Zsellér Máté
Pókember 3 - Az ütemtelenség hálójában
Több mint két éves várakozás és óriási elvárások előzték meg a 2002-ben indult Pókember film-széria harmadik darabját, amely a Superman rekordját is megugorva, 300 millió dollárból rámolta össze magát, hogy aztán egy 200 millió dollárral megtámogatott világkörüli turnéba kezdjen. Bizalom megelőlegezve, pókérzékek beélesítve: Gyere, Sam Raimi, kápráztass el!
És tényleg könnyen hagyná magát az ember. Amíg a Marvel-univerzum első számú hálószövője majd egy emberöltőnyi ideje valódi pionírként tört magának utat a magyar képregény-piacon, addig a 2002-es Pókember itthon is közönségsikert (s amellett viszonylagos kritikai sikert is) aratott. A képregényfilm-trend alig 5 éves "matuzsáleme" a klasszikus szuperhős-problémák ábrázolásán túllépve részletesen felépített, mély karaktereket tárt a nézők elé, s ezzel olyan korosztályoknak tudta eladhatóvá varázsolni Peter Parker kalandjait, amelyek az amerikai képregénymítosz szellemében fogant történeteket távol érezték maguktól.
A mesés bevételi arányok a 2004-ben elkészült folytatásért kiáltottak, amely a megnövekedő gyártási költséggel arányosan fejlődött egyrészt látványban, másrészt a kellő motivációval megtámogatott, beérett szereplők köré jól működő drámát szőtt egy komótos stílus segítségével. Mondanom sem kell, a kritikai siker még nagyobb volt. A harmadik rész előtt a legfontosabb kérdés talán az, hogy vajon milyen folytatást kívántak a készítők e két sikeres filmnek? A "még többet a pénzünkért" siker-mohóságától vezérelve bele kívánják magukat hajszolni egy versenyfutásba a széria korábbi darabjaival, vagy ebben valamifajta szükségszerű megújulást keresnek majd?
Az előzetes híradások joggal késztethették örömre a rajongókat, hisz a fekete pókruha története a képregény-tematikában is jókora ütemváltást jelentett. Soha nem látott "dark"-os felhang kísérte, amint a Parker-pókember kettős személyiség árnyoldalai felsejlettek a fekete öltözék alatt. Pókemberen egy meghasonlott, önmarcangoló ember tulajdonságai lettek úrrá (véleményem szerint az egyik leghitelesebben a képregény-történetben), akinek a fejében immár sötét gondolatok vették át az irányítást. Ez lenne hát az alapsztori, s mellé kapnánk még Homokembert és Venom-ot is az akciókedvelő közönség legnagyobb örömére? Felőlünk szabad az út, de nem lesz nagy falat az egészet összeegyeztetni és összerázni végül?
Az összeegyeztetés ment, az összerázásra azonban már nem maradt energia. Már ha lehet ilyet mondani a világ jelenlegi legdrágább szuperprodukciójával kapcsolatban. Talán épp csak az hiányzott, hogy elkészülte után megpihenjen a teremtő, majd újra elővegye művét és kritikus szemmel átfésülje azt. A rajongói vélemények megoszlanak arról, hogy a forgatókönyv fő paneljeinek képregényhű kimunkálása - a tömörítés-kényszer számbavétele mellett - mennyire lett sikeres. A szereplők egy filmbe sűrítésére kigondolt fő vonalak még talán elfogadhatók is lennének, nem állták útját ugyanis, hogy a Pókember háromból Raimi egységes, koherens filmet batikoljon. Csakhogy ez igényelt volna egy olyan fokú arányérzéket és összefogóerőt is, amit manapság igen kevés rendező mondhat magáénak.
