Szekeres Viktor
Napfény - A sci-fi műfaj megmentője
Nagy sci-fi ínség köszöntött ránk, a mozikba csak elvétve téved be a műfaj, ezért Anglia állt a sarkára és megmutatta, hogy kevés pénzből is lehet remek filmet készíteni.
Egy-két kisebb sci-fi persze eljutott az amerikai mozikba (hozzánk már kevésbé), de így is hiánycikknek számít a műfaj. Nyilvánvalóan a magas költségek és az egyáltalán nem kőbe vésett siker is közrejátszhat a kényszerpihenőben, hiszen még Steven Spielberg sem tudott kirobbanó sikert elérni a Világok harcával, mely ugyan bőségesen jövedelmezett, de mégis a filmipar elvárásai alatt teljesített. Azóta a producerek is csínján bánnak a zöldhasúkkal, így, ha kevesebb pénzből is, de Anglia kényszerült lépni.
És ha Anglia, akkor a fenegyerek Danny Boyle, aki immáron 13 éve, hogy berobbant a köztudatba a Sekély sírhanttal, hogy rá két évre a Trainspottinggal örökre bevésse magát a Filmes Nagy Könyvbe. 2000-ben a Parttal ugyan amerikanizálódott egy cseppet, de ez a projekt hozta őt össze Alex Garland íróval, akivel rá egy évre el is készítette a 28 nappal később című zombis mókát, mellyel a horror műfaját is meghódította (és melynek már a folytatása csak a premierre vár). Legújabb közös gyermekük pedig cikkünk tárgya, a Napfény lett.
A Napfény történetét az első két percben összefoglalják a nézőknek, így azt mi is elmondhatjuk, hogy 2057-ben járunk, amikor a Nap kihunyóban van és ez természetesen az emberiségre is meglehetősen negatív hatással lenne. Ezért a Föld útnak indított egy űrhajót, a Ikaroszt, melyet egy jókora robbanótöltettel szereltek fel, hogy azzal kvázi (mindenféle fizi-kémi-bio folyamatok eredményeképp) újraindítsák a Napot. Az űrhajónak ezután egyszerűen nyoma veszett, így a bolygó hasadóanyag-készletének maradékát az Ikarosz-II-re pakolják, hogy az az emberiség utolsó reményeként megkísérelje a Nap-rebootot.
Klasszikus keretek, nem feltétlenül eredeti sztori, annál színesebb megvalósítás. Durva, magasszintű vizualitás jellemzi a filmet és ezúttal nemcsak a különleges effektusokra kell gondolni, hanem magára a nem éppen mindennapi filmezési stílusra. Az elég komótos tempójú mű ezáltal gördülékennyé és igazán élvezetessé, részletgazdaggá válik. A nagy elődök előtt többször is tiszteleg a film és talán ez az aspektusa lesz az, ami talán a legtöbb negatív kritikát kiválthatja, hiszen egyszerű azt mondani, hogy csak össze kell gyúrni pár ismert régi filmet (Nyolcadik utas: a halál, 2001 Űrodisszeia, A mag, Gömb, Halálhajó, Armageddon, Solaris), de azért az sem mindegy, hogy ki miképpen is formál a masszából filmet.
Az erősen karaktervezérelt Napfényben a színészekre sem lehet panasz, szinte mind erőteljes játékot nyújtanak és már-már tapintani lehet az űrhajós nemzetekből összesereglett asztronauták és tudósok közti esetleges feszültséget. Remekül vezetik fel a Napfény második felének a történetét, mert bizony egy klasszikus Föld-megmentős, klausztrofób sci-fiből hirtelen bakugrással teljesen más, de rokonműfajba vált át a történet. Ez természetesen a klasszikusok rajongóit negatívan érintheti, de mégis jót tesz a filmnek, hisz ezen váltás segítségével lesz igazi moziélmény a Napfény.
A Napfény olyan film, amit feltétlenül moziban érdemes először látni, hiszen pazar a látványvilága és igazából a Nap hatalmasságát tényleg a vásznon lehet leginkább átérezni. Lehet, hogy nem éppen eredeti a film, lehet, hogy sok panel és megoldás más filmből már ismert, de az igazi mozirajongó legyint erre, mivel totális moziélménnyel ajándékozza meg a nézőt, ami bizony nem sok filmre mondható el mostanság, ráadásul a Napfény karakterei sem klasszikus papírmasé figurák.
Meglehetősen nyomasztó, a súlya ránehezedik a nézőre - aki kellőképpen felkészült, az ezt elégedettséggel fogja nyugtázni. Talán a műfaj (űr)szekere is előrelendült a Napfénnyel - mármint a minőséget tekintve. Mert ne legyenek illúziónk, a Napfény kirobbanó anyagi sikerre sem Amerikában, sem nálunk nem számíthat. A film hazájában, Angliában alul is maradt Will Ferrell műkorcsolyázó vígjátékával szemben és csak a 4. helyen nyitott bemutatásának hetén.
