SG.hu·
Holtodiglan - sötét titkok nyomában
Kíméletlen és nagyon gonosz krimit készített a Harcosok klubja rendezője, az év egyik legváratlanabb befejezésével.
Hogy tetszett a Holtodiglan?
Az annak idején rendezőként A végső megoldás: Halál című Alien-filmmel debütáló David Fincher mára már olyan státuszban került Hollywoodban, mint amilyenbe például Christopher Nolan, egyszerűen odafigyelünk minden egyes új filmjére - és nem is csalódunk bennük. Így természetesen az elmúlt évek egyik legnagyobb sikert elérő krimiregényének, a Holtodiglannak az adaptációját is nagyon sokan várták tőle - és milyen jól tették, Fincher ugyanis tizedik filmjével ismét bizonyította, hogy remekül ért mások történeteinek filmes nyelvre való ültetésére. Más kérdés, hogy a sikeres alapanyagok nem mindig jók, így hiába adaptálják jól azokat, a végeredmény bőven hagy kívánnivalót maga után.
Érdekesség, hogy a rendező az egyaránt zseniális Hetediken és Játsz/mán, valamint az alulértékelt Pánikszobán kívül, jobbára könyves adaptációkkal dolgozott. Elég csak az alapfilmnek tartott Harcosok klubjára gondolni, a témája miatt egyesek számára soknak bizonyuló Zodiákusra, a döbbenetesen jó és élvezetes Social Network - A közösségi hálóra, vagy éppen arra A tetovált lányra, melynek új filmes verziójától nem véletlenül tartottunk, azonban kiderült, hogy feleslegesen. Sőt az irodalmi alapanyagra építkező filmek közé tartozott az Oscar-kompatibilis Benjamin Button különös élete, mely ugyancsak remekül sikerült. (Arról nem is beszélve, hogy Fincher nemrég a sorozatkészítésbe is belekóstolt: a Kártyavár ugyancsak feldolgozásnak számít, s új, HBO-s szériája, a Utopia is az lesz.)
Finchernek tehát nincs szüksége eredeti alapanyagra, hogy filmjei nagyot szóljanak, s ő az élő bizonyítéka annak, hogy kár lenézően beszélni az ismert történetek filmes újrahasznosításáról. A Holtodiglan története alapvetően egyszerű, egy férfi ötödik házassági évfordulóján azt konstatálja, hogy eltűnt a felesége. Ennyi. Megindul a nő keresése és természetesen a kisváros gyanakodni kezd a férjre, mi pedig ugyancsak törhetjük a fejünket, hogy vajon él-e vagy hal az asszony, illetve, hogy a férfinak van-e köze az eltűnéséhez.
Az érdekes felütés ellenére rettenetesen lomhán és feszültségmentesen indít a film, meglepően hosszú az expozíció, s miután végre történik valami, ismét csak visszazuhanunk a cammogás állapotába. A lassú építkezés általában a karakterek elmélyítésére szokott szolgálni, azonban itt inkább csak egy mellékszereplőt, a főhős karakterének ikertestvérét ismerjük meg alaposabban, sem Ben Affleck, sem Rosamund Pike figurája nem kerül hozzánk közelebb, hiába a megannyi visszaemlékezés. (Előbbi ráadásul egy teljesen érdektelen és unalmas fickó.)
A film az "Ismerhetünk-e igazán valakit?"-központi kérdés körül forog, az esszenciája pedig a társunknak való kvázi megfelelési kényszerben mutatkozik meg. Más kérdés, hogy mindezt a látszat ellenére elég egyoldalúan teszi meg, s ahelyett, hogy a Holtodiglan a nézőre bízná a döntést, annak megítélését, hogy ki a jófiú és ki a rossz, inkább az arcunkba dörgöl egy verziót, amit ha akarunk, ha nem, el kell fogadnunk.
