Szekeres Viktor
Agyő, nagy Ő! - Ben Stiller és a Farrelly tesók
A mozibajáró most már minden bizonnyal örökre a reklámgépezet rabja lesz, igába hajtja fejét. Ben Stiller legújabb komédiája erre jó bizonyíték.
Így múlik el a világ dicsősége. A Farrelly-tesók egykoron nagyok voltak, (szó szerint) hajmeresztő poénjaikkal sikerült átültetniük a szélsőséget a kommerszbe. Olyan filmeket készítettek, mint a megasikernek számító Keresd a nőt (There's Something about Mary) vagy a Dumb és Dumber, melyek hullámain lovagolva még nagyjából sikerült sikerre vinni Jim Carrey-vel az Én és én meg az Irént, valamint A nagyon nagy őt Jack Blackkel. Viszont az utóbbi öt évben csak két buktát sikerült produkálniuk (Szívem csücskei, Túl közeli rokon), melyek valóban rém gyenge filmek voltak.
A régi, 100 milliós bevételeket visszasíró tesók stúdiót váltottak, és legújabb filmjükkel, az Agyő, Nagy Ő!-vel (egyszer már ellőtték a poént, sebaj) és Ben Stillerrel próbáltak kitörni a 30-40 milliós amerikai bevételek közé szorított bukásaik közül. (Farrelly-ék egyik legjobb és legundorítóbb filmje, a Tökös tekés természetesen a legnagyobb bukta volt.)
Farrelly-ék két dologhoz nagyon értenek. Az egyik, hogy a szétburjánzó humorpatronok közé általában érzelmes lávsztorit, szerelmi történetet próbálnak elrejteni, vagyis, ha lehámozzuk a filmről a tréfákat, akkor általában egy Romana volumenű csöpögést kapunk. Azt hiszem, ez a tényező is közrejátszott, hogy korai filmjeiket elég sokan megkedvelték. (Mi is csápoltunk, bizony.) A másik dolog pedig az előre nem várt durva, nem egyszer gusztustalan poénok belengetése, melyek jórészétől elkezd dőlni a közönség. Szinte minden filmjükben akadt efféle tréfa, könnyedén visszaidézhetjük mindet a hajzselével az élen. De nyilván a nézők a Mary óta felnőttek és már nem etethetőek meg 4-5 emlékezetes poénnal, melyeket egy hihetetlenül zsenge vázra fűznek rá.
Az említett zsenge vázat itt pedig Neil Simon 1972-es forgatókönyve adja meg (ennyit a zsengéről...), akinek darabjaival az olvasók színházba járó hányada nyilván már találkozott. Hősünk Eddie, egy tipikus lúzer ha a csajok kerülnek szóba, nála még az öregapjának is méretesebb a libidója. Miközben körülötte mindenki megházasodik, ő még mindig csak saját magával bújik ágyba, amikoris hirtelen, egy szerencsés véletlennek köszönhetően rátalál a nagy ő-re. Viszonylag hamar összeházasodik vele, és elindulnak egy nászútra, mely már a kezdés után pár órával pokolinak néz ki szegény vőlegény számára.
Farrelly-ék, miközben próbálták celluloidra álmodni fáradt és elcsépelt poénjaikat - és Simon valóban csavarintott forgatókönyvét - szerencsére nem hazudtolták meg önmagukat. A páros a tavalyi moziévben is oly népszerű animálszexszel történő sokkolás mellett döntött, hiszen ki ne lenne kiéhezve egy korhatármentes szamár-menyecske együttlétre, ha már a neten fellelhető minőségi és sufni animálszexes oldalak jó része érthetetlen módon fizetős?
Persze a szamár és a lányka még így is a film egyik csúcspontja (főleg a vége főcím alatt), így el lehet képzelni, hogy a maradék milyen színvonalon zajlik. Igen, amolyan utánérzésesen, ami nem is csoda, hiszen egy 25 éves történet nem fogja megváltani a világot, de azért a poénoktól talán elvárná az ember, hogy ne a "pornónézésről hangosan beszélve beégetni valakit" vagy a lejárt lemez szituáció félreértéseken alapuljanak. Az efféle vesztett helyzeteket csak a színészek vagy a karakterek menthetik meg, de ez sem sikerül. A főalakok egyike rém idegesítő (oké, ez is a cél), az ember szinte rimánkodik, hogy mikor takarodik el, míg Eddie hollywoodi módon sötét (értsd: síkhülye), ahhoz képest, hogy jólmenő sportüzletet irányít.