Egy-két kisebb sci-fi persze eljutott az amerikai mozikba (hozzánk már kevésbé), de így is hiánycikknek számít a műfaj. Nyilvánvalóan a magas költségek és az egyáltalán nem kőbe vésett siker is közrejátszhat a kényszerpihenőben, hiszen még Steven Spielberg sem tudott kirobbanó sikert elérni a Világok harcával, mely ugyan bőségesen jövedelmezett, de mégis a filmipar elvárásai alatt teljesített. Azóta a producerek is csínján bánnak a zöldhasúkkal, így, ha kevesebb pénzből is, de Anglia kényszerült lépni.
És ha Anglia, akkor a fenegyerek Danny Boyle, aki immáron 13 éve, hogy berobbant a köztudatba a Sekély sírhanttal, hogy rá két évre a Trainspottinggal örökre bevésse magát a Filmes Nagy Könyvbe. 2000-ben a Parttal ugyan amerikanizálódott egy cseppet, de ez a projekt hozta őt össze Alex Garland íróval, akivel rá egy évre el is készítette a 28 nappal később című zombis mókát, mellyel a horror műfaját is meghódította (és melynek már a folytatása csak a premierre vár). Legújabb közös gyermekük pedig cikkünk tárgya, a Napfény lett.
A Napfény történetét az első két percben összefoglalják a nézőknek, így azt mi is elmondhatjuk, hogy 2057-ben járunk, amikor a Nap kihunyóban van és ez természetesen az emberiségre is meglehetősen negatív hatással lenne. Ezért a Föld útnak indított egy űrhajót, a Ikaroszt, melyet egy jókora robbanótöltettel szereltek fel, hogy azzal kvázi (mindenféle fizi-kémi-bio folyamatok eredményeképp) újraindítsák a Napot. Az űrhajónak ezután egyszerűen nyoma veszett, így a bolygó hasadóanyag-készletének maradékát az Ikarosz-II-re pakolják, hogy az az emberiség utolsó reményeként megkísérelje a Nap-rebootot.
Klasszikus keretek, nem feltétlenül eredeti sztori, annál színesebb megvalósítás. Durva, magasszintű vizualitás jellemzi a filmet és ezúttal nemcsak a különleges effektusokra kell gondolni, hanem magára a nem éppen mindennapi filmezési stílusra. Az elég komótos tempójú mű ezáltal gördülékennyé és igazán élvezetessé, részletgazdaggá válik. A nagy elődök előtt többször is tiszteleg a film és talán ez az aspektusa lesz az, ami talán a legtöbb negatív kritikát kiválthatja, hiszen egyszerű azt mondani, hogy csak össze kell gyúrni pár ismert régi filmet (Nyolcadik utas: a halál, 2001 Űrodisszeia, A mag, Gömb, Halálhajó, Armageddon, Solaris), de azért az sem mindegy, hogy ki miképpen is formál a masszából filmet.
Az erősen karaktervezérelt Napfényben a színészekre sem lehet panasz, szinte mind erőteljes játékot nyújtanak és már-már tapintani lehet az űrhajós nemzetekből összesereglett asztronauták és tudósok közti esetleges feszültséget. Remekül vezetik fel a Napfény második felének a történetét, mert bizony egy klasszikus Föld-megmentős, klausztrofób sci-fiből hirtelen bakugrással teljesen más, de rokonműfajba vált át a történet. Ez természetesen a klasszikusok rajongóit negatívan érintheti, de mégis jót tesz a filmnek, hisz ezen váltás segítségével lesz igazi moziélmény a Napfény.
A Napfény olyan film, amit feltétlenül moziban érdemes először látni, hiszen pazar a látványvilága és igazából a Nap hatalmasságát tényleg a vásznon lehet leginkább átérezni. Lehet, hogy nem éppen eredeti a film, lehet, hogy sok panel és megoldás más filmből már ismert, de az igazi mozirajongó legyint erre, mivel totális moziélménnyel ajándékozza meg a nézőt, ami bizony nem sok filmre mondható el mostanság, ráadásul a Napfény karakterei sem klasszikus papírmasé figurák.
Meglehetősen nyomasztó, a súlya ránehezedik a nézőre - aki kellőképpen felkészült, az ezt elégedettséggel fogja nyugtázni. Talán a műfaj (űr)szekere is előrelendült a Napfénnyel - mármint a minőséget tekintve. Mert ne legyenek illúziónk, a Napfény kirobbanó anyagi sikerre sem Amerikában, sem nálunk nem számíthat. A film hazájában, Angliában alul is maradt Will Ferrell műkorcsolyázó vígjátékával szemben és csak a 4. helyen nyitott bemutatásának hetén.
|
Napfény (Sunshine) színes feliratos angol sci-fi, 108 perc Rendező: Danny Boyle Forgatókönyvíró: Alex Garland Zeneszerző: Karl Hyde, John Murphy, Rick Smith Operatőr: Alwin H. Kuchler Producer: Andrew Macdonald Szereplők: Cillian Murphy (Capa) Chris Evans (Mace) Cliff Curtis (Searle) Rose Byrne (Cassie) Troy Garity (Harvey) Michelle Yeoh (Corazon) Mark Strong (Pinbacker) |
, de tényleg mert ilyen élményben még nem volt részem.Valódi katarzis , de olyan amiről nem tudod eldönteni hogy mégis MI A F****M VOLT EZ?