SG.hu·
Szubjektív filmmustra, 2005
Mit láthatott a gyermektelen vagy kisgyermekét megfelelő őrizettel otthon hagyó néző 2005-ben a magyar mozikban?
Az Elvetemült veteménylény kihúzva, de így is maradtak százával az egyszer használatos fogyasztási cikkek, a szerzői egókba fulladó "rétegmozik", valamint néhány, két kézen megszámlálható számú filmalkotás.
Szuperprodukciók - Pitt és Jolie egymásra talált
Az idei év gazdag mozitermést hozott szuperprodukciókban, a minőség azonban csak ritkán állt arányban a befektetett összeggel, és még ritkábban a bevétellel. A jobbak közé sorolható a Csillagok háborúja kellően sötétre sikeredett harmadik része, amely valamelyest visszaadhatta a régi rajongók hitét. Martin Scorsese ismét egy monumentális eposzt akart összehozni az Aviátorral, ami, szemben a New York bandáival, ezúttal sikerült is neki. (Scorsese jövőre sem adja alább: Leonardo Di Capriót Theodore Roosevelt amerikai elnök bőrébe bújtatja.) A Mr. és Mrs. Smith legfőbb sikereként Brad Pitt és Angelina Jolie egymásra találását regisztrálhatjuk, talán ha Tom Cruise mellé női főszereplő is kerül a Világok harcában, az is jobban sikerült volna.
Pitt és Jolie a Mr. és Mrs. Smithben
A sziget című film esetében nem voltak szereposztási problémák (Ewan McGregor, Scarlett Johansson), viszont a rendező Michael Bay nem tudta megállni, hogy egy ígéretesen induló scifit ne silányítson buta akciófilmmé. A King Kongból behúzott milliókat talán még maga a címszereplő sem tudná elebédelni, ettől függetlenül Peter Jackson és stábja szégyellheti magát a filmidő döntő részét kitevő, ötlettelen időhúzás miatt. 2005-ben - állítólag - bemutattak egy újabb Harry Potter-opuszt is, amely - állítólag - az eddigi leggyengébb, viszont a Gyűrűk urából - állítólag - nem jön több darab.
Képregények, szuperhősök - ötletért a szomszédba mennek
2005-ben is folytatódott a szuperhősök és képregény-adaptációk hollywoodi országlása. A Batman - A kezdettel Cristopher Nolan rendező (elődeivel ellentétben) a nehezebb, bár művészileg vállalhatóbb utat választotta - csak azokat a nindzsás részeket tudnánk feledni! Teljes bukta volt ugyanakkor az elbárgyúskodott Penge III. és az önmagát másoló Keeanu Reevesszel felálló Constantine. A Sky kapitány legalább a látvány tekintetében maradandót alkotott, Jude Law viszont jobban tenné, ha ezentúl inkább a producerkedésre összpontosítana a színjátszás helyett, az a filmjeinek is jobbat tenne. Szintén a látvány, de a színészi játék is emlékezetessé teszi a Sin Cityt, de ahhoz, hogy az összhatástól elájuljunk, a ténylegesnél nagyobb Frank Miller-rajongónak kellene lennünk.
A könnyedebb szekcióban - szerencsére - nem volt teljesen agyatlan a Fantasztikus négyes, így ezt a kategóriát egy árnyalattal pozitívabb mérleggel zárhatjuk, mint az előzőt. Ha bónuszként még idevesszük a South Park-alkotók ötletes Amerika kommandóját és az aranyos Galaxis útikalauz-adaptációt, akkor egyértelműen a "jó" jelzés irányába billen a mutató.
Thriller, horror - japán invázió
A korábbinál nagyobb intenzitással játszottak a magyarországi filmszínházak az erőszak ábrázolásától sem visszariadó thrillereket, sőt, térdig vérben gázoló horrorokat. Ebben persze szerepet játszott a tinédzserek mint potenciális célcsoport felismerése, s ennek következtében a horrorbehozatal derékhadát is elsősorban a Sikoly jellegű, pattogatottkukorica-zabáltató darabok tették ki. Ebben a szegmensben a sokévi átlagot lazán hozta a friss termés, legyen szó a Rettegés házáról vagy a Viasztestekről. A témaínségben szenvedő Hollywood minden feldolgozhatót feldolgoz, így a regények és képregények után már külön zsánert kaptak a számítógépes játékok adaptációi is. Ezek közül a Doom gyengécske kísérletnek bizonyult, ellenben a Resident Evilből készített második Kaptár meglepő tartalmi kidolgozottsággal vizionált egy multinacionális cégek által uralt világot.
