Zsellér Máté
A Faun Labirintusa - Fantázián innen, valóságon túl
A Hellboy rendezőjének felnőttmeséje Hollywoodtól távol, de az egész világ szívéhez közel készült - a Gyűrűk Ura után újra fantasy az Oscar-díjazottak között.
Igényes, nagy műgonddal kidolgozott fantasy-díszletek egy vállaltan valóságos európai miliőben? Fantázia és mesevilág sötétre hangolt stílben, ahol nem az egyértelmű rendezői szándék hiányát palástolni hivatott, maxra tekert műanyag-rokokófaktor, hanem a húsba metsző drámaiság dominál? Egy tömegfilmgyártásban is bizonyított mexikói rendező, aki még fontosnak tartja, hogy szerzői filmet készítsen és azt a szülőhazájában elevenen élő hagyományok felhasználásával tegye?
A rendező Guillermo del Toro. A helyszín Franco vaskézzel vezetett Spanyolországa a második világháború körül valahol. A végeredmény pedig a Faun labirintusa, amely ha nem is filmtörténeti jelentőségű, de mindenképpen 2006 példaértékű darabjai közül való.
Franco uralmának kíméletlenül véres, máig nem elfeledett időszakában járunk. Ofelia várandós édesanyjával biztonságot remélve vidékre utazik új nevelőapjához, Vidal kapitányhoz, aki Franco egyik véresszájú területi parancsnoka, és mellesleg épp a helyi partizánok szisztematikus kiirtásán ügyködik. Az alapszituáció kapcsán érdekes párhuzamot vonnunk például a Narnia krónikájával, ahol a testvérek szintén a háború elől menekülnek a vidék (és a borzalmakat feledtetni képes, képzeletbeli fantáziavilág?) nyugalmába, ám ott a való világban dúló háború sosem válik valósággá a történet során.
Ofelia ezzel szemben új otthonától sem remélhet nyugalmat. A partizánokkal szembeni állandó fegyveres készenlét okozta nyugtalanság új apja kegyetlen természetének felismerésével és anyjáért való aggódással párosul. Az erdős hegyvidék azonban rengeteg furcsaságot rejt. Az ősrégi fák kérgein pihenő soha nem látott élőlények és a különös faragású kövek valami szokatlan, mesebeli minőség jelenlétére utalnak, s a kíváncsi kislányt rövidesen a ház mögött húzódó, ősrégi labirintus mélyére vezetik. Egy másik világ kapuját lelte fel. Hogy a képzelet játéka mindez vagy egy a valóság borzalma elől menekülni vágyó gyermeki elme kiugrási kísérlete? Ofelia bele se gondol igazán, ahogy megindulnak az események, és nem is sejti, hogy gondtalan, felelősség nélküli gyermekkorának végére pont egy mesevilággal szövődő különös kapcsolat tesz pontot.
A való világ-fantáziavilág kettősséggel operáló fantasy-k - szemben a teljes egészében egy kitalált vidéken játszódó történetekkel (triviális példa a másodikra a Gyűrűk Ura) - valósághoz való viszonya mindig érdekes vizsgálódási szempont, s a Faun labirintusa esetében is különös jelentőséggel bír. Jan Svankmaier cseh rendezőnél például az ilyen művekben a fantázia végzetesen átszövi a valóságot is, filmje minden képkockája a szürrealitás vászonra varázslásának eszköze. Alíz csodaországban feldolgozásában a valóság és a fantázia elkülönítése sosem történik meg: a nyitóképsorokban Alíz szobáját ugyanaz a sötét köd lengi át, mind Csodaország szűk teres megoldással klausztrofóbra hangolt tájait.
Számtalan valóságba ágyazott fantasy-ban a való világ megjelenik ugyan, de szerepe csupán arra korlátozódik, hogy közrefogja az eseményeket és az elragadtatás helyszíneként szolgáljon. A meseolvasás közben elszenderedett "klasszikus" Alíz számtalan csodaországi kalandja például a valós idő léptékével mérve alig néhány óra alatt játszódik le, akárcsak a Tükörálarc főhősnőjének barangolása saját álomvilága horizontjain. A ruhásszekrényből kilépő, időközben Narnia királyává lett Peter pedig meglepően konstatálja, hogy a ház bújócska közben érkezett vendégei még mindig a földszinten duruzsolnak, mikor Narniában már csaknem harminc évnyit fordult az idő kereke.
