Zsellér Máté
Egyre távolabb - A szellem kíméletlen gyilkosa
A téma hálátlan, viszont a félelem teljes mértékben valódi. Ha pedig ránk tör a végzetes kór, akkor bizony nincs hova menekülni.
Mit tesz egy életét csendes józanságban végigélő ember, ha kénytelen rádöbbeni hogy elméjét végzetes kór emészti? Mit hozhat számára a jövő, ha az egyik oldalról a családjáért érzett felelősség, másikról a reménytelen félelem emészti, hogy rövidesen a korábbi önmagához méltatlan állapotba kerül?
Az Alzheimer-kór a szellemi épség egyik félve félt kíméletlen gyilkosa. Mindenkit egyedi módon támad, mindenkin másként mutatkozó tünetei. Mintha saját személyiséget ölnék ki az emberből, érzelmi válságba sodorva nem csak őt, de a körülötte élő szeretteit is. E betegség témáját és egy szép kort megért párkapcsolatra gyakorolt hatásait járja körül a kortárs kanadai irodalom egyik meghatározó alakjaként tisztelt Alice Munro írónő a "The Bear Came over the Mountain" c. novellájában.
A The New Yorker-ben is közölt írás - a rendező székben először csücsülő Sarah Polley elmondása szerint - annyira idegen, és mégis annyira sorsszerű volt, hogy végzetesen szöget ütött a fejében. Korosztálya egyik legtehetségesebbnek mondott színésznőjét régóta foglalkoztatta a rendezés gondolata és Munro novellája addig dolgozott a fejében hogy úgy érezte, akkor szabadulhat csak tőle, ha megrendezi azt. Még akkor is ha tudta, hogy - főleg egy első filmnek - meglehetősen hálátlan témába fog.
Történetünk főszereplője, Fiona immár húsz éve egy csendes vidéki tanyára költözött férjével Granttel (Gordon Pinsent kiváló választás és kiváló színész), aki egyetemi professzori állását hagyta ott hogy feleségével új életet kezdjen. A negyvennégy éve házas pár mindezt maradéktalanul meg is valósította: a vidéki magányban kiegyensúlyozott, zavartalan életet alakítottak ki maguknak. Fiona viszonylag fiatal kora (alig múlhatott hatvanöt) ellenére rövidesen furcsa, feledékenységgel járó tüneteket fedez fel magán, és ezt nem kívánja titkolni férje elől sem. Közösen gigászi, de már akkor ki nem mondottan hiábavaló küzdelem kezdődik az Alzheimer-kór tüneteinek visszaszorításért. A felismerés azonban rövidesen megszületik az asszonyban: "Ha a gondolat nincs többé, nincs többé semmi sem. [...] S lassan eltűnünk vele együtt mi is."
A tárgyak felcímkézése, terápiás orvosok, kísérlet a dolog elbagatellizálására - mind-mind hiábavalóak, s amikor a tünetek súlyosbodását nem lehet szőnyeg alá söpörni többé, Fiona erős lépésre szánja el magát. Idilli életének emlékét lezárja magában és felajánlja, hogy betegségével intézetbe vonul vállalva annak szabályait, hogy a kezdeti egy hónapban egyáltalán nem találkozhat férjével. Az egy hónap elteltével visszatérő férfit az intézetben döbbenetes kép fogadja: bár felesége látszólag mentálisan jól van, a betegség végzetesen elhatalmasodott rajta. Őt és az együtt töltött éveket teljesen elfelejtette, és az intézet falai között mára egy másik férfihez fűzik gyengéd szálak.
Polley drámája egyfajta hideg dráma. Talán Munro fagyos keserűségének lekövetése miatt, vagy talán a szárnybontogató rendező első határozott stílusjegyét láthatjuk a film-szerkesztésben, de tény hogy Polley filmjében olyan dolgot tesz, ami például a Hollywood-i típusú drámaépítkezésben elképzelhetetlen lenne: a karaktereket finoman, de határozottan eltartja tőlünk. Erősen kompromisszum-kerülő lépés ez, de a film végéig több ponton fellelhető, tudatos döntés, amely azt eredményezi, hogy a közönség érzelmileg nem kerül bevonásra, így kívül reked a filmen. A látottak ugyanis nem kívánnak sem beleérzést, sem együttérzést kicsikarni a szemlélőből, sem nem kívánnak a bemutatott sorsokkal számukra irányított morális tartalmakat közvetíteni. Cél az, hogy a karaktereket pont annyira mélyítsük el, hogy a kizárólag (!!!) a betegség tünetei szülte dráma (más konflikusforrás nincs) csorbításmentesen megjelenhessen a vásznon.