A felejthető Doom
Az év legszánalmasabb horrorpróbálkozása az ordító klisékből és leplezetlen Hetedik-nyúlásokból építkező Fűrész volt. A forgalmazók persze a közönségsikerre hajtanak, ebben a versenyszámban pedig annyira jól teljesített James Wan darabja, hogy már nyakunkon a következő rész. A 18 év feletti horrorrajongók nagy várakozása övezte a műfajteremtő George A. Romero visszatérését, és megállapíthatjuk, hogy a Holtak földje nem is tépázza meg a kultikus rendező nimbuszát. (Ha azonban igazi iránymutatást várunk, hogy mit is lehet még kihozni multiplexes környezetben e műfajból, akkor a tavalyi Holtak hajnala-remake jobb választás lehet.) Egy másik alaprendező, Wes Craven is átvitte a lécet az Éjszaki járattal, amely finomabban borzongató hangvétele ellenére gyöngyszemként azért rejt egy klasszikus szeletelős-slasher epizódot.
A thrillerek, horrorok területén is erősödött a keleti befolyás 2005-ben. Újdonságként immár egy orosz film, az Éjszakai őrség is álomgyári babérokra pályázott: a valóban impozáns látványvilág mellett azonban elsikkadt a tartalom, és a jó és a gonosz küzdelmének eme sematikus kifejtése nem biztos, hogy elbírja majd a két folytatást. Igazán dominánssá azonban a Japánból elindult és pszichológiai megközelítésével kitűnő J-horror hullám vált, nem kis mértékben Hideo Nakata hollywoodi szerepvállalásainak köszönhetően. Sajátos hangulata volt a Fekete vízből készült amerikai Nakata-feldolgozásnak, idén hozzánk is eljutott a Shimizu-féle Átok angol nyelvű remake-je, míg kollégájához hasonlóan Nakata is elvállalta egy korábbi filmjének, a Kör 2-nek az újrafelvételét. Az amerikanizált távol-keleti horror világhódítása jövőre is folytatódik, Nakata ezúttal nem saját magát, hanem a tavaly Magyarországon is bemutatott Szemet dolgozza majd fel.
Színészek, színésznők, kritikusok, rendezők - kinek a pap, kinek a papné
Sean Pennt korábban is megtalálták a jelentős szerepek, de az elmúlt években a szupersztár kategóriában egyértelműen a legmegbízhatóbban minőségi produkciót nyújtó színésszé vált. Bár az idén bemutatott két darab, A Richard Nixon-merénylet és A tolmács mint film elmarad a tavalyi 21 grammtól és a Titokzatos folyótól, Penn pozícióját 2005-ben sem fenyegette senki. Az egyetlen lehetséges jelölt Johnny Depp lenne, akihez illett ugyan utóbbi három-négy filmje, de ideje lenne lassan kitörnie a fantasy világából.
Mivel Julia Roberts az idei esztendőt elszabotálta (na jó, szült) és Nicole Kidman eléggé bizonytalan kézzel választja meg mostanában a munkáit, az ügyeletes sztárszínésznői poszt ismét kiadó. Az egyik utód jövőre talán a King Konggal és a két Kör-produkcióval végre régóta megérdemelt elismerését bezsebelő Naomi Watts lehet. Az amerikai kritikusok két nagy kedvence közül az egyik, a még Roberts szabadságolása előtt készült Közelebb tényleg megéri a pénzét, az európaiskodó Kerülőutak viszont inkább borgőzös rémálom, mint felszabadító road movie. Az Ütközések lehet, hogy széjjelnyeri magát majd az Oscar-osztáson, de ettől még egyáltalán nem lesz több, mint egy újabb blöff, amivel az amerikai kritikusok azt bizonygatják, hogy nem vették még meg őket teljesen a nagy stúdiók.
