Zsellér Máté
Grindhouse: Halálbiztos
A csúnyán kettészabott Tarantino-Rodriguez ópuszban a Kill Bill rendezője egy országúti karambol-gyilkost követ nyomon.
Quentin Tarantino kapott hideget meleget mostanság. A világ kétségkívül legsztároltabb rendezője sokak szerint a legtúlértékeltebb is egyben, de minden mozdulatát, megnyilatkozását nagyfokú figyelem kíséri. Éltetői sokszor dicsérik páratlanul megírt dialógusait, és kultszagú jeleneteit, a kritizálók szemében azonban ez mind csak műműjerkedésnek hat, a frissen kelt "kultszagú" műszó pedig magát a rendezőt és rajongóhadát is egy kalap alatt minősíti. A kritizálók általában az arcátlan nyúlásokat vetik Tarantino szemére, az éltetők azonban ezeket erényként értékelik és a direktor kiváló adaptációs képességéről beszélnek.
A rendező 2004-ben készült legutóbbi nagyjátékfilmje (Kill Bill) óta az időt a Tarantino-franchise építgetésével, vendégrendezésekkel és csípős beszólogatásokkal töltötte, majd a sajtónak tett nyilatkozataiból sokáig úgy tűnt, hogy egy régóta érlelődő második világháborús filmterv mellett dönt. A Cápasrác és Lávalány kórságból eredményesen kigyógyult pályatárs és barát Robert Rodrigez meggyőző tehetsége eredményeként mégis a második nagy Rodriguez-Tarantino kettős project munkálatai indultak meg. A film a tarantinói életművön belül újabb szintézisművet sejtető Grindhouse munkacímet kapta.
De hogy mi is az a Grindhouse? (A kiműveltek ugorjanak egy bekezdést.) A grindhouse először lestrapált külvárosi mozikat jelentett, amelyben a rozzant vetítőtermek kevéssé a műélvezet melegágyaként, mint inkább éjjeli melegedőként, testi kapcsolatban beteljesült randik színtereként vagy drogtanyaként szolgáltak. A hírhedtté vált mozibarlangok a kis költségvetésű és az exploitation-szemlélettel készült marginális filmek tárházai voltak. Széles spektrumú műfajiság ellenére az itt vetített filmeket egy viszonylag egységesült készítői szemlélet hatotta át, nem mellesleg teljes szinkronban a fogyasztói igényekkel. Ennek ellenére a "grindhouse"-iság soha nem vált letisztult készítői receptté, sem gyűjtőfogalommá (nem is alkalmas rá). A később módosult jelentésben sem magukat a filmeket, hanem azokat a kedvezményes árú vetítéseket jelölte, amelyben egy mozijegy áráért két film élményét facsarhatta magába a mélyen tisztelt mozilátogató.
A két rendező közös tisztelgése a grindhouse intézménye előtt szinte tálcán kínálta a Alkonyattól pirkadatigban remekül működő kettős rendezés gondolatát, a két külön készült házi feladat egybeöltése azonban nem ment át a forgalmazói rostán. A Grindhouse igézetében készült két munkát (amelyet néhány filmes kolléga felkérésre készült ál-előzetese is tarkít) bár egybegyúrva mutatták be a tengerentúlon, néhány hét múlva pénzbarát és nézőkímélő indokokból újra kettényesték őket, és világszerte most is külön forognak a tekercsek.
Csak azt nem tudom, hogy a mainstream-filmek közül miért csak a nagyköltségvetésű fantasy és sci-fi ópuszoknak adatik meg, hogy monsztrózus játékidő keretében jelenjenek meg a mozikban. A nézősereg úgyis eldönti hogy elmegy-e rá vagy sem. Najó, persze hogy indokolt volt a forgalmazói döntés, és persze hogy azért, mert a nézősereg el is döntötte. A 191 percre nyúló egybe-grindhouse a vártnál gyengébben nyitott a mozikban, és ezt forgalmazói szemmel nem lehetett annyiban hagyni. De akkor is! Hőbörögni azért még lehet, nem?
