt, hogy ebből a munkából egy kicsit szerencsésebb csillagzat alatt sokkal emlékezetesebb film születhetett volna. Az egykor a szabadság hazájaként emlegetett Egyesült Államok ugyanis mára egyre inkább inkább ötleteinek elfojtásáról és a rendezői szabadság lehetetlenné tételéről ismeretes.
Azzal talán mindenki egyetért, hogy a feszültségkeltésre építő con-filmek a világ filmkínálatának elsőszámú hímes tojásai. A többségében thriller címszó alá betuszkolt alkotásoknak az orránál fogva vezetett főhősön, a sztori-szerkesztettség kiemelt szerepén túl legalább annyira jellemzője az is, hogy egy előzetes tájékozódás során becsapódó spoiler-gránát embertelen pusztítást képes végezni a filmélményen.
A rutinosabbak már tudják, hogy ha ilyen filmet sejt az ember, érdemes tartózkodnia az előzetes ismeretszerzés minden formájától. Hogy miért? Mert ha a film esetleg csattanós, akkor még ezt a tényt sem szeretjük tudni róla. Ha ügyesen vezényelt kész átverés-show, szeretünk mi is aktívan részt venni a találgatásban. Egyébként pedig az ilyesmi úgy fejti ki legjobban a hatását, ha mi is engedelmesen elmerülünk a főszereplőnk szemébe fújt füstben.
Első ránézésre a Szex telefonhívásra című filmnél minden ilyesmi bent van a kalapban, így mivel jelen cikkünk is - bár spoilermentesen, de - elemezgetné egy kicsit Marcel Langenegger rendezői debütálását, a filmet nem látott olvasókat tisztelettel elhessegetném az utolsó képcsoport alatti bekezdések tájékára. Legalábbis akkor, ha legalább 50%-ban olyan háklisak az élményrombolás minden formájára, mint amennyire én vagyok.
Azért a teátrális bevezető, mert rég éreztem ennyire kártékonynak és spoileresnek a magyar címet, mint a Szex telefonhívásra esetében. (Ebbe a pofonba egész pontosan legutoljára Neil LaBute 2003-as, itthon csak DVD-n bemutatott The Shape of Things című munkájánál szaladtam bele.) Egy vígjátéknál még csak-csak elnézi az ember, ha egy kéretlen partizánakció keretében konkrét tartalomra utalnak a magyar címválasztásnál, de nem tudok másra, mint briganti hanyagságra gondolni, ha címadó ugyanezt egy csavaros-átverős-csattanós szerkezetet sejtető thrillernél engedi meg magának. Mivel volt szerencsém még a magyar címadás előtt egy külföldi fesztiválon megtekinteni a filmet, utólag állapítottam meg hogy a magyar cím ismerete körülbelül 20%-nyit dózerolt volna az összélményből. Ekkora mértékű élményjavulásért néhány rendező előre kitervelt emberölésre is képes.
A Szex telefonhívásra felépítése egyébként a klasszikus, egy nézőpontból felvezetett con-filmek szerkezetét idézi, vázában a legutóbbi darabok közül leginkább talán a Kisiklottakhoz (Derailed) rokonítható. Mindkét film személyes tónusú felvezetése kifejezetten jól festi meg a hangulatot, s még a főszereplő-típusok is megegyeznek. Főhősünk mindkét esetben a társadalmi piramis mozgatórugója, a harmincas, szellemi munkát végző amerikai csinovnyik.
Az életük monotonitása fölött kesergő öltönyöseinket akkor ismerjük meg, amikor egy frissen kötött ismeretség új színt hoz életükbe, majd ennek hatására mindketten elgondolkodnak sorsukon, a kapcsolatra pedig, mint magánéletük egyetlen menekülő útvonalára kezdenek tekinteni. Az elkeseredett ragaszkodásuk elkeseredett tetteket szül - mindketten olyan erősen kapaszkodnak egy változás reményébe, hogy észre sem veszik a fenyegető veszélyt. Gyengeségük: mindkét esetben az empatikus jellemük.