Hervadó virágok
A rendezőegyéniségek közül Jim Jarmuschtól a kevésnél is kevesebb, hogy tíz év alatt mindössze egy Szellemkutyát és egy Hervadó virágokat tudott összehozni, míg Wim Wenders a mélypontot jelentő Bőség földje után egyértelműen felszálló ágba került a Kívül tágasabbal. A független filmes kedvencek esetében gyatrára sikeredett Atom Egoyan kirándulása a show-biznisz világába (Az igazság fogságában), míg Todd Solondznak nem sikerült újat mondania a Palindrómákkal és David Cronenbergtől is csak egy dögös jelenetre futotta a lépcsőházban az Erőszakos múltban. Woody Allentől a Melinda és Melinda tucatprodukciónak bizonyult, de az Amerikában már bemutatott Match Pointtal állítólag újra a régi fényében ragyog.
Európai filmek - ötször kettő néha öt
Az európai film továbbra sem találja helyét a Kelet és a Nyugat között, alig néhány olyan rendezőegyéniség akad, akinek érdemes figyelemmel kísérni a pályáját. Az egyik ilyen Francois Ozon, aki a feje tetejére állított szerkezetű 5x2-vel az év egyik ötcsillagos csúcsteljesítményét hozta össze. A méretéhez képest a magyar mozikban általában rendesen felülreprezentált francia filmtermésből kiemelkedett még a Dépardieu-Auteuil párviadalt hozó, klasszikus policier darab, a 36, valamint a Fabrice Luchini érzékeny játékára épülő Intim vallomások. Világszinten is nagy dobásnak számított még a Hitler utolsó napjait bemutató A bukás, amelyet Oliver Hierschbiegel rendezőnek sikerült akkora távolságtartással megoldania, hogy teljesen veszélytelenné váljon az alkotás. Érdekes volt Lars Von Trier meghatározhatatlan műfajú, és mint rendesen, zavarba ejtő Öt akadálya, de esetében az igazi kérdés már inkább az, hogy mit tudott összehozni új művében, a Manderlayban a Dogville "díszletei" között. Külföldön már ajnározzák az új Michael Haneke-filmet is, a cannes-i díjnyertes Caché itthoni bemutatására azonban még várni kell.
Távol-Kelet - az utolsó vérig
Ahol manapság tényleg vérre megy a filmezés, az a Távol-Kelet, legalábbis ez derül ki a magyar mozikba eljutott darabokból. A vér érthető a szó szoros, de átvitt értelmében is, és sok esetben, így például az Oldboy esetében, mindkettőben. Park Chan-wook dél-koreai rendező alkotása kíméletlen őszinteséggel és kíméletlen képsorokkal mutatja be egy tönkretett életű ember túlerővel szemben folytatott bosszúhadjáratát. Szintén dél-koreai rendező, Kim-Ki Duk nevéhez fűződik a Bin Jip - Lopakodó lelkek, egy valószínűtlen pár egymásra találásának költői története. Hasonlóan érzékeny, de nagyobb szabású díszletek közé álmodott filmmel jelentkezett a sanghaji Wong Kar-Wai, és a pszeudo-scifi 2046-al sikerült megközelítenie, ha el nem is érnie a Szerelemre hangolva művészi sikerét. Zhang Yimou-tól a Repülő tőrök klánja már kifejezetten a látványra épített - bár az akciójelenetek úttörő jellegét sokan a Mátrixéhoz hasonlították, a melodramatikus befejezés azért némileg rontott az összhatáson.
Repülő tőrök klánja
Mindent egybevetve, 2005-ben a Távol-Keletről a magyar mozikba importált filmek készítői mind gondolatiság, mind látvány szempontjából elérték és sokszor meg is haladták a hollywoodi szuper- és európai művészfilmes produkciók szintjét. Tették mindezt úgy, hogy még az olyan akciós-pofozkodós zsánerű filmekből is sikerült tartalmas szórakozást kihozniuk, mint amilyen a félelmetes akrobatamutatványokkal tűzdelt thaiföldi Ong-bak vagy a médiakritikus hongkongi túszsztori, az Adásunkat megszakítjuk.