A Holtodiglan képlete alapvetően tehát kétesélyes (bűnös vagy nem bűnös?) és nem is a végkimenetel tárgyával kapcsolatban említettük feljebb a váratlan befejezést, hanem annak módja miatt, valószínűleg sokan fognak döbbenten pislogni, amikor megjelenik a stáblista. De kétesélyesség ide vagy oda, szerencsére a film maga sem mentes a meglepetésektől, köszönhetően a használt elbeszélési technikának.
Nehéz dió a Holtodiglan. Igényes film, nagyon okosan lett elkészítve és biztosak vagyunk benne, hogy a nézők nagy része és a kritika is oda lesz érte. Azonban kivételesen nem tudnánk beállni a sorba, mert két könnyfakasztóan zseniális pillanattól eltekintve az alapanyag egyszerűen nem méltó Fincherhez. Maga a történet sekélyes, a karakterek zöme papírvékony, s a film elbeszélési technikája miatt még a két főszereplőt sem ismerhetjük meg túlságosan. A rendező ebből megpróbálja a maximumot kihozni, de egy önmagát indokolatlanul túl nagyra és mélynek tartó alapanyag esetében ez nem ér sokat.
Persze a film megítélésével kapcsolatban sokat fog jelenteni az is, hogy ki minek kezeli a Holtodiglant. Krimiként igazából meglehetősen kiszámítható, nem rejt sok meglepetést magában, viszont, ha egy kapcsolat anatómiájának fogjuk fel, akkor valamilyen szinten már működhet, s leginkább azok fogják értékelni a filmet, akik szeretik a lélekbúvárkodást. Azonban a kétarcú karakterek miatt ez az aspektus sem működik túlságosan, a néző nem nagyon tudja, hogy ki mikor mennyire színlel. Az pedig, hogy a filmben a bulvármédia is megkapja a magáét, végképp jelentéktelen és közhelyes réteg.
Aki David Fincher munkásságának összegzésére és annak bizonyítására kíváncsi, hogy valóban egyéni látásmóddal bír és az egyik legprofibb rendező, annak ezt a videót ajánljuk. A Holtodiglant pedig elnézzük neki. De az Oscar-gálán ettől még találkozhatunk a filmmel.
Érdekesség, hogy a rendező az egyaránt zseniális Hetediken és Játsz/mán, valamint az alulértékelt Pánikszobán kívül, jobbára könyves adaptációkkal dolgozott. Elég csak az alapfilmnek tartott Harcosok klubjára gondolni, a témája miatt egyesek számára soknak bizonyuló Zodiákusra, a döbbenetesen jó és élvezetes Social Network - A közösségi hálóra, vagy éppen arra A tetovált lányra, melynek új filmes verziójától nem véletlenül tartottunk, azonban kiderült, hogy feleslegesen. Sőt az irodalmi alapanyagra építkező filmek közé tartozott az Oscar-kompatibilis Benjamin Button különös élete, mely ugyancsak remekül sikerült. (Arról nem is beszélve, hogy Fincher nemrég a sorozatkészítésbe is belekóstolt: a Kártyavár ugyancsak feldolgozásnak számít, s új, HBO-s szériája, a Utopia is az lesz.)
Finchernek tehát nincs szüksége eredeti alapanyagra, hogy filmjei nagyot szóljanak, s ő az élő bizonyítéka annak, hogy kár lenézően beszélni az ismert történetek filmes újrahasznosításáról. A Holtodiglan története alapvetően egyszerű, egy férfi ötödik házassági évfordulóján azt konstatálja, hogy eltűnt a felesége. Ennyi. Megindul a nő keresése és természetesen a kisváros gyanakodni kezd a férjre, mi pedig ugyancsak törhetjük a fejünket, hogy vajon él-e vagy hal az asszony, illetve, hogy a férfinak van-e köze az eltűnéséhez.