A cél szolgálatában áll az ifjú rendezőnő másik, szokatlanul bátor lépése is, mely szerint nem hajlandó használatba venni a romantikus dráma kelléktárának azon elemeit sem, amelyek (kicsit ugyancsak közönség-vezető jelleggel) egy jelenet drámaiságának elmélyítését szolgálják, vagy hatásában megdobják azt. Így a film legfontosabb jeleneteiben véletlenül sem jelenik meg zene, vagy válnak túlzottan teátrálissá a dialógusok. Polley inkább csendben elmereng az arcokon, fürkészi (egyébként visszafogott játékukban jeleskedő) színészei minden rezdülését, és a látottak súlyának levonását pedig meghagyja nekünk.
Páratlan finomra hangolás ez, az Egyre távolabbat nem lehet olyan könnyedén felnyalni mint egy tál túrós csuszát. Ha valami, az előbbiek igazán nehezen emészthetővé (sőt, talán egyenesen közönségidegenné) teszik Polley egyébként elegáns filmjét, amely finoman és működőképesen alkalmazza nagy mestere, Atom Egoyan idősíkbontó-techikáját és eredményesen elkerül minden naturalizmust, amellyel ugyancsak közönség-öklöző célzattal a betegségfilmek nagy része operálni próbál.
Sarah Polley neve színészként eggyé forrt az észak-amerikai, ám de a hollywooditól eltérő stílusban készült minőségi filmgyártással. Első rendezése a hálátlan téma ellenére határozottan jól sikerült alkotás és azt is látni kell, hogy érdemei másban keresendők, minthogy megnézéskor felhőtlen szórakozást nyújtson. Egy azonban biztos: a mélyen átgondolt, mégsem tonnányi súlyokat közönségre pakoló alkotás a drámaszerkesztés egy új módozatát fektette le 2007-ben. Akiknek ez jelent valamit, azok biztos fontosnak tartják majd, hogy megnézzék az ifjú kanadai színésznő rendezői debütálását.
Mit tesz egy életét csendes józanságban végigélő ember, ha kénytelen rádöbbeni hogy elméjét végzetes kór emészti? Mit hozhat számára a jövő, ha az egyik oldalról a családjáért érzett felelősség, másikról a reménytelen félelem emészti, hogy rövidesen a korábbi önmagához méltatlan állapotba kerül?
Az Alzheimer-kór a szellemi épség egyik félve félt kíméletlen gyilkosa. Mindenkit egyedi módon támad, mindenkin másként mutatkozó tünetei. Mintha saját személyiséget ölnék ki az emberből, érzelmi válságba sodorva nem csak őt, de a körülötte élő szeretteit is. E betegség témáját és egy szép kort megért párkapcsolatra gyakorolt hatásait járja körül a kortárs kanadai irodalom egyik meghatározó alakjaként tisztelt Alice Munro írónő a "The Bear Came over the Mountain" c. novellájában.
A The New Yorker-ben is közölt írás - a rendező székben először csücsülő Sarah Polley elmondása szerint - annyira idegen, és mégis annyira sorsszerű volt, hogy végzetesen szöget ütött a fejében. Korosztálya egyik legtehetségesebbnek mondott színésznőjét régóta foglalkoztatta a rendezés gondolata és Munro novellája addig dolgozott a fejében hogy úgy érezte, akkor szabadulhat csak tőle, ha megrendezi azt. Még akkor is ha tudta, hogy - főleg egy első filmnek - meglehetősen hálátlan témába fog.
Történetünk főszereplője, Fiona immár húsz éve egy csendes vidéki tanyára költözött férjével Granttel (Gordon Pinsent kiváló választás és kiváló színész), aki egyetemi professzori állását hagyta ott hogy feleségével új életet kezdjen. A negyvennégy éve házas pár mindezt maradéktalanul meg is valósította: a vidéki magányban kiegyensúlyozott, zavartalan életet alakítottak ki maguknak. Fiona viszonylag fiatal kora (alig múlhatott hatvanöt) ellenére rövidesen furcsa, feledékenységgel járó tüneteket fedez fel magán, és ezt nem kívánja titkolni férje elől sem. Közösen gigászi, de már akkor ki nem mondottan hiábavaló küzdelem kezdődik az Alzheimer-kór tüneteinek visszaszorításért. A felismerés azonban rövidesen megszületik az asszonyban: "Ha a gondolat nincs többé, nincs többé semmi sem. [...] S lassan eltűnünk vele együtt mi is."