A magyar narancsok
Kezdjük azzal, ami újdonság: a hírek szerint Obersovszky Péter Kulcsár & Haverok című alkotása az első magyar nyelvű "Mike Moore"-dokumentumfilm. A minden ízében, így ideológiai elfogultságában és összeesküvés-elméleti megközelítésében is moore-os darab még a bágyasztó animációs próbálkozásokkal is a nagy példakép nyomába ered. A filmnek ugyanúgy előnye, mint hátránya, hogy a konkrét témánál nagyobbat merít, lerántja (rántaná) a leplet az alulfizetett és korrupt politikusokról, a felkészületlen és korrupt sajtóról, valamint a szervilis és korrupt államigazgatásról. Tényleges tényfeltárást azonban minden látszattelefonálgatás és -kaputelefonozás ellenére sem csinál: ennyi erővel köphetett is volna egyet ("már a KISZ-ben elterveltek mindent, maffia ez kérem"). A Sorstalanságról e helyütt csak annyit jegyzünk meg, hogy minden idők legdrágább magyar filmje lett, az Egy szoknya, egy nadrágról pedig, hogy valószínűleg a legrosszabb.
Új vonulat volt az idén a teljesen szabványosított amerikai forgatókönyvírási módszerek szerint és más (elsősorban marketing) szempontokból is profi eszközökkel operáló filmek megjelenése. Ezek közül vállalhatóra sikeredett a Csak szex és más semmi és a Fej vagy írás. A kaptafánál nagyobbra vágyó rendezők nem nagyon rázták meg magukat, Mispál Attilától A fény ösvényei azért nem volt reménytelen első filmes próbálkozás. Az egyetlen nemzetközi mércével is értékelhető teljesítmény azonban - ismét - Mundruczó Kornél nevéhez fűződött: a Johanna a Kingdom-hatások ellenére is új dimenziót adott a kórházas operafilmeknek vagy legalábbis új műfajt teremtett.
Az Elvetemült veteménylény kihúzva, de így is maradtak százával az egyszer használatos fogyasztási cikkek, a szerzői egókba fulladó "rétegmozik", valamint néhány, két kézen megszámlálható számú filmalkotás.
Szuperprodukciók - Pitt és Jolie egymásra talált
Az idei év gazdag mozitermést hozott szuperprodukciókban, a minőség azonban csak ritkán állt arányban a befektetett összeggel, és még ritkábban a bevétellel. A jobbak közé sorolható a Csillagok háborúja kellően sötétre sikeredett harmadik része, amely valamelyest visszaadhatta a régi rajongók hitét. Martin Scorsese ismét egy monumentális eposzt akart összehozni az Aviátorral, ami, szemben a New York bandáival, ezúttal sikerült is neki. (Scorsese jövőre sem adja alább: Leonardo Di Capriót Theodore Roosevelt amerikai elnök bőrébe bújtatja.) A Mr. és Mrs. Smith legfőbb sikereként Brad Pitt és Angelina Jolie egymásra találását regisztrálhatjuk, talán ha Tom Cruise mellé női főszereplő is kerül a Világok harcában, az is jobban sikerült volna.
Pitt és Jolie a Mr. és Mrs. Smithben
A sziget című film esetében nem voltak szereposztási problémák (Ewan McGregor, Scarlett Johansson), viszont a rendező Michael Bay nem tudta megállni, hogy egy ígéretesen induló scifit ne silányítson buta akciófilmmé. A King Kongból behúzott milliókat talán még maga a címszereplő sem tudná elebédelni, ettől függetlenül Peter Jackson és stábja szégyellheti magát a filmidő döntő részét kitevő, ötlettelen időhúzás miatt. 2005-ben - állítólag - bemutattak egy újabb Harry Potter-opuszt is, amely - állítólag - az eddigi leggyengébb, viszont a Gyűrűk urából - állítólag - nem jön több darab.
