Szekeres Viktor
Babel - A gyomorba markoló nyelvi káosz
Hiába jelölik megint Oscarra, hiába Alejandro Gonzalez Inarritu napjaink egyik legjobb rendezője, még egyetlen normális filmet sem tett le az asztalra.
És ez nem is baj. Nem a történet hossza vagy homogenitása számít ugyanis, hanem a filmek milyensége. Első filmje az El Tiembre egy 45 perces rövidfilm volt, de nem ez a lényeg, hanem a 2000-es Korcs szerelmek (Amores Perros), mellyel azonnal Oscar-jelölést is kapott legjobb idegen nyelvű film kategóriában, hiszen mexikói rendezőről van szó. A film, amely az utóbbi évtized egyik legjobbja, nem csoda, hogy az iMDB 250-es listáján is ott van, három történetet mesél el, illetve futtat össze egy csomópontba.
Ezután következett a 8 perces Powder Keg, ami a híres promóciós BMW-filmek egyik legjobb darabja lett - ha emlékszik még valaki a Clive Owen főszereplésével készült szériára, melyhez olyan rendezőket nyertek meg, mint John Woo, Ang Lee, John Frankenheimer, Wong Kar Wai, Guy Ritchie, Tony Scott és John Carnahan. Elsőfilmesként ilyen társaságba kerülni elismerés.
Az újabb rövidfilm után következett Inarritu első amerikai filmje, a 21 gramm, mely amellett hogy kapott két Oscar-jelölést, hasonlóképpen mozaikos szerkezetet alkalmaz és olykor bizony csak öncélúan játszik az idősíkokkal, ugrál előre-hátra a történetben, de ettől még maradandó filmélményt jelent. Az amerikai debütálás előtt még belefért egy másik rövidfilm is a 11'09''01 összeállításba, ugyancsak nagynevű rendezők társaságában. 2006-ban pedig bedübörgött az amerikai mozikba a Babel, ami továbbra sem szakít a hagyományokkal, ugrál térben és időben, földrészről-földrészre és több történetet mesél el.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Több történetet, melyek egy laza ponton kapcsolódnak - és ez a pont természetesen csak idővel derül ki a néző számára, hiszen első blikkre nem biztos, hogy egyértelmű, hogy mi köze egymáshoz a négy szálnak, a mexikói cselédnek, az amerikai üzletembernek, a marokkói kecskepásztornak és a süketnéma japán röplabdázó lánynak. Mivel a cselekmény pár szóval nem írható le, azt hiszem felesleges is próbálkozni: dráma, lövöldözés, nemzetközi konfliktus és J-pop diszkó várható.
Ebből a négy többé-kevésbé lazán kapcsolódó történetből házi írója segítségével Inarritu egy elég kemény összegzést hoz össze, melynek főleg az első órája példaérték - példaértékűen kemény és élvezetes. A mexikói rendező nem tököl, belevág az események közepébe, melyek mint a kissé szájbarágós cím is mutatja (akinek nem esne le, hogy mi a lényeg, az visszaemlékszik a film címére), a nyelvi nehézségeket és különbözőségeket tűzik zászlóhegyre. Kétnyelvűek előnyben, beszélni nem tudók kifejezetten hátrányból indulnak. A film afféle antihimnusza a globalizációnak.
Az elidegenedésből és nyelvi hátrányokból eredő kommunikációs deficit és a különböző etnikumú és nációjú családmodellek állnak a középpontban, ezek kérdését közelíti meg több irányból is a rendező. Hiába a hatalmas földrajzi távolságok és a jelentkező problémák eltérő gyökerei, ha atomjaira bontjuk le a helyzeteket, akkor mindig ugyanoda lyukadunk ki. Sokak számára a fő csapásvonala a filmnek a tavaly Oscaros Ütközésekből ismerős is lehet, de tudjuk, hogy Inarritu "volt előbb", ezért természetesen nincs szó elvtelen másolásról - mint ahogy előtte is voltak hasonló szerkezetű filmek.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Azért is lesz nagyon erős film a Bábel, mert a szereplők is kitesznek magukért. A megrázóan sokkoló japán szín figurái, a marokkói szereplők (köztük egy plázában összeszedett kisfiú), a spanyol sztárok (köztük a Korcs szerelmekből is ismert Gael Garcia Bernal), az amerikai sztárok (Brad Pitt és Cate Blanchett), plusz a két Oscarra jelölt hölgy, Adriana Barraza és Rinko Kikuchi is megrázóan és hitelesen adják vissza a karakterüket és hagyják kézlenyomatukat a filmen. De hogy nem csak színészközpontú a film, azt bizonyítja a többi öt kategóriában történt Oscar-jelölés is, melyek közül a nagyon színes zene viszi el a pálmát (mind a Santaolalla-féle szerzői művek, mind a filmbe beválogatott dalok tekintetében).
A Bábel jó film és pont. Bőven találhatunk benne hibákat is, (nyilván szándékosan) nem lezárt egész, csapong, túl sok szálat hagy nyitva, egy idő után még hömpölyögni is kezd, de ettől még jó. Nem éppen vidám, ellazulásra invitáló 2,5 óráról van szó, olykor mélyütésekkel is operál, hogy még véletlenül se érezzük jól magunkat, de hihetetlen profizmussal, remek képekkel és hiteles szereplőkkel teszi ezt. Várjuk Inarritu következő filmjét, miközben elmerengünk azon, hogy csinál-e majd valaha "normális" filmet is.