A tárgyak felcímkézése, terápiás orvosok, kísérlet a dolog elbagatellizálására - mind-mind hiábavalóak, s amikor a tünetek súlyosbodását nem lehet szőnyeg alá söpörni többé, Fiona erős lépésre szánja el magát. Idilli életének emlékét lezárja magában és felajánlja, hogy betegségével intézetbe vonul vállalva annak szabályait, hogy a kezdeti egy hónapban egyáltalán nem találkozhat férjével. Az egy hónap elteltével visszatérő férfit az intézetben döbbenetes kép fogadja: bár felesége látszólag mentálisan jól van, a betegség végzetesen elhatalmasodott rajta. Őt és az együtt töltött éveket teljesen elfelejtette, és az intézet falai között mára egy másik férfihez fűzik gyengéd szálak.
Polley drámája egyfajta hideg dráma. Talán Munro fagyos keserűségének lekövetése miatt, vagy talán a szárnybontogató rendező első határozott stílusjegyét láthatjuk a film-szerkesztésben, de tény hogy Polley filmjében olyan dolgot tesz, ami például a Hollywood-i típusú drámaépítkezésben elképzelhetetlen lenne: a karaktereket finoman, de határozottan eltartja tőlünk. Erősen kompromisszum-kerülő lépés ez, de a film végéig több ponton fellelhető, tudatos döntés, amely azt eredményezi, hogy a közönség érzelmileg nem kerül bevonásra, így kívül reked a filmen. A látottak ugyanis nem kívánnak sem beleérzést, sem együttérzést kicsikarni a szemlélőből, sem nem kívánnak a bemutatott sorsokkal számukra irányított morális tartalmakat közvetíteni. Cél az, hogy a karaktereket pont annyira mélyítsük el, hogy a kizárólag (!!!) a betegség tünetei szülte dráma (más konflikusforrás nincs) csorbításmentesen megjelenhessen a vásznon.
A cél szolgálatában áll az ifjú rendezőnő másik, szokatlanul bátor lépése is, mely szerint nem hajlandó használatba venni a romantikus dráma kelléktárának azon elemeit sem, amelyek (kicsit ugyancsak közönség-vezető jelleggel) egy jelenet drámaiságának elmélyítését szolgálják, vagy hatásában megdobják azt. Így a film legfontosabb jeleneteiben véletlenül sem jelenik meg zene, vagy válnak túlzottan teátrálissá a dialógusok. Polley inkább csendben elmereng az arcokon, fürkészi (egyébként visszafogott játékukban jeleskedő) színészei minden rezdülését, és a látottak súlyának levonását pedig meghagyja nekünk.
Páratlan finomra hangolás ez, az Egyre távolabbat nem lehet olyan könnyedén felnyalni mint egy tál túrós csuszát. Ha valami, az előbbiek igazán nehezen emészthetővé (sőt, talán egyenesen közönségidegenné) teszik Polley egyébként elegáns filmjét, amely finoman és működőképesen alkalmazza nagy mestere, Atom Egoyan idősíkbontó-techikáját és eredményesen elkerül minden naturalizmust, amellyel ugyancsak közönség-öklöző célzattal a betegségfilmek nagy része operálni próbál.
Sarah Polley neve színészként eggyé forrt az észak-amerikai, ám de a hollywooditól eltérő stílusban készült minőségi filmgyártással. Első rendezése a hálátlan téma ellenére határozottan jól sikerült alkotás és azt is látni kell, hogy érdemei másban keresendők, minthogy megnézéskor felhőtlen szórakozást nyújtson. Egy azonban biztos: a mélyen átgondolt, mégsem tonnányi súlyokat közönségre pakoló alkotás a drámaszerkesztés egy új módozatát fektette le 2007-ben. Akiknek ez jelent valamit, azok biztos fontosnak tartják majd, hogy megnézzék az ifjú kanadai színésznő rendezői debütálását.
|
Egyre távolabb (Away from Her) színes feliratos kanadai romantikus dráma, 105 perc, 2006 Rendező: Sarah Polley Író: Alice Munro Forgatókönyvíró: Sarah Polley Zeneszerző: Jonathan Goldsmith Operatőr: Luc Montpellier Producer: Daniel Iron, Simone Urdl, Jennifer Weiss Vágó: David Wharnsby Szereplők: Julie Christie (Fiona) Gordon Pinsent (Grant) Olympia Dukakis (Marian) Kristen Thomson (Kristy) Wendy Crewson (Madeleine) Michael Murphy (Aubrey) |