Képregények, szuperhősök - ötletért a szomszédba mennek
2005-ben is folytatódott a szuperhősök és képregény-adaptációk hollywoodi országlása. A Batman - A kezdettel Cristopher Nolan rendező (elődeivel ellentétben) a nehezebb, bár művészileg vállalhatóbb utat választotta - csak azokat a nindzsás részeket tudnánk feledni! Teljes bukta volt ugyanakkor az elbárgyúskodott Penge III. és az önmagát másoló Keeanu Reevesszel felálló Constantine. A Sky kapitány legalább a látvány tekintetében maradandót alkotott, Jude Law viszont jobban tenné, ha ezentúl inkább a producerkedésre összpontosítana a színjátszás helyett, az a filmjeinek is jobbat tenne. Szintén a látvány, de a színészi játék is emlékezetessé teszi a Sin Cityt, de ahhoz, hogy az összhatástól elájuljunk, a ténylegesnél nagyobb Frank Miller-rajongónak kellene lennünk.
A könnyedebb szekcióban - szerencsére - nem volt teljesen agyatlan a Fantasztikus négyes, így ezt a kategóriát egy árnyalattal pozitívabb mérleggel zárhatjuk, mint az előzőt. Ha bónuszként még idevesszük a South Park-alkotók ötletes Amerika kommandóját és az aranyos Galaxis útikalauz-adaptációt, akkor egyértelműen a "jó" jelzés irányába billen a mutató.
Thriller, horror - japán invázió
A korábbinál nagyobb intenzitással játszottak a magyarországi filmszínházak az erőszak ábrázolásától sem visszariadó thrillereket, sőt, térdig vérben gázoló horrorokat. Ebben persze szerepet játszott a tinédzserek mint potenciális célcsoport felismerése, s ennek következtében a horrorbehozatal derékhadát is elsősorban a Sikoly jellegű, pattogatottkukorica-zabáltató darabok tették ki. Ebben a szegmensben a sokévi átlagot lazán hozta a friss termés, legyen szó a Rettegés házáról vagy a Viasztestekről. A témaínségben szenvedő Hollywood minden feldolgozhatót feldolgoz, így a regények és képregények után már külön zsánert kaptak a számítógépes játékok adaptációi is. Ezek közül a Doom gyengécske kísérletnek bizonyult, ellenben a Resident Evilből készített második Kaptár meglepő tartalmi kidolgozottsággal vizionált egy multinacionális cégek által uralt világot.
A felejthető Doom
Az év legszánalmasabb horrorpróbálkozása az ordító klisékből és leplezetlen Hetedik-nyúlásokból építkező Fűrész volt. A forgalmazók persze a közönségsikerre hajtanak, ebben a versenyszámban pedig annyira jól teljesített James Wan darabja, hogy már nyakunkon a következő rész. A 18 év feletti horrorrajongók nagy várakozása övezte a műfajteremtő George A. Romero visszatérését, és megállapíthatjuk, hogy a Holtak földje nem is tépázza meg a kultikus rendező nimbuszát. (Ha azonban igazi iránymutatást várunk, hogy mit is lehet még kihozni multiplexes környezetben e műfajból, akkor a tavalyi Holtak hajnala-remake jobb választás lehet.) Egy másik alaprendező, Wes Craven is átvitte a lécet az Éjszaki járattal, amely finomabban borzongató hangvétele ellenére gyöngyszemként azért rejt egy klasszikus szeletelős-slasher epizódot.
A thrillerek, horrorok területén is erősödött a keleti befolyás 2005-ben. Újdonságként immár egy orosz film, az Éjszakai őrség is álomgyári babérokra pályázott: a valóban impozáns látványvilág mellett azonban elsikkadt a tartalom, és a jó és a gonosz küzdelmének eme sematikus kifejtése nem biztos, hogy elbírja majd a két folytatást. Igazán dominánssá azonban a Japánból elindult és pszichológiai megközelítésével kitűnő J-horror hullám vált, nem kis mértékben Hideo Nakata hollywoodi szerepvállalásainak köszönhetően. Sajátos hangulata volt a Fekete vízből készült amerikai Nakata-feldolgozásnak, idén hozzánk is eljutott a Shimizu-féle Átok angol nyelvű remake-je, míg kollégájához hasonlóan Nakata is elvállalta egy korábbi filmjének, a Kör 2-nek az újrafelvételét. Az amerikanizált távol-keleti horror világhódítása jövőre is folytatódik, Nakata ezúttal nem saját magát, hanem a tavaly Magyarországon is bemutatott Szemet dolgozza majd fel.