Tarantino az utókorra maradt grindhouse-kultúrhalomból nem feltétlenül a legjellemzőbb témát járja körül saját dolgozatában. Választását akár lehet különcködésnek is minősíteni, amennyiben a Grindhouse-projectet egy retrospektív igénnyel készült, és ezzel megfelelésben inkább átfogóbb műveket tető alá hozni kívánó vállalkozásnak tekintjük. A Halálbiztos létjogosultsága a nem túl emblematikus témaválasztás ellenére ott nyerhet mégis elismerést a Grindhouse-ernyő alatt, hogy több ponton is egy méltán klasszikussá lett exploitation-munkához kapcsolódik. Mind utalásrendszerében, mind életérzésében Russ Meyer: Gyorsabban, Cicamica! Ölj! Ölj! (Faster Pussycat! Kill! Kill!, 1965) című fimjével mutat szoros rokonságot, sőt, Tarantino még színészeivel is a Russ Meyeri nőideált varázsolta vissza a vásznakra 2007-ben.
Mindkét film antihősei valahol az országúti száguldás betegességig fokozódó imádata mentén torzultak el. Legalább annyira mozochistává, mint inkább szadistává lett jellemükben beteges perverzió születik, amely csak nagy sebességű gépek összecsattanásával és ennek folyományaként az országúti halál okozásával nyerhet kielégülést. (A karambol motívum David Cronenberg Karambol című munkájában is megjelenik, csak ott szorosabban koncentrál a gép-test elemre, és kimondottan szexuális töltetű.) Mindként filmben az akciókat magukba ágyazó jelenetcsoportok egy amazoni attribútomokkal felruházott női triumvirátus körül forognak, de míg Meyer a telt keblű hölgyekben egy országúti gyilkos nőbrigád történetét meséli el, Tarantinonál a szerepek felcserélődnek. Az ő antihőse a kivénhedt kujon Stuntman Mike (beszélő neve kaszkadőrt jelent), aki "Halálbiztos"-ra keresztelt gép-rárójával végrehajtott halál-portyái során kerül össze a női tercettel; sőt mindjárt kettővel is.
Tarantino filmje szándékosan kortalan: ugyanúgy járhatunk a Russ Meyer által megénekelt hatvanas-hetvenes évek országúti bisztróvilágában, mint mint egy nagyon is mai texasi miliőben, ahol még valahol a szabadság hőskorában megállt az idő. A női hajviseletek, öltözködés és kellékek egyértelműen az előző tézist erősítik, noha Tarantino nem engedte ki a kezéből, amit a kritikusok a legnagyobb erősségének tartanak: a filmet staféta-váltással végigcsacsogó két női különítmény modern kori szlengben csivitel.
A film főszereplője végül nem is Mike és nem is a két amazoncsapat, hanem az exploitationbe nagyon is beleillő karambol-perverzió maga. Stuntman Mike tovatűnt fiatalsága híján csak karambol-halálrítusa gyakorlásával érheti el, hogy a képébe röhögő lányok férfiként újra komolyan vegyék. Az áldozati szerepbe kényszített második három-négy mínusz egy grácia pedig szintén ezzel a fegyverrel, a saját fegyverével szállhat szembe Stuntman Mike-kal. A film igazi energiái is a karambol-jelenetek előpattanásakor szabadulnak el (nem csak az akció miatt, hanem szerkezeti szempontból is), míg Tarantino sokat dícsért dialógusai az előkészítés és az altatás szerepét töltik be, és többnyire tényleg üres locsogásnak hatnak.
Tény, hogy Tarantino nagy "kopipasztőr", de soha nem volt szolgai másoló. A Halálbiztosban is beköpi az alapanyagot saját stílusával, viszont rendezéseiben az önmaga zsenialitásának teljes tudatában dolgozó pökhendi auteur mellverő manírjai is egyre inkább jelen vannak. A belső tempó? Háát, olyan amilyen. Maradjunk annyiban, hogy a Halálbiztos nem a legelkapottabb dinamikájú munkák közt fog bevonulni a filmtörténetbe. Ez persze - ha van rá igény - kimagyarázható a szándékosan megidézni kívánt grindhouse-i esetlenséggel. Más kérdés, hogy ugyanezen érvelés Rodriguez grindhouse-i esetlenséghez való hozzáállása tükrében nevetségesen gyengének hat.
A Halálbiztos a Terrorbolygóval szemben nem lett szintézisfilm, a témát körüllengő életérzést viszont megértette és kifogástalanul vissza is adta a rendező. Más kérdés, hogy mindez nem menti meg a filmjét egy gyenge középszertől.
