SG.hu·
Inland Empire - David Lynch a belső birodalomba hív
A Twin Peaks rendezőjének pszicho-tripje olyan, mint egy visszajáró kísértet - ha kapcsolatba kerülsz vele, egykönnyen nem szabadulsz tőle.
Kevés élő rendezőről mondható el, hogy személyes tetszési indexre tekintet nélkül a teljes filmes szakma elismerné a munkásságát. A szabályerősítő kivétel David Lynch, az amerikai független mozi élő legendája, noha személyiségét legalább akkora köd lengi át, mint életművének egyes állomásait. Utolsó nagyjátékfilmje után hosszú ideig nem döngette a filmszínházak és fesztiválok kapuit, a Mulholland Drive 2001-es bemutatását követően az Inland Empire (2007) a következő nagyobb lélegzetű munkája. A rendező 2002-es rövidfilmszériáját (Rabbits, Darkened Room, Dumbland) követő hosszú szünetről lenne szó, vagy öt éves tervezési folyamatról? Szerencsére a második történt: az Inland Empire egy mélyen előkészített, több éves forgatási periódus monsztrózus végterméke.
"Egy nő bajban" - hirdetik amerikaszerte az egyszerű, feketebetűs plakátok, s ezzel talán ki is merítenek mindent, ami Lynch legújabb filmjéről szavakkal torzításmentesen elmondható. A videótéka-akció szlogennek is karcsú címszöveg mintha a szűkszavú, fojtóan erős esszenciájú rövidfilmszéria lexikális leképzése lenne, s előrevetítené hogy Lynch a legkisebb lelkifurdalás nélkül képes minket kitenni az Inland Empire 180 percében mindannak, aminek a Darkened Room 8 percében részesei lehettünk. A helyszín Hollywood, s az ódon, üresen kongó stúdióépületek labirintusszerű folyosói. Felvétel indul: kamera, action!
Történetünk most is valahol a Mulholland Drive körzetében indul, rideg csillogású rezidenciák birodalmában. Nikki Grace messzire jutott hollywood-i szépasszony, akinek a színészkarrier a sikert mellett gazdag férjet is hozott, ám az örök tündökléssel adós maradt számára. A nő a középkorú eltartott arák üres, de gondtalan hétköznapjait éli, míg egy nap furcsa vendég kéredzkedik otthonába. Az új szomszédait sorra látogató idős lengyel hölgy aurája ismeretlen fenyegetést hordoz, s a színésznő védelmet jelentő palotája megtelik bizonytalansággal.
Semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt volt, Nikki világa lassan sötétbe borul. Hiába kapja meg a szerepet amire annyira vágyott, a vászon minden szegletére baljós árnyak kúsznak, és lassan működésbe lép az a kibogozhatatlanságig összetett misztériumjáték, amely egy filmszerep mély átéléséből kibontakozó lelki paranoia, egy ősi lengyel átok, és egy legendásan félbeszakadt filmforgatás szimbolikus összeérleléséből a lynchi formanyelv eddigi legtövisesebb vadhajtását eredményezi.
A rendező vadabb szimbolikával átszőtt filmjei többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy egy lineáris történet ígéretével indítják útjára a nézőt. Mindegyikre jellemző ezen túl egy (vagy több) olyan meghatározó kulcsjelenet is, amely után teljesen más irányba (vagy mélységek felé, ha úgy tetszik) kezd építkezni a történet. A Mulholland Drive szó szerint altatós (Silencio!), később robbanós szerkezetével szemben az Inland Empire az Útvesztőben indításával rokonítható. A kéretlen szomszédlátogatás folytán ugyanis (csakúgy, mint az Útvesztőben sötét sarkos jeleneténél) jóformán negyed óra elteltével megnyílnak a lynchi dimenziók, viszont itt jónéhány biztonsági fejlövést követően végképp meg is szakad a kapcsolatunk a valósággal.
Míg a Mulholland Drive felfejthető szimbolikája néhány hét gondolkodás és filmelemzés elolvasását követően (ha ragaszkodink hozzá) a valóság szintjén leképezhető, az Inland Empire nem szolgál termőtalajul az egzakt (nyugatias) magyarázó értelmezéseknek. Jelen sorok írója kétszer ért a film végére, és saját igénytelen véleményét a rendező filmről tett nyilatkozataival és számtalan bölcsebb kritikuskolléga elemzésével megtámogatva sem fedezett fel benne olyan pontot (hasonlóan a 2002-es kisfilmes korszak darabjaihoz), amely a feneketlen útvesztőből a kiút igéretét hordozná a befogadó számára.