Színészek, színésznők, kritikusok, rendezők - kinek a pap, kinek a papné
Sean Pennt korábban is megtalálták a jelentős szerepek, de az elmúlt években a szupersztár kategóriában egyértelműen a legmegbízhatóbban minőségi produkciót nyújtó színésszé vált. Bár az idén bemutatott két darab, A Richard Nixon-merénylet és A tolmács mint film elmarad a tavalyi 21 grammtól és a Titokzatos folyótól, Penn pozícióját 2005-ben sem fenyegette senki. Az egyetlen lehetséges jelölt Johnny Depp lenne, akihez illett ugyan utóbbi három-négy filmje, de ideje lenne lassan kitörnie a fantasy világából.
Mivel Julia Roberts az idei esztendőt elszabotálta (na jó, szült) és Nicole Kidman eléggé bizonytalan kézzel választja meg mostanában a munkáit, az ügyeletes sztárszínésznői poszt ismét kiadó. Az egyik utód jövőre talán a King Konggal és a két Kör-produkcióval végre régóta megérdemelt elismerését bezsebelő Naomi Watts lehet. Az amerikai kritikusok két nagy kedvence közül az egyik, a még Roberts szabadságolása előtt készült Közelebb tényleg megéri a pénzét, az európaiskodó Kerülőutak viszont inkább borgőzös rémálom, mint felszabadító road movie. Az Ütközések lehet, hogy széjjelnyeri magát majd az Oscar-osztáson, de ettől még egyáltalán nem lesz több, mint egy újabb blöff, amivel az amerikai kritikusok azt bizonygatják, hogy nem vették még meg őket teljesen a nagy stúdiók.
Hervadó virágok
A rendezőegyéniségek közül Jim Jarmuschtól a kevésnél is kevesebb, hogy tíz év alatt mindössze egy Szellemkutyát és egy Hervadó virágokat tudott összehozni, míg Wim Wenders a mélypontot jelentő Bőség földje után egyértelműen felszálló ágba került a Kívül tágasabbal. A független filmes kedvencek esetében gyatrára sikeredett Atom Egoyan kirándulása a show-biznisz világába (Az igazság fogságában), míg Todd Solondznak nem sikerült újat mondania a Palindrómákkal és David Cronenbergtől is csak egy dögös jelenetre futotta a lépcsőházban az Erőszakos múltban. Woody Allentől a Melinda és Melinda tucatprodukciónak bizonyult, de az Amerikában már bemutatott Match Pointtal állítólag újra a régi fényében ragyog.
Európai filmek - ötször kettő néha öt
Az európai film továbbra sem találja helyét a Kelet és a Nyugat között, alig néhány olyan rendezőegyéniség akad, akinek érdemes figyelemmel kísérni a pályáját. Az egyik ilyen Francois Ozon, aki a feje tetejére állított szerkezetű 5x2-vel az év egyik ötcsillagos csúcsteljesítményét hozta össze. A méretéhez képest a magyar mozikban általában rendesen felülreprezentált francia filmtermésből kiemelkedett még a Dépardieu-Auteuil párviadalt hozó, klasszikus policier darab, a 36, valamint a Fabrice Luchini érzékeny játékára épülő Intim vallomások. Világszinten is nagy dobásnak számított még a Hitler utolsó napjait bemutató A bukás, amelyet Oliver Hierschbiegel rendezőnek sikerült akkora távolságtartással megoldania, hogy teljesen veszélytelenné váljon az alkotás. Érdekes volt Lars Von Trier meghatározhatatlan műfajú, és mint rendesen, zavarba ejtő Öt akadálya, de esetében az igazi kérdés már inkább az, hogy mit tudott összehozni új művében, a Manderlayban a Dogville "díszletei" között. Külföldön már ajnározzák az új Michael Haneke-filmet is, a cannes-i díjnyertes Caché itthoni bemutatására azonban még várni kell.