Jelentjük, a fentebb említett kísérlet nem sikerült (36 millió bevétel Amerikában), ami azért jelent valamit, mivel Ben Stiller legutóbbi négy filmje mind 100 millió dollár fölött jövedelmezett, sőt, ezekből csak egy nem ostromolta meg a 200 milliót. A közönség átlátott a szitán, az amerikai néző érti, hogy mikor akarják átvágni. A tesók ezzel minden bizonnyal egy időre ki is kerülnek a pixisből és sajnos azt kell mondanunk, hogy meg is érdemlik: az Agyő, Nagy Ő! roppant gyengére sikerült. (Persze azért sietünk megjegyezni, hogy filmes ízlés tekintetében nem biztos, hogy Amerikára kell hallgatni, hiszen idehaza nagy sikerrel megy immáron harmadik hete a film - a kérdés, hogy kiben van a hiba? A nézőben vagy a kritikusban. Ugye, hogy?)
De félre a filozófiával. Ha az nézzük, hogy az eredeti 1972-es filmet két Oscar-díjra is jelölték, akkor még nyomatékosabbá válik az a kijelentésünk, hogy az Agyő, Nagy Ő!-t valaki istenesen elszúrta. Pedig kerestük a pozitívumokat, reméljük a kommentekben ki is emeli valaki. Talán, ha 40 perccel rövidebb lenne, frissebb és nem veszne el a részletekben, akkor nézhető lenne.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Így múlik el a világ dicsősége. A Farrelly-tesók egykoron nagyok voltak, (szó szerint) hajmeresztő poénjaikkal sikerült átültetniük a szélsőséget a kommerszbe. Olyan filmeket készítettek, mint a megasikernek számító Keresd a nőt (There's Something about Mary) vagy a Dumb és Dumber, melyek hullámain lovagolva még nagyjából sikerült sikerre vinni Jim Carrey-vel az Én és én meg az Irént, valamint A nagyon nagy őt Jack Blackkel. Viszont az utóbbi öt évben csak két buktát sikerült produkálniuk (Szívem csücskei, Túl közeli rokon), melyek valóban rém gyenge filmek voltak.
A régi, 100 milliós bevételeket visszasíró tesók stúdiót váltottak, és legújabb filmjükkel, az Agyő, Nagy Ő!-vel (egyszer már ellőtték a poént, sebaj) és Ben Stillerrel próbáltak kitörni a 30-40 milliós amerikai bevételek közé szorított bukásaik közül. (Farrelly-ék egyik legjobb és legundorítóbb filmje, a Tökös tekés természetesen a legnagyobb bukta volt.)
Farrelly-ék két dologhoz nagyon értenek. Az egyik, hogy a szétburjánzó humorpatronok közé általában érzelmes lávsztorit, szerelmi történetet próbálnak elrejteni, vagyis, ha lehámozzuk a filmről a tréfákat, akkor általában egy Romana volumenű csöpögést kapunk. Azt hiszem, ez a tényező is közrejátszott, hogy korai filmjeiket elég sokan megkedvelték. (Mi is csápoltunk, bizony.) A másik dolog pedig az előre nem várt durva, nem egyszer gusztustalan poénok belengetése, melyek jórészétől elkezd dőlni a közönség. Szinte minden filmjükben akadt efféle tréfa, könnyedén visszaidézhetjük mindet a hajzselével az élen. De nyilván a nézők a Mary óta felnőttek és már nem etethetőek meg 4-5 emlékezetes poénnal, melyeket egy hihetetlenül zsenge vázra fűznek rá.