Lynch eddigi legkézzelfoghatatlanabb gyermekével való barátkozás komoly pszichikai felkészülést igényel a mozinéző részéről. Nyomasztó hangvétele miatt még nézni sem könnyű, a hosszú játékidőt pedig csak tetézi a film viszonylagos vontatottsága. Az egymásba harapó, néha álomszerű, néha viszont túlságosan is valóságos jelenetek mintha ugyanazt a fel nem tárt ismeretlent kívánnák körüljárni. Azt azonban nem tudjuk meg soha, hogy egy 180 perces sikertelen kísérletet látunk-e arra, hogy ezen ismeretlenhez a rendező (magával együtt) közel vigyen minket, vagy csak mindig más-más testrészét mutatja a sötétben ugyanannak az elefántnak, de szándékosan soha nem kapcsolja fel a villanyt.
Ezt a rendezői hozzáállást a szerkezet sínyli meg leginkább. A rendező hipnotikus erejű atmoszférateremtő készségének köszönhetően gyorsan a belső birodalom mélyén találjuk magunkat, de az ezt követő, tudatalattinkat stimuláló katarzis élmények már nem emelnek tovább minket. S mivel a tempó a szerkezetből fakadóan már szinte a film egyharmadára elveszik, a nehezen felfejthető képsorok nem képesek a film első feléhez hasonló minőségű élményt nyújtani számunkra.
David Lynch filmje kétségkívül idén a legkeményebb falat. Megtekintése előtt még a korábbi nagyfilmes munkái ismerőinek is erősen ajánlott néhány bemelegítő kört futni a filmmel konkrétan is összefüggésbe hozható hét részes Rabbits és a Darkened Room megtekintésével. Erőteljes izomlazítás után pedig indulhat a trip! Az Inland Empire filmélménye, olyan lesz mint a visszajáró kísértet - egykönnyen nem szabadulunk meg tőle.
Kevés élő rendezőről mondható el, hogy személyes tetszési indexre tekintet nélkül a teljes filmes szakma elismerné a munkásságát. A szabályerősítő kivétel David Lynch, az amerikai független mozi élő legendája, noha személyiségét legalább akkora köd lengi át, mint életművének egyes állomásait. Utolsó nagyjátékfilmje után hosszú ideig nem döngette a filmszínházak és fesztiválok kapuit, a Mulholland Drive 2001-es bemutatását követően az Inland Empire (2007) a következő nagyobb lélegzetű munkája. A rendező 2002-es rövidfilmszériáját (Rabbits, Darkened Room, Dumbland) követő hosszú szünetről lenne szó, vagy öt éves tervezési folyamatról? Szerencsére a második történt: az Inland Empire egy mélyen előkészített, több éves forgatási periódus monsztrózus végterméke.
"Egy nő bajban" - hirdetik amerikaszerte az egyszerű, feketebetűs plakátok, s ezzel talán ki is merítenek mindent, ami Lynch legújabb filmjéről szavakkal torzításmentesen elmondható. A videótéka-akció szlogennek is karcsú címszöveg mintha a szűkszavú, fojtóan erős esszenciájú rövidfilmszéria lexikális leképzése lenne, s előrevetítené hogy Lynch a legkisebb lelkifurdalás nélkül képes minket kitenni az Inland Empire 180 percében mindannak, aminek a Darkened Room 8 percében részesei lehettünk. A helyszín Hollywood, s az ódon, üresen kongó stúdióépületek labirintusszerű folyosói. Felvétel indul: kamera, action!
Történetünk most is valahol a Mulholland Drive körzetében indul, rideg csillogású rezidenciák birodalmában. Nikki Grace messzire jutott hollywood-i szépasszony, akinek a színészkarrier a sikert mellett gazdag férjet is hozott, ám az örök tündökléssel adós maradt számára. A nő a középkorú eltartott arák üres, de gondtalan hétköznapjait éli, míg egy nap furcsa vendég kéredzkedik otthonába. Az új szomszédait sorra látogató idős lengyel hölgy aurája ismeretlen fenyegetést hordoz, s a színésznő védelmet jelentő palotája megtelik bizonytalansággal.
Semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt volt, Nikki világa lassan sötétbe borul. Hiába kapja meg a szerepet amire annyira vágyott, a vászon minden szegletére baljós árnyak kúsznak, és lassan működésbe lép az a kibogozhatatlanságig összetett misztériumjáték, amely egy filmszerep mély átéléséből kibontakozó lelki paranoia, egy ősi lengyel átok, és egy legendásan félbeszakadt filmforgatás szimbolikus összeérleléséből a lynchi formanyelv eddigi legtövisesebb vadhajtását eredményezi.
A rendező vadabb szimbolikával átszőtt filmjei többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy egy lineáris történet ígéretével indítják útjára a nézőt. Mindegyikre jellemző ezen túl egy (vagy több) olyan meghatározó kulcsjelenet is, amely után teljesen más irányba (vagy mélységek felé, ha úgy tetszik) kezd építkezni a történet. A Mulholland Drive szó szerint altatós (Silencio!), később robbanós szerkezetével szemben az Inland Empire az Útvesztőben indításával rokonítható. A kéretlen szomszédlátogatás folytán ugyanis (csakúgy, mint az Útvesztőben sötét sarkos jeleneténél) jóformán negyed óra elteltével megnyílnak a lynchi dimenziók, viszont itt jónéhány biztonsági fejlövést követően végképp meg is szakad a kapcsolatunk a valósággal.
Míg a Mulholland Drive felfejthető szimbolikája néhány hét gondolkodás és filmelemzés elolvasását követően (ha ragaszkodink hozzá) a valóság szintjén leképezhető, az Inland Empire nem szolgál termőtalajul az egzakt (nyugatias) magyarázó értelmezéseknek. Jelen sorok írója kétszer ért a film végére, és saját igénytelen véleményét a rendező filmről tett nyilatkozataival és számtalan bölcsebb kritikuskolléga elemzésével megtámogatva sem fedezett fel benne olyan pontot (hasonlóan a 2002-es kisfilmes korszak darabjaihoz), amely a feneketlen útvesztőből a kiút igéretét hordozná a befogadó számára.
Lynch eddigi legkézzelfoghatatlanabb gyermekével való barátkozás komoly pszichikai felkészülést igényel a mozinéző részéről. Nyomasztó hangvétele miatt még nézni sem könnyű, a hosszú játékidőt pedig csak tetézi a film viszonylagos vontatottsága. Az egymásba harapó, néha álomszerű, néha viszont túlságosan is valóságos jelenetek mintha ugyanazt a fel nem tárt ismeretlent kívánnák körüljárni. Azt azonban nem tudjuk meg soha, hogy egy 180 perces sikertelen kísérletet látunk-e arra, hogy ezen ismeretlenhez a rendező (magával együtt) közel vigyen minket, vagy csak mindig más-más testrészét mutatja a sötétben ugyanannak az elefántnak, de szándékosan soha nem kapcsolja fel a villanyt.
Ezt a rendezői hozzáállást a szerkezet sínyli meg leginkább. A rendező hipnotikus erejű atmoszférateremtő készségének köszönhetően gyorsan a belső birodalom mélyén találjuk magunkat, de az ezt követő, tudatalattinkat stimuláló katarzis élmények már nem emelnek tovább minket. S mivel a tempó a szerkezetből fakadóan már szinte a film egyharmadára elveszik, a nehezen felfejthető képsorok nem képesek a film első feléhez hasonló minőségű élményt nyújtani számunkra.
David Lynch filmje kétségkívül idén a legkeményebb falat. Megtekintése előtt még a korábbi nagyfilmes munkái ismerőinek is erősen ajánlott néhány bemelegítő kört futni a filmmel konkrétan is összefüggésbe hozható hét részes Rabbits és a Darkened Room megtekintésével. Erőteljes izomlazítás után pedig indulhat a trip! Az Inland Empire filmélménye, olyan lesz mint a visszajáró kísértet - egykönnyen nem szabadulunk meg tőle.
|
Inland Empire színes, fekete-fehér feliratos angol-francia misztikus film, 173 perc, 2006 Rendező: David Lynch Forgatókönyvíró: David Lynch Operatőr: David Lynch Zene: Angelo Badalamenti Producer: David Lynch, Mary Sweeney Vágó: Mary Sweeney Laura Dern (Nikki Grace/Susan Blue) Jeremy Irons (Kingsley Stewart) Harry Dean Stanton (Freddie Howard) Justin Theroux (Devon Berk/Billy Side) Diane Ladd (Marilyn Levens) Julia Ormond (Doris Side) William H. Macy |