Távol-Kelet - az utolsó vérig
Ahol manapság tényleg vérre megy a filmezés, az a Távol-Kelet, legalábbis ez derül ki a magyar mozikba eljutott darabokból. A vér érthető a szó szoros, de átvitt értelmében is, és sok esetben, így például az Oldboy esetében, mindkettőben. Park Chan-wook dél-koreai rendező alkotása kíméletlen őszinteséggel és kíméletlen képsorokkal mutatja be egy tönkretett életű ember túlerővel szemben folytatott bosszúhadjáratát. Szintén dél-koreai rendező, Kim-Ki Duk nevéhez fűződik a Bin Jip - Lopakodó lelkek, egy valószínűtlen pár egymásra találásának költői története. Hasonlóan érzékeny, de nagyobb szabású díszletek közé álmodott filmmel jelentkezett a sanghaji Wong Kar-Wai, és a pszeudo-scifi 2046-al sikerült megközelítenie, ha el nem is érnie a Szerelemre hangolva művészi sikerét. Zhang Yimou-tól a Repülő tőrök klánja már kifejezetten a látványra épített - bár az akciójelenetek úttörő jellegét sokan a Mátrixéhoz hasonlították, a melodramatikus befejezés azért némileg rontott az összhatáson.
Repülő tőrök klánja
Mindent egybevetve, 2005-ben a Távol-Keletről a magyar mozikba importált filmek készítői mind gondolatiság, mind látvány szempontjából elérték és sokszor meg is haladták a hollywoodi szuper- és európai művészfilmes produkciók szintjét. Tették mindezt úgy, hogy még az olyan akciós-pofozkodós zsánerű filmekből is sikerült tartalmas szórakozást kihozniuk, mint amilyen a félelmetes akrobatamutatványokkal tűzdelt thaiföldi Ong-bak vagy a médiakritikus hongkongi túszsztori, az Adásunkat megszakítjuk.
A magyar narancsok
Kezdjük azzal, ami újdonság: a hírek szerint Obersovszky Péter Kulcsár & Haverok című alkotása az első magyar nyelvű "Mike Moore"-dokumentumfilm. A minden ízében, így ideológiai elfogultságában és összeesküvés-elméleti megközelítésében is moore-os darab még a bágyasztó animációs próbálkozásokkal is a nagy példakép nyomába ered. A filmnek ugyanúgy előnye, mint hátránya, hogy a konkrét témánál nagyobbat merít, lerántja (rántaná) a leplet az alulfizetett és korrupt politikusokról, a felkészületlen és korrupt sajtóról, valamint a szervilis és korrupt államigazgatásról. Tényleges tényfeltárást azonban minden látszattelefonálgatás és -kaputelefonozás ellenére sem csinál: ennyi erővel köphetett is volna egyet ("már a KISZ-ben elterveltek mindent, maffia ez kérem"). A Sorstalanságról e helyütt csak annyit jegyzünk meg, hogy minden idők legdrágább magyar filmje lett, az Egy szoknya, egy nadrágról pedig, hogy valószínűleg a legrosszabb.
Új vonulat volt az idén a teljesen szabványosított amerikai forgatókönyvírási módszerek szerint és más (elsősorban marketing) szempontokból is profi eszközökkel operáló filmek megjelenése. Ezek közül vállalhatóra sikeredett a Csak szex és más semmi és a Fej vagy írás. A kaptafánál nagyobbra vágyó rendezők nem nagyon rázták meg magukat, Mispál Attilától A fény ösvényei azért nem volt reménytelen első filmes próbálkozás. Az egyetlen nemzetközi mércével is értékelhető teljesítmény azonban - ismét - Mundruczó Kornél nevéhez fűződött: a Johanna a Kingdom-hatások ellenére is új dimenziót adott a kórházas operafilmeknek vagy legalábbis új műfajt teremtett.