Az említett zsenge vázat itt pedig Neil Simon 1972-es forgatókönyve adja meg (ennyit a zsengéről...), akinek darabjaival az olvasók színházba járó hányada nyilván már találkozott. Hősünk Eddie, egy tipikus lúzer ha a csajok kerülnek szóba, nála még az öregapjának is méretesebb a libidója. Miközben körülötte mindenki megházasodik, ő még mindig csak saját magával bújik ágyba, amikoris hirtelen, egy szerencsés véletlennek köszönhetően rátalál a nagy ő-re. Viszonylag hamar összeházasodik vele, és elindulnak egy nászútra, mely már a kezdés után pár órával pokolinak néz ki szegény vőlegény számára.
Farrelly-ék, miközben próbálták celluloidra álmodni fáradt és elcsépelt poénjaikat - és Simon valóban csavarintott forgatókönyvét - szerencsére nem hazudtolták meg önmagukat. A páros a tavalyi moziévben is oly népszerű animálszexszel történő sokkolás mellett döntött, hiszen ki ne lenne kiéhezve egy korhatármentes szamár-menyecske együttlétre, ha már a neten fellelhető minőségi és sufni animálszexes oldalak jó része érthetetlen módon fizetős?
Persze a szamár és a lányka még így is a film egyik csúcspontja (főleg a vége főcím alatt), így el lehet képzelni, hogy a maradék milyen színvonalon zajlik. Igen, amolyan utánérzésesen, ami nem is csoda, hiszen egy 25 éves történet nem fogja megváltani a világot, de azért a poénoktól talán elvárná az ember, hogy ne a "pornónézésről hangosan beszélve beégetni valakit" vagy a lejárt lemez szituáció félreértéseken alapuljanak. Az efféle vesztett helyzeteket csak a színészek vagy a karakterek menthetik meg, de ez sem sikerül. A főalakok egyike rém idegesítő (oké, ez is a cél), az ember szinte rimánkodik, hogy mikor takarodik el, míg Eddie hollywoodi módon sötét (értsd: síkhülye), ahhoz képest, hogy jólmenő sportüzletet irányít.
Jelentjük, a fentebb említett kísérlet nem sikerült (36 millió bevétel Amerikában), ami azért jelent valamit, mivel Ben Stiller legutóbbi négy filmje mind 100 millió dollár fölött jövedelmezett, sőt, ezekből csak egy nem ostromolta meg a 200 milliót. A közönség átlátott a szitán, az amerikai néző érti, hogy mikor akarják átvágni. A tesók ezzel minden bizonnyal egy időre ki is kerülnek a pixisből és sajnos azt kell mondanunk, hogy meg is érdemlik: az Agyő, Nagy Ő! roppant gyengére sikerült. (Persze azért sietünk megjegyezni, hogy filmes ízlés tekintetében nem biztos, hogy Amerikára kell hallgatni, hiszen idehaza nagy sikerrel megy immáron harmadik hete a film - a kérdés, hogy kiben van a hiba? A nézőben vagy a kritikusban. Ugye, hogy?)
De félre a filozófiával. Ha az nézzük, hogy az eredeti 1972-es filmet két Oscar-díjra is jelölték, akkor még nyomatékosabbá válik az a kijelentésünk, hogy az Agyő, Nagy Ő!-t valaki istenesen elszúrta. Pedig kerestük a pozitívumokat, reméljük a kommentekben ki is emeli valaki. Talán, ha 40 perccel rövidebb lenne, frissebb és nem veszne el a részletekben, akkor nézhető lenne.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Agyő, Nagy Ő! (The Heartbreak Kid) magyarul beszélő amerikai vígjáték, 120 perc, 2007 Rendező: Bobby Farrelly, Peter Farrelly Forgatókönyvíró: Kevin Barnett, Leslie Dixon, Bobby Farrelly, Peter Farrelly, Neil Simon Operatőr: Matthew F. Leonetti Producer: Ted Field, Bradley Thomas Szereplők: Ben Stiller (Eddie Cantrow) Michelle Monaghan (Miranda) Malin Akerman (Lila) Jerry Stiller (Doc) Carlos Mencia (Tito) Rob Corddry (Mac) |