És ez nem is baj. Nem a történet hossza vagy homogenitása számít ugyanis, hanem a filmek milyensége. Első filmje az El Tiembre egy 45 perces rövidfilm volt, de nem ez a lényeg, hanem a 2000-es Korcs szerelmek (Amores Perros), mellyel azonnal Oscar-jelölést is kapott legjobb idegen nyelvű film kategóriában, hiszen mexikói rendezőről van szó. A film, amely az utóbbi évtized egyik legjobbja, nem csoda, hogy az iMDB 250-es listáján is ott van, három történetet mesél el, illetve futtat össze egy csomópontba.
Ezután következett a 8 perces Powder Keg, ami a híres promóciós BMW-filmek egyik legjobb darabja lett - ha emlékszik még valaki a Clive Owen főszereplésével készült szériára, melyhez olyan rendezőket nyertek meg, mint John Woo, Ang Lee, John Frankenheimer, Wong Kar Wai, Guy Ritchie, Tony Scott és John Carnahan. Elsőfilmesként ilyen társaságba kerülni elismerés.
Az újabb rövidfilm után következett Inarritu első amerikai filmje, a 21 gramm, mely amellett hogy kapott két Oscar-jelölést, hasonlóképpen mozaikos szerkezetet alkalmaz és olykor bizony csak öncélúan játszik az idősíkokkal, ugrál előre-hátra a történetben, de ettől még maradandó filmélményt jelent. Az amerikai debütálás előtt még belefért egy másik rövidfilm is a 11'09''01 összeállításba, ugyancsak nagynevű rendezők társaságában. 2006-ban pedig bedübörgött az amerikai mozikba a Babel, ami továbbra sem szakít a hagyományokkal, ugrál térben és időben, földrészről-földrészre és több történetet mesél el.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Több történetet, melyek egy laza ponton kapcsolódnak - és ez a pont természetesen csak idővel derül ki a néző számára, hiszen első blikkre nem biztos, hogy egyértelmű, hogy mi köze egymáshoz a négy szálnak, a mexikói cselédnek, az amerikai üzletembernek, a marokkói kecskepásztornak és a süketnéma japán röplabdázó lánynak. Mivel a cselekmény pár szóval nem írható le, azt hiszem felesleges is próbálkozni: dráma, lövöldözés, nemzetközi konfliktus és J-pop diszkó várható.
Ebből a négy többé-kevésbé lazán kapcsolódó történetből házi írója segítségével Inarritu egy elég kemény összegzést hoz össze, melynek főleg az első órája példaérték - példaértékűen kemény és élvezetes. A mexikói rendező nem tököl, belevág az események közepébe, melyek mint a kissé szájbarágós cím is mutatja (akinek nem esne le, hogy mi a lényeg, az visszaemlékszik a film címére), a nyelvi nehézségeket és különbözőségeket tűzik zászlóhegyre. Kétnyelvűek előnyben, beszélni nem tudók kifejezetten hátrányból indulnak. A film afféle antihimnusza a globalizációnak.
Az elidegenedésből és nyelvi hátrányokból eredő kommunikációs deficit és a különböző etnikumú és nációjú családmodellek állnak a középpontban, ezek kérdését közelíti meg több irányból is a rendező. Hiába a hatalmas földrajzi távolságok és a jelentkező problémák eltérő gyökerei, ha atomjaira bontjuk le a helyzeteket, akkor mindig ugyanoda lyukadunk ki. Sokak számára a fő csapásvonala a filmnek a tavaly Oscaros Ütközésekből ismerős is lehet, de tudjuk, hogy Inarritu "volt előbb", ezért természetesen nincs szó elvtelen másolásról - mint ahogy előtte is voltak hasonló szerkezetű filmek.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Azért is lesz nagyon erős film a Bábel, mert a szereplők is kitesznek magukért. A megrázóan sokkoló japán szín figurái, a marokkói szereplők (köztük egy plázában összeszedett kisfiú), a spanyol sztárok (köztük a Korcs szerelmekből is ismert Gael Garcia Bernal), az amerikai sztárok (Brad Pitt és Cate Blanchett), plusz a két Oscarra jelölt hölgy, Adriana Barraza és Rinko Kikuchi is megrázóan és hitelesen adják vissza a karakterüket és hagyják kézlenyomatukat a filmen. De hogy nem csak színészközpontú a film, azt bizonyítja a többi öt kategóriában történt Oscar-jelölés is, melyek közül a nagyon színes zene viszi el a pálmát (mind a Santaolalla-féle szerzői művek, mind a filmbe beválogatott dalok tekintetében).
A Bábel jó film és pont. Bőven találhatunk benne hibákat is, (nyilván szándékosan) nem lezárt egész, csapong, túl sok szálat hagy nyitva, egy idő után még hömpölyögni is kezd, de ettől még jó. Nem éppen vidám, ellazulásra invitáló 2,5 óráról van szó, olykor mélyütésekkel is operál, hogy még véletlenül se érezzük jól magunkat, de hihetetlen profizmussal, remek képekkel és hiteles szereplőkkel teszi ezt. Várjuk Inarritu következő filmjét, miközben elmerengünk azon, hogy csinál-e majd valaha "normális" filmet is.
|
Babel feliratos amerikai filmdráma, 142 perc Rendező: Alejandro González Inárritu Forgatókönyvíró: Guillermo Arriaga Operatőr: Rodrigo Prieto Zene: Gustavo Santaolalla Cate Blanchett (Susan) Brad Pitt (Richard) Gael García Bernal (Santiago) Kőji Yakusho (Yasujiro) Adriana Barraza (Amelia) Rinko Kikuchi (Chieko) Mahima Chaudhry (Sonia Sehgal) Jamie McBride (Bill) Harriet Walter (Lilly) Elle Fanning (Debbie) Nathan Gamble (Mike) Matyelok Gibbs (Elyse) |
