SG.hu·
Főlényes győzelmet aratott a Taxidermia
Magyarország kis, nyitott ország, és az idei játékfilmes felhozatalon látszik, hogy nem csak a GDP-növekedésünk van hozzákötve az európai és világtendenciákhoz, de az új mozibemutatók színvonala is.
Lényegében azt kaptuk persze, amit vártunk, hiszen a filmek dandárját már a téli filmszemlén láthattuk, utána pedig ezt a termést eresztették be szép óvatosan a mozikba a forgalmazók.
Hajdu Szabolcs készített már jobbat, és készít is majd jobbat a Fehér tenyérnél, Fliegauf Benedek vagy Mundruczó Kornél nem gyártott új nagyjátékfilmet, így döntő fölénnyel nyert - szinte minden kategóriában - Pálfi György Taxidermiája. Ez a többgenerációs vér-, nyál- és ondómonstrum az egyetlen olyan darab, amit a nemzetközi színtéren is szégyenkezés nélkül vállalhat a magyar filmipar. Mind a mondanivaló, mind a megvalósítás szempontjából kiemelkedik a mezőnyből, amely a honi művektől szokatlan módon messze több, mint filmcsinálási próbálkozás: kinyilatkoztatás.
Ami a többieket illeti, az 1956-os évforduló kicsit rányomta a bélyegét a kínálatra: a történelmi filmek megszaporodása nyilván a bőséges forrásoknak is betudható. Ez utóbbi talán megmagyarázza azt is, hogy inkább az erőltetettség, mint az invenció volt jellemző némely darabra. Kudarccal végződött Szabó István próbálkozása is a Rokonok vászonra vitelekor, míg ha nem is átütő, de kedvelhető volt Bagó Bertalantól a szintén kosztümös Vadászat angolokra.
De ha már múltidézés, akkor leginkább Halász Péter elégikus-kísérleti Herminamező - Szellemjárása marad emlékezetes. Az irreguláris színház és film koronázatlan királya életére visszatekintve saját gyermekkorába vezette vissza a nézőket, akik a stáblistát követő sötétben eszmélnek csak rá igazából, hogy mit is vesztett a magyar filmgyártás a rendező halálával.
Lényegében azt kaptuk persze, amit vártunk, hiszen a filmek dandárját már a téli filmszemlén láthattuk, utána pedig ezt a termést eresztették be szép óvatosan a mozikba a forgalmazók.
Hajdu Szabolcs készített már jobbat, és készít is majd jobbat a Fehér tenyérnél, Fliegauf Benedek vagy Mundruczó Kornél nem gyártott új nagyjátékfilmet, így döntő fölénnyel nyert - szinte minden kategóriában - Pálfi György Taxidermiája. Ez a többgenerációs vér-, nyál- és ondómonstrum az egyetlen olyan darab, amit a nemzetközi színtéren is szégyenkezés nélkül vállalhat a magyar filmipar. Mind a mondanivaló, mind a megvalósítás szempontjából kiemelkedik a mezőnyből, amely a honi művektől szokatlan módon messze több, mint filmcsinálási próbálkozás: kinyilatkoztatás.
Ami a többieket illeti, az 1956-os évforduló kicsit rányomta a bélyegét a kínálatra: a történelmi filmek megszaporodása nyilván a bőséges forrásoknak is betudható. Ez utóbbi talán megmagyarázza azt is, hogy inkább az erőltetettség, mint az invenció volt jellemző némely darabra. Kudarccal végződött Szabó István próbálkozása is a Rokonok vászonra vitelekor, míg ha nem is átütő, de kedvelhető volt Bagó Bertalantól a szintén kosztümös Vadászat angolokra.
De ha már múltidézés, akkor leginkább Halász Péter elégikus-kísérleti Herminamező - Szellemjárása marad emlékezetes. Az irreguláris színház és film koronázatlan királya életére visszatekintve saját gyermekkorába vezette vissza a nézőket, akik a stáblistát követő sötétben eszmélnek csak rá igazából, hogy mit is vesztett a magyar filmgyártás a rendező halálával.