Sam Raimi legalábbis biztosan nem, erről a film megtekintése közben saját szemmel is meggyőződhetünk. A rendező a korábbi Pókember-filmek gyakorlatához híven kezd neki karakterei építgetésének, s szokás minden egyes szereplő motivációját kimunkálja (úgy ahogy). Dicséretére legyen mondva, hogy tőle kétdimenziós negatív karaktert sem eddig nem láttunk, sem most nem látunk majd. A törődő gondoskodáson most azonban kétszer annyi figura kénytelen osztozni, s a maximalista direktort ez láthatóan megzavarja, majd ki is kizökkenti. Nincs az a játékidő, amit ne lenne képes felemészteni a rendezői zavar, s itt a kilencvenedik percet követően is még akkorákat ugrunk időben és térben (kiesve az adott cselekményszálból), ami csak egy multi-szereplős sorozatban megengedett. Százötvenhat perc ide, százötvenhat perc oda - ezt nevezik kapkodásnak.
A dolgot még talán a szőnyeg alá is söpörné az ember, ha a viszonylagos szétszórtságnak nem a történet fő vonala látná a kárát. Raimi karakter-vezérelt pókember-adaptációjának motorját, Peter Parker és Mary Jane kapcsolatát, ezúttal gyenge közhelyek és karakteridegen reakciók szegélyezik, beleélhetősége pedig a nulla közelében stagnál. A rajongók nagy része a rendező hozzáállásával máig nem tudott megbékülni (a látványos jelenetek visszaszorulását nehezményezve), a harmadik rész kapcsán azonban egy emberként kérdezhetik az első két rész éltetőivel: ha a központi dráma sem működik igazán, akkor mit képes számunkra élményként nyújtani a Pókember?
Újabb gyomros a nézőnek, hogy Raimi a fekete pókruha karaktermódosulás (és vérfrissítés) nyújtotta lehetőségeit nem meri (vajon a korosztályosdi miatt?) bevállalni, s ennek pótlékaként a történet legkínosabb negyedórájába kezd. Peter, mintha bolondgombát evett volna, öltönybe bújva ripacskodik az utcán (Tobey Maguire slampossága még soha nem látszott ennyire), a Hősök Peter Petrellijétől kölcsönzött hajjal köszönget a lányoknak, s végül Mary Jane jazz-bárjában a lány számára sértő bosszú-táncot jár.
Az epizódszerű betét óriási égés, hitelesség-romboló hatása mérhetetlen, az ember még fél óra elteltével sem képes felfogni, hogy mit látott igazán, vagy milyen indíttatásból. Raimi abból az elemből kívánt humort faragni, amely főhőse személyiség-fejlődésének elsőszámú forrása lett volna. Talán a második rész frappáns humormorzsáit (Pókember a pizza-futár, lift-jelenet) szerette volna rekonstruálni, amelyek itt nyomaiban sincsenek meg?
A megtört gerincű történet végül nagy nehezen összeáll. Epizódosnak megmaradt jellegét viszont az bizonyítja, hogy egyes történetszálai az összélménytől elkülönült, független értékelést követelnek maguknak. Az első két részhez méltatlan Mary Jane szállal szemben James Franco az egyetlen, aki képes továbbörökíteni karakterének mélységét, színészi teljesítménye a viszonylag feszesre megírt Osborn-szálon is túlmutat. A negatív hősök közül Homokember figurájára helyeződött a hangsúly (Thomas Haden Church remek választás, a karaktere is korrektül megírt), a rivális fotós Eddie Brock és Peter Parker konfliktusának elmélyülését viszont kár, hogy csak villanásaiban volt alkalmunk megismerni.
A fent említett hibák, és az összekovácsolás mentén kelt csiszolatlanságok miatt a harmadik rész nem éri el az első kettő színvonalát. A dolog némileg dühítő, de tudni kell, hogy emeletes dorgálásunk alanya a repetatív nézői karfatépkedés ellenére is korrekt filmélmény. Csak hát minden jel arra utalt, hogy május harmadikán koronázni megyünk a moziba. Legjobban pedig talán az fáj, hogy bárhogy igyekszünk, ezt a legjobb indulatunk ellenére sem tehetjük meg.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
És tényleg könnyen hagyná magát az ember. Amíg a Marvel-univerzum első számú hálószövője majd egy emberöltőnyi ideje valódi pionírként tört magának utat a magyar képregény-piacon, addig a 2002-es Pókember itthon is közönségsikert (s amellett viszonylagos kritikai sikert is) aratott. A képregényfilm-trend alig 5 éves "matuzsáleme" a klasszikus szuperhős-problémák ábrázolásán túllépve részletesen felépített, mély karaktereket tárt a nézők elé, s ezzel olyan korosztályoknak tudta eladhatóvá varázsolni Peter Parker kalandjait, amelyek az amerikai képregénymítosz szellemében fogant történeteket távol érezték maguktól.
