Zsellér Máté
Egyetleneim - Budapest, csajok, satöbbi
Nemes Gyula első nagy játékfimje szokatlan népszerűségre tett szert a magyar mozikban. Talán nem véletlenül. . .
Bár a nyárnak sajna vége, élményei örökre megmaradnak nekünk. A szűk táncteres klubéletből szórakozni a szabadba szabadultunk, hűs estéken a nyitott szórakozóhelyek fényeit lestük, és élőkoncertekkel kábítottuk magunkat, míg a szembejövő lányok mosolyát lestük. Budapest éjszakai élete szépen lassan kinőtte magát, a Szigetre nyugati fiatalok tízezrei tolultak, s tolultunk mi is: aki kimarad az lemarad. S ha nem volt kedv a túlpörgésre, nyakunkba vettük a belvárost; róttuk a történelmi utcákat, s igyekeztünk magunkba szívni a terasz-élet minden cseppjét - élmény-elemózsiát gyűjtöttünk az ínségesebb téli időkre.
A közelmúlt Budapest-filmjei egy új és izgalmas világvárost tártak elénk. A Mix megmutatta, hogy kell "újrakeverni" a belváros fényeit, Goda Kriszta Csak szex és más semmije egy kultúrfővárosba helyezte kultúra-gyáros színészeink kapcsolatkultúráját. Budapest az újkori magyar filmben lélegző, élő világváros, s ezt a mozi sötétjében jól is esik elhinni neki. Még akkor is, ha az előadásról majdnem elkéstünk, mert a 4-6-osnak megint sikerült lerohadnia alattunk.
Nemes Gyula első nagyjátékfilmjében ékes fővárosunk legalább annyira fontos, mint a főszereplőnk vagy az ő (ifjú wertheri) szenvedései. A Kovács Krisztián által elszerencsétlenkedett nevenincs (Mi a neve? Nem derült ki!) központi figura már az első percben ékes budapesti tájszólással barátja (Kenyeres Bálint) tudomására adja egyetlen óhaját - neki nő kell, méghozzá nagyon gyorsan! E kijelentés jelmondata lehetne valami ócska, nyugatról másolt tinivígjátéknak is, de a kezdeti képsorok sejtetni vélik, hogy más lesz a dörgés. Krisztián (jobb híján így fogom hívni) karaktere nagyon is valóságos; más kérdés, hogy viselkedése és csapongó természete több mint extravagánsnak hat.
A film alatt a szétszedett, majd újra összerakott Budapest válogatott helyszínein lehetünk tanúi főhősünk csajozási kísérleteinek (magyar lányok, mind szépek vagytok!) amely vagy kevésbé jön be az alanyoknál, vagy még kevésbé. A zavartság, a belső nyugalom hiánya csakúgy süt Krisztián arcáról. Túl közvetlen, izgága stílusa már minket, a nézőket is kínosan érint, nemhogy csapongó imádata tárgyait; s ha a filmben befűzni próbált hölgyemények ezek mellett elsiklanának, a srác lehetetlen szövege végképp beteszi a kaput a próbálkozásoknak.
A snittekből és csajozási ötletekből álló epizódhalmaz mellett az egyetlen "történetszabású" jelenetsor Krisztián és Tóth Orsi karaktere között zajlik. Orsi "tóthorsisabb" mint valaha; elvileg a film női főszereplője, gyakorlatilag azonban csak asszisztál Krisztián hebrencs karakteréhez. Színészi jelenléte egyértelmű, de hatásában mégis mintha csak arra korlátozódna, hogy Krisztánból kiváltsa a rá bízott lelkiállapotokat, ami aztán új lendületet ad a srácról letapadni képtelen kamerának. Orsi egyébként a Szemle legjobb női főszereplőjének díjával távozhatott alakításáért. Szívből gratulálunk neki és annak is, hogy elültette a "tóthorsiságot" a magyar filmben.
Mintha az operatőri ténykedés tényleg a srác lelkiállapotát követné le és adná vissza nekünk. A sóspuskával sejhajon lőtt kamera végigcikázza az egész játékidőt, vele loholunk mi is lélekszakadva Krisztián után, keresztül a Sziget forgatagán, a tömött útkereszteződésken, s ha egy percre megpihennénk Orsi mellett, a film záros határidőn belül tuti, hogy újra eszeveszett sebességbe kapcsol.
Emiatt aztán az Egyetleneim fő kritizálói a szemünk előtt futó képsorokat nem is filmnek, csak egy hosszúra nyújtott videóklipnek minősítik. Szó mi szó, igazuk van abban, hogy a párbeszédek igen gyengék, és ezen a tényen nem változtat az sem, ha eredendően szánták őket ilyennek. A karakterek kiforratlanságát ugyanakkor én egyértelműen a rendezői szándék számlájára írnám - Nemes Gyulának nem is volt célja Krisztián személyiségének elemző bemutatása, vagy a tóthorsi-féle hullámzó kapcsolat lényegének feltárása. Bár az utóbbit talán nem bántam volna, egész jól sikerült összehaverkodni ezzel a különc kis filmmel a hetvenakárhány perces találka alatt.