A fenti történetek valóságelemei az epikus szerkezettant segítségül híva egyértelműen a tárgyalás köré épült bevezetés és befejezés szerepét töltik be, így keretként fonják körül a világunkon túli eseményeket. A hasonló elbeszélések a cselekményfolyam gócpontjait a fantázia-világba helyezik, s bennük a két világ annyira elkülönül, hogy jószerivel nincs is ráhatásuk egymásra. A főhősök találkozását a természetfelettivel ennek megfelelően csupán kötelező rácsodálkozás kíséri, de nem alakul ki valódi konfliktus a két világ között. Nem úgy, mint a Faun labirintusában.
Del Toro sötétre mázolt felnőtt-meséje markánsan eltér az alízos valóság-mesevilág-valóság szerkezettől. Az események ha nem is párhuzamosan, de felváltva két fronton zajlanak (csakúgy mint például Stephen King és Peter Straub közös, Talizmán című művében), a történések súlyponti elemeinek pedig a valóság ad otthont. Ez mindenekelőtt lehetőséget ad a visszacsatolásra (pl.: Végtelen történet), a két világ közti kölcsönhatásra és azok valódi szembeállítására, amelynek fő eleme és eszköze főszereplőnk, Ofelia lesz.
Ofelia gyermeklelkű Alíz és a Csodálatos Labirintus felelősséget felismerő Sarah-ja egyszemélyben. A rácsodálkozó gyermek karakterébe Toro ügyesen oltja be a tudatos tinédzser attribúrumait, akit kezdetben kíváncsisága vezet az ismeretlen fantázia-birodalom felé, ám később rádöbben, hogy tetteivel mindkét világban változások okozója lehet. Apja természetének kiismerése, a Faun igazi szándékainak felismerése mind-mind olyan helyzetek elé állítják, amelyben érett epikus hőshöz mérhető kérdésekben dönteni, döntései mellett emberként kiállni, és következményeit sorsában felvállalni kényszerül. Ez csak ott történhet meg, ahol a mesevilág is megszűnik menekülő-útvonalnak lenni: a Faun birodalmának mágikus realizmusa és a Vasco kapitány "birodalmának" rideg naturalizmusa egyaránt fenyegető valóságként jelenik meg saját, egymásnak ellentmondó igényekkel a főhős felé.
A Faun labirintusában az egyik leginkább üdvözlendő elem, hogy Guillermo del Toro forgatókönyve eredeti termék, nem egy korábbi könyv átirata, vagy korábbi filmötlet újragondolása. A műnek felróható döcögő tematika is talán ennek köszönhető. A végkifejlett tökéletesen fejen talált drámaiságához ugyanis mintha feszesebb felépítés dukált volna, amely ha a hatásosan felépített valóság - fantázia konfliktust is képes fenékig kihasználni, a Faun labirintusát egyenest a filmtörténet klasszikusai közé repítette volna. Az eredeti forgatókönyvért azonban így is mélységes elismerés jár, főleg ha belegondolunk, hogy sok korábbi fantasy filmváltozata elvesztette a vámon, amit nyert volna a réven (pl.: Narnia krónikái)
Meg persze elismerés illeti meg sok minden másért is. A díszletekért, amire a maszkmesteri múlttal rendelkező del Toro különös súlyt fektetett, a színészekért, akiknek hétköznapi játéka miatt hál'istennek minden teátralitás kívül rekedt az előadásmódon. S persze elismerés az operatőrnek, akinek tájai egyszerre adtak hitelesen otthont a fantáziavilágnak és a kapitány elől bújkáló partizánoknak.
Tény, hogy a fantasy történetek hitelessége ott mérhető igazán, hogy mennyire képesek elvarázsolni az embert. Del Toro Oscar-díjas rémmeséjében nagy levegőt vesz, és megkísérli elvarázsolni nem csak a gyerekeket, hanem saját korosztályát is. Az, hogy ez ha döcögve is, de sikerül neki, filmjét a 2006-ban készült alkotások legjobbjai közé emeli.