Jelen filmünk felvezetése engem valósággal lenyűgözött. Lezser, de mégis precíz; kihagyásos, mégsem kelt hiányérzetet; nem kerít nagy feneket magának, mégis megmutatja hogy mekkora erő rejlik a műfajban, ha jó arányérzékkel nyúl hozzá a rendező. Jonathan McQuarry (Ewan McGregor) - mint inkriminált főszereplő - pontosan olyan szürke kisember, mint amennyire mindenki, és mégis senki sem az. A film első részének motorját talán az adja, hogy a karakterét a rendezőnk szép csendben úgy állítja oda a térfelünkre, hogy azt észre sem vesszük. Mindennek, s az okos, sejtelmes történetbontogatásnak a következtében még a negyvenedik perc környékén is teljes megdöbbenéssel konstatálhatjuk, hogy egy szinte hibátlan filmet nézünk.
Ebből akár még bármi is lehet! - gondolhatja magában az ember, azonban filmes előképzettsége azt mondatja vele, hogy a hasonló szerkezetű munkák sorsa elég nehéz kenyér. Ha a nyugati panelekben gondolkodunk, akkor körülbelül a játékidő kétharmada tájékán szokás felkapcsolni a villanyt, így a fontos szereplőknek előbb utóbb színt kell vallani, az egymás ellen feszülő érdekeknek - szánkba rágott erőtlen motivációkkal megspékelten - ki kell rajzolódni. És mindig be kell várunk az utolsót is, aki a látottak alapján a szereplők feje fölé tudja rajzolni az egyértelmű pozitív vagy negatív előjelet.
A világmegváltás és a műfaji hajlítások nem a Szex telefonhívásra című munkánál fogja letámadni a mozinézőt. Így a valószínűleg pontos produceri utasításra dolgozó rendező is hagyja, hogy munkáját utolérje a legsúlyosabb műfaji betegség, és lerántja a leplet az alkotásról. A törés tektonikus erejű: a feszültség szépen lassan megszűnik, a színvonal a játékidő minden percével érezhetően zuhan, a készítők pedig megelégednek azzal, hogy két-három középgyenge panelt egymás elé rakosgatva elrugdossák a finisig szebb perceket látott alkotásukat.
Ha a film első fele alapján azon jár az eszünk, hogy gondosan vezetett imdb-listánkon a Szex telefonhívásra akár nyolc közeli pontot is elérhet, a második fele alapján úgy érezzük, hogy a hármasért is könyörögnie kell. Én mindent egybevetve öt pont környékén állapodtam meg, most azonban a nyilvánvaló negatívumok szajkózása helyett a filmnek azt a részét minősíteném, ahol Langenegger-t megítélésem szerint produceri béklyók nélkül láttam dolgozni. Így köszönetet mondok neki egy olyan felvezetésért, ami a műfaj nagyjait juttatta eszembe; egy olyan atmoszféra megteremtéséért, ahol mind a főbb, mind pedig a mellékszereplők (kiemelném Charlotte Ramplinget) remekül tudtak funkcionálni, Michelle Williamsnek pedig még csak színészkedni sem kellett ahhoz, hogy alakítása emlékezetes maradjon.
Langenegger vigasztalódhat azzal, hogy ez a forgatókönyv valószínűleg a tapasztaltabb álomgyári taposómalmot gyúró pályatársait is gond nélkül vízbe fojtotta volna. Manapság ugyanis nem csak az embereket, de a filmeket is meghatározza, hogy a foldgolyó melyik oldalán látnak napvilágot. Ide nekem a rozsdás bökőt, hogy ebből a munkából egy kicsit szerencsésebb csillagzat alatt sokkal emlékezetesebb film születhetett volna. Az egykor a szabadság hazájaként emlegetett Egyesült Államok ugyanis mára egyre inkább inkább ötleteinek elfojtásáról és a rendezői szabadság lehetetlenné tételéről ismeretes.
|
Deception (Szex telefonhívásra) feliratos amerikai thriller/filmdráma, 108 perc, 2008 Rendező: Marcel Langenegger Forgatókönyvíró: Mark Bomback Zeneszerző: Ramin Djawadi Operatőr: Dante Spinotti Producer: Robbie Brenner, David L. Bushell, Christopher Eberts, Hugh Jackman Vágó: Douglas Crise, Christian Wagner Ewan McGregor (Jonathan McQuarry) Hugh Jackman (Wyatt Bose) Michelle Williams (S) Maggie Q (Tina) Lisa Gay Hamilton (Russo) Natasha Henstridge Lynn Cohen Charlotte Rampling |
