Szekeres Viktor
Gengszterzsaruk - 110% tesztoszteron
Robert De Niro és Al Pacino helyett most Gerald Butler és Pablo Schreiber néz szemtől szembe egymással. Színészek terén megvan az egyenlőségjel, kérdés, milyen lett a végeredmény.
Hogy tetszett a Gengszterzsaruk?
Aki a Gengszterzsaruk kapcsán egy akciófilmre számít, az bizony keservesen csalódni fog. Aki egy rablós-átverős, ún. heist sztorit vár, az sem fogja megkapni azt, amit akar. A film valójában egy klónja a Szemtől szembennek, itt is egy rosszfiú néz farkasszemet egy jófiúval, a különbség csak annyi, hogy a karakterek teljesen seszínűek, a konfliktus és annak körítése nem túl érdekes, az epikusnak szánt (egyébként zsibbasztó) végső összecsapásig pedig 2 óra tömény unalom vár ránk.
Most, hogy lelőttük a poént, hogy a Gengszterzsaruk nem jó film (sőt, kifejezetten rossz), azzal folytatnánk, hogy inkább olyan alkotásról van szó, ami meg fogja némiképp osztani a közönséget. Ugyanis például a színészekre nem sok rossz szót lehet mondani (Butler és Schreiber is meggyőző), az pedig mindig is vonzotta a nézőket, ha olyan főhősöket kapnak, akik nem tipikus gáncsnélküli lovagok, hanem olyan figurák, akik morális kérdésekben nem mindig a pozitív jellemvonásaikat csillogtatják meg.
A történet egy rablással kezdődik, mely a haramiák szándéka ellenére is vérontásba torkollik. A zsákmány? Mindössze egy páncélautó, ami szöget is üt a nyomozók fejébe (a nézőébe persze nem nagyon...). Utóbbiakat egy, az erkölccsel kapcsolat előírásokat fenntartásokkal kezelő zsaru vezeti, aki mindenképp rá akar jönni, hogy mi volt az akció célja, és persze elkapni annak agytrösztjét.
A készítők azt szeretnék, ha a kritikák kiemelnék az ordas klisét, miszerint a Gengszterzsarukban nincsenek jók és rosszak, nincs fekete és fehér, hiszen minden szereplő a szürke árnyalataiban pompázik - a zsaruk tahók és köpnek a törvényre, a bűnözőket humanizálni próbálják (ők is emberek!, nem mondod...). A macska-egér játéknak persze tét nélkül győztesei sem lehetnek, maximum a fegyvergyártó cégek, hiszen ennyi közelit ritkán kapunk pisztolyokról, puskákról és egyéb emberi élet kioltására alkalmas használati tárgyakról, a hangmérnökök is derekasan megdolgoztak a pénzükért.
Érezhető, hogy az írók nagy becsben tartják karaktereiket, nem egynek a magánéletébe is bele-belepillantunk, de ezek a jelenetek általában csak lógnak a levegőben, annak ellenére, hogy akad köztük élvezetes is. A film így is bőven hosszabb két óránál, de a karakterizálás ily módon rém felületes, sok szálat egyáltalán nem varrnak el, és annak ellenére, hogy mindkét oldalon bőven vannak szereplők, valójában ők egy pillanatig sem válnak többé szimpla arcoknál, még a neveiket sem nagyon jegyezzük meg, ami nem szerencsés, amikor egy lövöldözés után valamelyik sebesülésére vagy halálára utalnak szóban.
Az persze dicséretes, ha egy rendező (főleg egy elsőfilmes) az emberi lélek komplexitására megy rá zsánerfilmjében, azonban ehhez vétek ennyire üres és sekélyes figurákat használni, akikhez nem fűz minket érzelmi kapocs, egyetlen pozitívumuk pedig az, hogy badassek. Persze az efféle sok nézőnél jól veszi ki magát, sőt, akadnak, akik majd megelégszenek azzal, hogy Gerald Butlert egy kőkemény figuraként látják viszont a vásznon, de talán még ők is hiányolni fogják azt, hogy igazán odacsapjon. Mert egy fegyveres rablás és egy filmvégi, automata fegyveres leszámolás (hmm, ez ismerős valahonnan...) édeskevés ahhoz, hogy az akciórajongókat csápolásra késztesse.
Hogy milyen lett a film, már leírtuk: rossz. Érdektelen szereplők érdektelen dolgokat hajtanak végre, az ólomlábakon előrehaladó történetnek pedig egy porcikája sem figyelemfelkeltő vagy intelligens, bár annak akar látszani. Ha pedig nem lenne elég a Gengszterzsaruk vontatottsága, akkor a végére a kitartó nézők kapnak még egy masnival átkötött búcsúajándékot, egy slusszpoént is, aminek nincs sok értelme, és a film többi részéhez hasonlóan világon semmi érzelmet nem vált ki belőlünk. De legalább annak örülhetünk, hogy az írók a zárójelenetet szövegének Final Draftbe való bepötyögésekor nagyon elégedettek lehettek magukkal. Legalább ők jól szórakoztak.