Igényes, nagy műgonddal kidolgozott fantasy-díszletek egy vállaltan valóságos európai miliőben? Fantázia és mesevilág sötétre hangolt stílben, ahol nem az egyértelmű rendezői szándék hiányát palástolni hivatott, maxra tekert műanyag-rokokófaktor, hanem a húsba metsző drámaiság dominál? Egy tömegfilmgyártásban is bizonyított mexikói rendező, aki még fontosnak tartja, hogy szerzői filmet készítsen és azt a szülőhazájában elevenen élő hagyományok felhasználásával tegye?
A rendező Guillermo del Toro. A helyszín Franco vaskézzel vezetett Spanyolországa a második világháború körül valahol. A végeredmény pedig a Faun labirintusa, amely ha nem is filmtörténeti jelentőségű, de mindenképpen 2006 példaértékű darabjai közül való.
Franco uralmának kíméletlenül véres, máig nem elfeledett időszakában járunk. Ofelia várandós édesanyjával biztonságot remélve vidékre utazik új nevelőapjához, Vidal kapitányhoz, aki Franco egyik véresszájú területi parancsnoka, és mellesleg épp a helyi partizánok szisztematikus kiirtásán ügyködik. Az alapszituáció kapcsán érdekes párhuzamot vonnunk például a Narnia krónikájával, ahol a testvérek szintén a háború elől menekülnek a vidék (és a borzalmakat feledtetni képes, képzeletbeli fantáziavilág?) nyugalmába, ám ott a való világban dúló háború sosem válik valósággá a történet során.
Ofelia ezzel szemben új otthonától sem remélhet nyugalmat. A partizánokkal szembeni állandó fegyveres készenlét okozta nyugtalanság új apja kegyetlen természetének felismerésével és anyjáért való aggódással párosul. Az erdős hegyvidék azonban rengeteg furcsaságot rejt. Az ősrégi fák kérgein pihenő soha nem látott élőlények és a különös faragású kövek valami szokatlan, mesebeli minőség jelenlétére utalnak, s a kíváncsi kislányt rövidesen a ház mögött húzódó, ősrégi labirintus mélyére vezetik. Egy másik világ kapuját lelte fel. Hogy a képzelet játéka mindez vagy egy a valóság borzalma elől menekülni vágyó gyermeki elme kiugrási kísérlete? Ofelia bele se gondol igazán, ahogy megindulnak az események, és nem is sejti, hogy gondtalan, felelősség nélküli gyermekkorának végére pont egy mesevilággal szövődő különös kapcsolat tesz pontot.
A való világ-fantáziavilág kettősséggel operáló fantasy-k - szemben a teljes egészében egy kitalált vidéken játszódó történetekkel (triviális példa a másodikra a Gyűrűk Ura) - valósághoz való viszonya mindig érdekes vizsgálódási szempont, s a Faun labirintusa esetében is különös jelentőséggel bír. Jan Svankmaier cseh rendezőnél például az ilyen művekben a fantázia végzetesen átszövi a valóságot is, filmje minden képkockája a szürrealitás vászonra varázslásának eszköze. Alíz csodaországban feldolgozásában a valóság és a fantázia elkülönítése sosem történik meg: a nyitóképsorokban Alíz szobáját ugyanaz a sötét köd lengi át, mind Csodaország szűk teres megoldással klausztrofóbra hangolt tájait.
Számtalan valóságba ágyazott fantasy-ban a való világ megjelenik ugyan, de szerepe csupán arra korlátozódik, hogy közrefogja az eseményeket és az elragadtatás helyszíneként szolgáljon. A meseolvasás közben elszenderedett "klasszikus" Alíz számtalan csodaországi kalandja például a valós idő léptékével mérve alig néhány óra alatt játszódik le, akárcsak a Tükörálarc főhősnőjének barangolása saját álomvilága horizontjain. A ruhásszekrényből kilépő, időközben Narnia királyává lett Peter pedig meglepően konstatálja, hogy a ház bújócska közben érkezett vendégei még mindig a földszinten duruzsolnak, mikor Narniában már csaknem harminc évnyit fordult az idő kereke.
A fenti történetek valóságelemei az epikus szerkezettant segítségül híva egyértelműen a tárgyalás köré épült bevezetés és befejezés szerepét töltik be, így keretként fonják körül a világunkon túli eseményeket. A hasonló elbeszélések a cselekményfolyam gócpontjait a fantázia-világba helyezik, s bennük a két világ annyira elkülönül, hogy jószerivel nincs is ráhatásuk egymásra. A főhősök találkozását a természetfelettivel ennek megfelelően csupán kötelező rácsodálkozás kíséri, de nem alakul ki valódi konfliktus a két világ között. Nem úgy, mint a Faun labirintusában.