A mesés bevételi arányok a 2004-ben elkészült folytatásért kiáltottak, amely a megnövekedő gyártási költséggel arányosan fejlődött egyrészt látványban, másrészt a kellő motivációval megtámogatott, beérett szereplők köré jól működő drámát szőtt egy komótos stílus segítségével. Mondanom sem kell, a kritikai siker még nagyobb volt. A harmadik rész előtt a legfontosabb kérdés talán az, hogy vajon milyen folytatást kívántak a készítők e két sikeres filmnek? A "még többet a pénzünkért" siker-mohóságától vezérelve bele kívánják magukat hajszolni egy versenyfutásba a széria korábbi darabjaival, vagy ebben valamifajta szükségszerű megújulást keresnek majd?
Az előzetes híradások joggal késztethették örömre a rajongókat, hisz a fekete pókruha története a képregény-tematikában is jókora ütemváltást jelentett. Soha nem látott "dark"-os felhang kísérte, amint a Parker-pókember kettős személyiség árnyoldalai felsejlettek a fekete öltözék alatt. Pókemberen egy meghasonlott, önmarcangoló ember tulajdonságai lettek úrrá (véleményem szerint az egyik leghitelesebben a képregény-történetben), akinek a fejében immár sötét gondolatok vették át az irányítást. Ez lenne hát az alapsztori, s mellé kapnánk még Homokembert és Venom-ot is az akciókedvelő közönség legnagyobb örömére? Felőlünk szabad az út, de nem lesz nagy falat az egészet összeegyeztetni és összerázni végül?
Az összeegyeztetés ment, az összerázásra azonban már nem maradt energia. Már ha lehet ilyet mondani a világ jelenlegi legdrágább szuperprodukciójával kapcsolatban. Talán épp csak az hiányzott, hogy elkészülte után megpihenjen a teremtő, majd újra elővegye művét és kritikus szemmel átfésülje azt. A rajongói vélemények megoszlanak arról, hogy a forgatókönyv fő paneljeinek képregényhű kimunkálása - a tömörítés-kényszer számbavétele mellett - mennyire lett sikeres. A szereplők egy filmbe sűrítésére kigondolt fő vonalak még talán elfogadhatók is lennének, nem állták útját ugyanis, hogy a Pókember háromból Raimi egységes, koherens filmet batikoljon. Csakhogy ez igényelt volna egy olyan fokú arányérzéket és összefogóerőt is, amit manapság igen kevés rendező mondhat magáénak.
Sam Raimi legalábbis biztosan nem, erről a film megtekintése közben saját szemmel is meggyőződhetünk. A rendező a korábbi Pókember-filmek gyakorlatához híven kezd neki karakterei építgetésének, s szokás minden egyes szereplő motivációját kimunkálja (úgy ahogy). Dicséretére legyen mondva, hogy tőle kétdimenziós negatív karaktert sem eddig nem láttunk, sem most nem látunk majd. A törődő gondoskodáson most azonban kétszer annyi figura kénytelen osztozni, s a maximalista direktort ez láthatóan megzavarja, majd ki is kizökkenti. Nincs az a játékidő, amit ne lenne képes felemészteni a rendezői zavar, s itt a kilencvenedik percet követően is még akkorákat ugrunk időben és térben (kiesve az adott cselekményszálból), ami csak egy multi-szereplős sorozatban megengedett. Százötvenhat perc ide, százötvenhat perc oda - ezt nevezik kapkodásnak.