Most, hogy lelőttük a poént, hogy a Gengszterzsaruk nem jó film (sőt, kifejezetten rossz), azzal folytatnánk, hogy inkább olyan alkotásról van szó, ami meg fogja némiképp osztani a közönséget. Ugyanis például a színészekre nem sok rossz szót lehet mondani (Butler és Schreiber is meggyőző), az pedig mindig is vonzotta a nézőket, ha olyan főhősöket kapnak, akik nem tipikus gáncsnélküli lovagok, hanem olyan figurák, akik morális kérdésekben nem mindig a pozitív jellemvonásaikat csillogtatják meg.
A történet egy rablással kezdődik, mely a haramiák szándéka ellenére is vérontásba torkollik. A zsákmány? Mindössze egy páncélautó, ami szöget is üt a nyomozók fejébe (a nézőébe persze nem nagyon...). Utóbbiakat egy, az erkölccsel kapcsolat előírásokat fenntartásokkal kezelő zsaru vezeti, aki mindenképp rá akar jönni, hogy mi volt az akció célja, és persze elkapni annak agytrösztjét.
A készítők azt szeretnék, ha a kritikák kiemelnék az ordas klisét, miszerint a Gengszterzsarukban nincsenek jók és rosszak, nincs fekete és fehér, hiszen minden szereplő a szürke árnyalataiban pompázik - a zsaruk tahók és köpnek a törvényre, a bűnözőket humanizálni próbálják (ők is emberek!, nem mondod...). A macska-egér játéknak persze tét nélkül győztesei sem lehetnek, maximum a fegyvergyártó cégek, hiszen ennyi közelit ritkán kapunk pisztolyokról, puskákról és egyéb emberi élet kioltására alkalmas használati tárgyakról, a hangmérnökök is derekasan megdolgoztak a pénzükért.
Érezhető, hogy az írók nagy becsben tartják karaktereiket, nem egynek a magánéletébe is bele-belepillantunk, de ezek a jelenetek általában csak lógnak a levegőben, annak ellenére, hogy akad köztük élvezetes is. A film így is bőven hosszabb két óránál, de a karakterizálás ily módon rém felületes, sok szálat egyáltalán nem varrnak el, és annak ellenére, hogy mindkét oldalon bőven vannak szereplők, valójában ők egy pillanatig sem válnak többé szimpla arcoknál, még a neveiket sem nagyon jegyezzük meg, ami nem szerencsés, amikor egy lövöldözés után valamelyik sebesülésére vagy halálára utalnak szóban.
Az persze dicséretes, ha egy rendező (főleg egy elsőfilmes) az emberi lélek komplexitására megy rá zsánerfilmjében, azonban ehhez vétek ennyire üres és sekélyes figurákat használni, akikhez nem fűz minket érzelmi kapocs, egyetlen pozitívumuk pedig az, hogy badassek. Persze az efféle sok nézőnél jól veszi ki magát, sőt, akadnak, akik majd megelégszenek azzal, hogy Gerald Butlert egy kőkemény figuraként látják viszont a vásznon, de talán még ők is hiányolni fogják azt, hogy igazán odacsapjon. Mert egy fegyveres rablás és egy filmvégi, automata fegyveres leszámolás (hmm, ez ismerős valahonnan...) édeskevés ahhoz, hogy az akciórajongókat csápolásra késztesse.
Hogy milyen lett a film, már leírtuk: rossz. Érdektelen szereplők érdektelen dolgokat hajtanak végre, az ólomlábakon előrehaladó történetnek pedig egy porcikája sem figyelemfelkeltő vagy intelligens, bár annak akar látszani. Ha pedig nem lenne elég a Gengszterzsaruk vontatottsága, akkor a végére a kitartó nézők kapnak még egy masnival átkötött búcsúajándékot, egy slusszpoént is, aminek nincs sok értelme, és a film többi részéhez hasonlóan világon semmi érzelmet nem vált ki belőlünk. De legalább annak örülhetünk, hogy az írók a zárójelenetet szövegének Final Draftbe való bepötyögésekor nagyon elégedettek lehettek magukkal. Legalább ők jól szórakoztak.
|
Gengszterzsaruk (Den of Thieves)
magyarul beszélő, amerikai bűnügyi film, 140 perc, 2018 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Christian Gudegast forgatókönyvíró: Christian Gudegast és Paul Scheuring operatőr: Terry Stacey zene: Cliff Martinez producer: Gerard Butler, Mark Canton, Christian Gudegast, Ryan Kavanaugh szereplők: Gerard Butler (Nagy Nick) Pablo Schreiber (Merrimen) 50 Cent (Enson) O'Shea Jackson Jr. (Donnie) Maurice Compte (Borracho) |