Kritikánk második része, a Terrorbolygó
Quentin Tarantino kapott hideget meleget mostanság. A világ kétségkívül legsztároltabb rendezője sokak szerint a legtúlértékeltebb is egyben, de minden mozdulatát, megnyilatkozását nagyfokú figyelem kíséri. Éltetői sokszor dicsérik páratlanul megírt dialógusait, és kultszagú jeleneteit, a kritizálók szemében azonban ez mind csak műműjerkedésnek hat, a frissen kelt "kultszagú" műszó pedig magát a rendezőt és rajongóhadát is egy kalap alatt minősíti. A kritizálók általában az arcátlan nyúlásokat vetik Tarantino szemére, az éltetők azonban ezeket erényként értékelik és a direktor kiváló adaptációs képességéről beszélnek.
A rendező 2004-ben készült legutóbbi nagyjátékfilmje (Kill Bill) óta az időt a Tarantino-franchise építgetésével, vendégrendezésekkel és csípős beszólogatásokkal töltötte, majd a sajtónak tett nyilatkozataiból sokáig úgy tűnt, hogy egy régóta érlelődő második világháborús filmterv mellett dönt. A Cápasrác és Lávalány kórságból eredményesen kigyógyult pályatárs és barát Robert Rodrigez meggyőző tehetsége eredményeként mégis a második nagy Rodriguez-Tarantino kettős project munkálatai indultak meg. A film a tarantinói életművön belül újabb szintézisművet sejtető Grindhouse munkacímet kapta.
De hogy mi is az a Grindhouse? (A kiműveltek ugorjanak egy bekezdést.) A grindhouse először lestrapált külvárosi mozikat jelentett, amelyben a rozzant vetítőtermek kevéssé a műélvezet melegágyaként, mint inkább éjjeli melegedőként, testi kapcsolatban beteljesült randik színtereként vagy drogtanyaként szolgáltak. A hírhedtté vált mozibarlangok a kis költségvetésű és az exploitation-szemlélettel készült marginális filmek tárházai voltak. Széles spektrumú műfajiság ellenére az itt vetített filmeket egy viszonylag egységesült készítői szemlélet hatotta át, nem mellesleg teljes szinkronban a fogyasztói igényekkel. Ennek ellenére a "grindhouse"-iság soha nem vált letisztult készítői receptté, sem gyűjtőfogalommá (nem is alkalmas rá). A később módosult jelentésben sem magukat a filmeket, hanem azokat a kedvezményes árú vetítéseket jelölte, amelyben egy mozijegy áráért két film élményét facsarhatta magába a mélyen tisztelt mozilátogató.
A két rendező közös tisztelgése a grindhouse intézménye előtt szinte tálcán kínálta a Alkonyattól pirkadatigban remekül működő kettős rendezés gondolatát, a két külön készült házi feladat egybeöltése azonban nem ment át a forgalmazói rostán. A Grindhouse igézetében készült két munkát (amelyet néhány filmes kolléga felkérésre készült ál-előzetese is tarkít) bár egybegyúrva mutatták be a tengerentúlon, néhány hét múlva pénzbarát és nézőkímélő indokokból újra kettényesték őket, és világszerte most is külön forognak a tekercsek.
Csak azt nem tudom, hogy a mainstream-filmek közül miért csak a nagyköltségvetésű fantasy és sci-fi ópuszoknak adatik meg, hogy monsztrózus játékidő keretében jelenjenek meg a mozikban. A nézősereg úgyis eldönti hogy elmegy-e rá vagy sem. Najó, persze hogy indokolt volt a forgalmazói döntés, és persze hogy azért, mert a nézősereg el is döntötte. A 191 percre nyúló egybe-grindhouse a vártnál gyengébben nyitott a mozikban, és ezt forgalmazói szemmel nem lehetett annyiban hagyni. De akkor is! Hőbörögni azért még lehet, nem?
Tarantino az utókorra maradt grindhouse-kultúrhalomból nem feltétlenül a legjellemzőbb témát járja körül saját dolgozatában. Választását akár lehet különcködésnek is minősíteni, amennyiben a Grindhouse-projectet egy retrospektív igénnyel készült, és ezzel megfelelésben inkább átfogóbb műveket tető alá hozni kívánó vállalkozásnak tekintjük. A Halálbiztos létjogosultsága a nem túl emblematikus témaválasztás ellenére ott nyerhet mégis elismerést a Grindhouse-ernyő alatt, hogy több ponton is egy méltán klasszikussá lett exploitation-munkához kapcsolódik. Mind utalásrendszerében, mind életérzésében Russ Meyer: Gyorsabban, Cicamica! Ölj! Ölj! (Faster Pussycat! Kill! Kill!, 1965) című fimjével mutat szoros rokonságot, sőt, Tarantino még színészeivel is a Russ Meyeri nőideált varázsolta vissza a vásznakra 2007-ben.