Az érdekes felütés ellenére rettenetesen lomhán és feszültségmentesen indít a film, meglepően hosszú az expozíció, s miután végre történik valami, ismét csak visszazuhanunk a cammogás állapotába. A lassú építkezés általában a karakterek elmélyítésére szokott szolgálni, azonban itt inkább csak egy mellékszereplőt, a főhős karakterének ikertestvérét ismerjük meg alaposabban, sem Ben Affleck, sem Rosamund Pike figurája nem kerül hozzánk közelebb, hiába a megannyi visszaemlékezés. (Előbbi ráadásul egy teljesen érdektelen és unalmas fickó.)
A film az "Ismerhetünk-e igazán valakit?"-központi kérdés körül forog, az esszenciája pedig a társunknak való kvázi megfelelési kényszerben mutatkozik meg. Más kérdés, hogy mindezt a látszat ellenére elég egyoldalúan teszi meg, s ahelyett, hogy a Holtodiglan a nézőre bízná a döntést, annak megítélését, hogy ki a jófiú és ki a rossz, inkább az arcunkba dörgöl egy verziót, amit ha akarunk, ha nem, el kell fogadnunk.
A Holtodiglan képlete alapvetően tehát kétesélyes (bűnös vagy nem bűnös?) és nem is a végkimenetel tárgyával kapcsolatban említettük feljebb a váratlan befejezést, hanem annak módja miatt, valószínűleg sokan fognak döbbenten pislogni, amikor megjelenik a stáblista. De kétesélyesség ide vagy oda, szerencsére a film maga sem mentes a meglepetésektől, köszönhetően a használt elbeszélési technikának.
Nehéz dió a Holtodiglan. Igényes film, nagyon okosan lett elkészítve és biztosak vagyunk benne, hogy a nézők nagy része és a kritika is oda lesz érte. Azonban kivételesen nem tudnánk beállni a sorba, mert két könnyfakasztóan zseniális pillanattól eltekintve az alapanyag egyszerűen nem méltó Fincherhez. Maga a történet sekélyes, a karakterek zöme papírvékony, s a film elbeszélési technikája miatt még a két főszereplőt sem ismerhetjük meg túlságosan. A rendező ebből megpróbálja a maximumot kihozni, de egy önmagát indokolatlanul túl nagyra és mélynek tartó alapanyag esetében ez nem ér sokat.
Persze a film megítélésével kapcsolatban sokat fog jelenteni az is, hogy ki minek kezeli a Holtodiglant. Krimiként igazából meglehetősen kiszámítható, nem rejt sok meglepetést magában, viszont, ha egy kapcsolat anatómiájának fogjuk fel, akkor valamilyen szinten már működhet, s leginkább azok fogják értékelni a filmet, akik szeretik a lélekbúvárkodást. Azonban a kétarcú karakterek miatt ez az aspektus sem működik túlságosan, a néző nem nagyon tudja, hogy ki mikor mennyire színlel. Az pedig, hogy a filmben a bulvármédia is megkapja a magáét, végképp jelentéktelen és közhelyes réteg.
Aki David Fincher munkásságának összegzésére és annak bizonyítására kíváncsi, hogy valóban egyéni látásmóddal bír és az egyik legprofibb rendező, annak ezt a videót ajánljuk. A Holtodiglant pedig elnézzük neki. De az Oscar-gálán ettől még találkozhatunk a filmmel.
|
Holtodiglan (Gone Girl)
színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 145 perc, 2014 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: David Fincher forgatókönyvíró: Gillian Flynn zeneszerző: Trent Reznor, Atticus Ross operatőr: Jeff Cronenweth producer: Leslie Dixon, Bruna Papandrea szereplők: Ben Affleck (Nick Dunne) Missi Pyle (Ellen Abbott) Rosamund Pike (Amy Dunne) Neil Patrick Harris (Desi Collings) Tyler Perry (Tanner Bolt) Kim Dickens (Rhonda Boney nyomozó) Casey Wilson (Noelle Hawthorne) |