Del Toro sötétre mázolt felnőtt-meséje markánsan eltér az alízos valóság-mesevilág-valóság szerkezettől. Az események ha nem is párhuzamosan, de felváltva két fronton zajlanak (csakúgy mint például Stephen King és Peter Straub közös, Talizmán című művében), a történések súlyponti elemeinek pedig a valóság ad otthont. Ez mindenekelőtt lehetőséget ad a visszacsatolásra (pl.: Végtelen történet), a két világ közti kölcsönhatásra és azok valódi szembeállítására, amelynek fő eleme és eszköze főszereplőnk, Ofelia lesz.
Ofelia gyermeklelkű Alíz és a Csodálatos Labirintus felelősséget felismerő Sarah-ja egyszemélyben. A rácsodálkozó gyermek karakterébe Toro ügyesen oltja be a tudatos tinédzser attribúrumait, akit kezdetben kíváncsisága vezet az ismeretlen fantázia-birodalom felé, ám később rádöbben, hogy tetteivel mindkét világban változások okozója lehet. Apja természetének kiismerése, a Faun igazi szándékainak felismerése mind-mind olyan helyzetek elé állítják, amelyben érett epikus hőshöz mérhető kérdésekben dönteni, döntései mellett emberként kiállni, és következményeit sorsában felvállalni kényszerül. Ez csak ott történhet meg, ahol a mesevilág is megszűnik menekülő-útvonalnak lenni: a Faun birodalmának mágikus realizmusa és a Vasco kapitány "birodalmának" rideg naturalizmusa egyaránt fenyegető valóságként jelenik meg saját, egymásnak ellentmondó igényekkel a főhős felé.
A Faun labirintusában az egyik leginkább üdvözlendő elem, hogy Guillermo del Toro forgatókönyve eredeti termék, nem egy korábbi könyv átirata, vagy korábbi filmötlet újragondolása. A műnek felróható döcögő tematika is talán ennek köszönhető. A végkifejlett tökéletesen fejen talált drámaiságához ugyanis mintha feszesebb felépítés dukált volna, amely ha a hatásosan felépített valóság - fantázia konfliktust is képes fenékig kihasználni, a Faun labirintusát egyenest a filmtörténet klasszikusai közé repítette volna. Az eredeti forgatókönyvért azonban így is mélységes elismerés jár, főleg ha belegondolunk, hogy sok korábbi fantasy filmváltozata elvesztette a vámon, amit nyert volna a réven (pl.: Narnia krónikái)
Meg persze elismerés illeti meg sok minden másért is. A díszletekért, amire a maszkmesteri múlttal rendelkező del Toro különös súlyt fektetett, a színészekért, akiknek hétköznapi játéka miatt hál'istennek minden teátralitás kívül rekedt az előadásmódon. S persze elismerés az operatőrnek, akinek tájai egyszerre adtak hitelesen otthont a fantáziavilágnak és a kapitány elől bújkáló partizánoknak.
Tény, hogy a fantasy történetek hitelessége ott mérhető igazán, hogy mennyire képesek elvarázsolni az embert. Del Toro Oscar-díjas rémmeséjében nagy levegőt vesz, és megkísérli elvarázsolni nem csak a gyerekeket, hanem saját korosztályát is. Az, hogy ez ha döcögve is, de sikerül neki, filmjét a 2006-ban készült alkotások legjobbjai közé emeli.
|
A Faun labirintusa (El Laberinto del Fauno/Pan's Labyrinth) feliratos mexikói-spanyol-amerikai fantasztikus film Rendező: Guillermo Del Toro Forgatókönyvíró: Guillermo Del Toro Operatőr: Guillermo Navarro Jelmeztervező: Lala Huete Zene: Javier Navarrete Maszk: David Martí, Montse Ribé Látványtervező: Eugenio Caballero, Pilar Revuelta Vágó: Bernat Vilaplana Ivana Baquero (Ofelia) Ariadna Gil (Carmen) Sergi López (Vidal kapitány) Doug Jones (Faun) Maribel Verdú (Mercedes) Álex Angulo (Dr. Ferreiro) |