Mindkét film antihősei valahol az országúti száguldás betegességig fokozódó imádata mentén torzultak el. Legalább annyira mozochistává, mint inkább szadistává lett jellemükben beteges perverzió születik, amely csak nagy sebességű gépek összecsattanásával és ennek folyományaként az országúti halál okozásával nyerhet kielégülést. (A karambol motívum David Cronenberg Karambol című munkájában is megjelenik, csak ott szorosabban koncentrál a gép-test elemre, és kimondottan szexuális töltetű.) Mindként filmben az akciókat magukba ágyazó jelenetcsoportok egy amazoni attribútomokkal felruházott női triumvirátus körül forognak, de míg Meyer a telt keblű hölgyekben egy országúti gyilkos nőbrigád történetét meséli el, Tarantinonál a szerepek felcserélődnek. Az ő antihőse a kivénhedt kujon Stuntman Mike (beszélő neve kaszkadőrt jelent), aki "Halálbiztos"-ra keresztelt gép-rárójával végrehajtott halál-portyái során kerül össze a női tercettel; sőt mindjárt kettővel is.
Tarantino filmje szándékosan kortalan: ugyanúgy járhatunk a Russ Meyer által megénekelt hatvanas-hetvenes évek országúti bisztróvilágában, mint mint egy nagyon is mai texasi miliőben, ahol még valahol a szabadság hőskorában megállt az idő. A női hajviseletek, öltözködés és kellékek egyértelműen az előző tézist erősítik, noha Tarantino nem engedte ki a kezéből, amit a kritikusok a legnagyobb erősségének tartanak: a filmet staféta-váltással végigcsacsogó két női különítmény modern kori szlengben csivitel.
A film főszereplője végül nem is Mike és nem is a két amazoncsapat, hanem az exploitationbe nagyon is beleillő karambol-perverzió maga. Stuntman Mike tovatűnt fiatalsága híján csak karambol-halálrítusa gyakorlásával érheti el, hogy a képébe röhögő lányok férfiként újra komolyan vegyék. Az áldozati szerepbe kényszített második három-négy mínusz egy grácia pedig szintén ezzel a fegyverrel, a saját fegyverével szállhat szembe Stuntman Mike-kal. A film igazi energiái is a karambol-jelenetek előpattanásakor szabadulnak el (nem csak az akció miatt, hanem szerkezeti szempontból is), míg Tarantino sokat dícsért dialógusai az előkészítés és az altatás szerepét töltik be, és többnyire tényleg üres locsogásnak hatnak.
Tény, hogy Tarantino nagy "kopipasztőr", de soha nem volt szolgai másoló. A Halálbiztosban is beköpi az alapanyagot saját stílusával, viszont rendezéseiben az önmaga zsenialitásának teljes tudatában dolgozó pökhendi auteur mellverő manírjai is egyre inkább jelen vannak. A belső tempó? Háát, olyan amilyen. Maradjunk annyiban, hogy a Halálbiztos nem a legelkapottabb dinamikájú munkák közt fog bevonulni a filmtörténetbe. Ez persze - ha van rá igény - kimagyarázható a szándékosan megidézni kívánt grindhouse-i esetlenséggel. Más kérdés, hogy ugyanezen érvelés Rodriguez grindhouse-i esetlenséghez való hozzáállása tükrében nevetségesen gyengének hat.
A Halálbiztos a Terrorbolygóval szemben nem lett szintézisfilm, a témát körüllengő életérzést viszont megértette és kifogástalanul vissza is adta a rendező. Más kérdés, hogy mindez nem menti meg a filmjét egy gyenge középszertől.
Kritikánk második része, a Terrorbolygó
|
Grindhouse: Halálbiztos (Grindhouse: Death Proof) feliratos amerikai thriller, 114 perc, 2007 Rendező: Quentin Tarantino Forgatókönyvíró: Quentin Tarantino Operatőr: Quentin Tarantino Producer: Elizabeth Avellan, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino, Erica Steinberg Kurt Russell (Stuntman Mike) Sydney Tamiia Poitier (Jungle Julia) Rose McGowan (Pam) Rosario Dawson (Abernathy) Vanessa Ferlito (Butterfly) Jordan Ladd (Shanna) Tracie Thoms (Kim) Mary Elizabeth Winstead (Lee) Marley Shelton (Dr. Dakota Block) Quentin Tarantino (Warren) Eli Roth (Dov) Zoe Bell (Zoe) |
) amiben igen gusztusosan lettek filmre véve az említett hölgyek 
"