A dolgot még talán a szőnyeg alá is söpörné az ember, ha a viszonylagos szétszórtságnak nem a történet fő vonala látná a kárát. Raimi karakter-vezérelt pókember-adaptációjának motorját, Peter Parker és Mary Jane kapcsolatát, ezúttal gyenge közhelyek és karakteridegen reakciók szegélyezik, beleélhetősége pedig a nulla közelében stagnál. A rajongók nagy része a rendező hozzáállásával máig nem tudott megbékülni (a látványos jelenetek visszaszorulását nehezményezve), a harmadik rész kapcsán azonban egy emberként kérdezhetik az első két rész éltetőivel: ha a központi dráma sem működik igazán, akkor mit képes számunkra élményként nyújtani a Pókember?
Újabb gyomros a nézőnek, hogy Raimi a fekete pókruha karaktermódosulás (és vérfrissítés) nyújtotta lehetőségeit nem meri (vajon a korosztályosdi miatt?) bevállalni, s ennek pótlékaként a történet legkínosabb negyedórájába kezd. Peter, mintha bolondgombát evett volna, öltönybe bújva ripacskodik az utcán (Tobey Maguire slampossága még soha nem látszott ennyire), a Hősök Peter Petrellijétől kölcsönzött hajjal köszönget a lányoknak, s végül Mary Jane jazz-bárjában a lány számára sértő bosszú-táncot jár.
Az epizódszerű betét óriási égés, hitelesség-romboló hatása mérhetetlen, az ember még fél óra elteltével sem képes felfogni, hogy mit látott igazán, vagy milyen indíttatásból. Raimi abból az elemből kívánt humort faragni, amely főhőse személyiség-fejlődésének elsőszámú forrása lett volna. Talán a második rész frappáns humormorzsáit (Pókember a pizza-futár, lift-jelenet) szerette volna rekonstruálni, amelyek itt nyomaiban sincsenek meg?
A megtört gerincű történet végül nagy nehezen összeáll. Epizódosnak megmaradt jellegét viszont az bizonyítja, hogy egyes történetszálai az összélménytől elkülönült, független értékelést követelnek maguknak. Az első két részhez méltatlan Mary Jane szállal szemben James Franco az egyetlen, aki képes továbbörökíteni karakterének mélységét, színészi teljesítménye a viszonylag feszesre megírt Osborn-szálon is túlmutat. A negatív hősök közül Homokember figurájára helyeződött a hangsúly (Thomas Haden Church remek választás, a karaktere is korrektül megírt), a rivális fotós Eddie Brock és Peter Parker konfliktusának elmélyülését viszont kár, hogy csak villanásaiban volt alkalmunk megismerni.
A fent említett hibák, és az összekovácsolás mentén kelt csiszolatlanságok miatt a harmadik rész nem éri el az első kettő színvonalát. A dolog némileg dühítő, de tudni kell, hogy emeletes dorgálásunk alanya a repetatív nézői karfatépkedés ellenére is korrekt filmélmény. Csak hát minden jel arra utalt, hogy május harmadikán koronázni megyünk a moziba. Legjobban pedig talán az fáj, hogy bárhogy igyekszünk, ezt a legjobb indulatunk ellenére sem tehetjük meg.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Pókember 3 (Spiderman 3) szinkronizált amerikai akciófilm, 156 perc, 2007 Rendező: Sam Raimi Forgatókönyvíró: Steve Ditko, Stan Lee, Alvin Sargent Zeneszerző: Christopher Young Operatőr: Bill Pope Producer: Avi Arad, Laura Ziskin Vágó: Bob Murawski Tobey Maguire (Peter Parker/Pókember) Kirsten Dunst (Mary Jane Watson) James Franco (Harry Osborn) Thomas Haden Church (Flint Marko/Homokember) Topher Grace (Eddie Brock/Venom) J.K. Simmons (J. Jonah Jameson) Rosemary Harris (May Parker) Bryce Dallas Howard (Gwen Stacy) Theresa Russell (Mrs. Marko) |