Az Egyetleneim hangulatfilm okosan válogatott zenékkel (Quimby, Neo, Kispál), egy impresszió, semmi több. Annak viszont - egy kis Budapest iránti elfogultságot segítségül híva - határozottan élvezhető. Gyorsan tova is tűnik, mint az elillanó nyár, és még valahogy mintha erre is emlékeztetne: a nyári Budapestre, a csajokra, satöbbire.
Bár a nyárnak sajna vége, élményei örökre megmaradnak nekünk. A szűk táncteres klubéletből szórakozni a szabadba szabadultunk, hűs estéken a nyitott szórakozóhelyek fényeit lestük, és élőkoncertekkel kábítottuk magunkat, míg a szembejövő lányok mosolyát lestük. Budapest éjszakai élete szépen lassan kinőtte magát, a Szigetre nyugati fiatalok tízezrei tolultak, s tolultunk mi is: aki kimarad az lemarad. S ha nem volt kedv a túlpörgésre, nyakunkba vettük a belvárost; róttuk a történelmi utcákat, s igyekeztünk magunkba szívni a terasz-élet minden cseppjét - élmény-elemózsiát gyűjtöttünk az ínségesebb téli időkre.
A közelmúlt Budapest-filmjei egy új és izgalmas világvárost tártak elénk. A Mix megmutatta, hogy kell "újrakeverni" a belváros fényeit, Goda Kriszta Csak szex és más semmije egy kultúrfővárosba helyezte kultúra-gyáros színészeink kapcsolatkultúráját. Budapest az újkori magyar filmben lélegző, élő világváros, s ezt a mozi sötétjében jól is esik elhinni neki. Még akkor is, ha az előadásról majdnem elkéstünk, mert a 4-6-osnak megint sikerült lerohadnia alattunk.
Nemes Gyula első nagyjátékfilmjében ékes fővárosunk legalább annyira fontos, mint a főszereplőnk vagy az ő (ifjú wertheri) szenvedései. A Kovács Krisztián által elszerencsétlenkedett nevenincs (Mi a neve? Nem derült ki!) központi figura már az első percben ékes budapesti tájszólással barátja (Kenyeres Bálint) tudomására adja egyetlen óhaját - neki nő kell, méghozzá nagyon gyorsan! E kijelentés jelmondata lehetne valami ócska, nyugatról másolt tinivígjátéknak is, de a kezdeti képsorok sejtetni vélik, hogy más lesz a dörgés. Krisztián (jobb híján így fogom hívni) karaktere nagyon is valóságos; más kérdés, hogy viselkedése és csapongó természete több mint extravagánsnak hat.
A film alatt a szétszedett, majd újra összerakott Budapest válogatott helyszínein lehetünk tanúi főhősünk csajozási kísérleteinek (magyar lányok, mind szépek vagytok!) amely vagy kevésbé jön be az alanyoknál, vagy még kevésbé. A zavartság, a belső nyugalom hiánya csakúgy süt Krisztián arcáról. Túl közvetlen, izgága stílusa már minket, a nézőket is kínosan érint, nemhogy csapongó imádata tárgyait; s ha a filmben befűzni próbált hölgyemények ezek mellett elsiklanának, a srác lehetetlen szövege végképp beteszi a kaput a próbálkozásoknak.
A snittekből és csajozási ötletekből álló epizódhalmaz mellett az egyetlen "történetszabású" jelenetsor Krisztián és Tóth Orsi karaktere között zajlik. Orsi "tóthorsisabb" mint valaha; elvileg a film női főszereplője, gyakorlatilag azonban csak asszisztál Krisztián hebrencs karakteréhez. Színészi jelenléte egyértelmű, de hatásában mégis mintha csak arra korlátozódna, hogy Krisztánból kiváltsa a rá bízott lelkiállapotokat, ami aztán új lendületet ad a srácról letapadni képtelen kamerának. Orsi egyébként a Szemle legjobb női főszereplőjének díjával távozhatott alakításáért. Szívből gratulálunk neki és annak is, hogy elültette a "tóthorsiságot" a magyar filmben.
Mintha az operatőri ténykedés tényleg a srác lelkiállapotát követné le és adná vissza nekünk. A sóspuskával sejhajon lőtt kamera végigcikázza az egész játékidőt, vele loholunk mi is lélekszakadva Krisztián után, keresztül a Sziget forgatagán, a tömött útkereszteződésken, s ha egy percre megpihennénk Orsi mellett, a film záros határidőn belül tuti, hogy újra eszeveszett sebességbe kapcsol.
Emiatt aztán az Egyetleneim fő kritizálói a szemünk előtt futó képsorokat nem is filmnek, csak egy hosszúra nyújtott videóklipnek minősítik. Szó mi szó, igazuk van abban, hogy a párbeszédek igen gyengék, és ezen a tényen nem változtat az sem, ha eredendően szánták őket ilyennek. A karakterek kiforratlanságát ugyanakkor én egyértelműen a rendezői szándék számlájára írnám - Nemes Gyulának nem is volt célja Krisztián személyiségének elemző bemutatása, vagy a tóthorsi-féle hullámzó kapcsolat lényegének feltárása. Bár az utóbbit talán nem bántam volna, egész jól sikerült összehaverkodni ezzel a különc kis filmmel a hetvenakárhány perces találka alatt.
Az Egyetleneim hangulatfilm okosan válogatott zenékkel (Quimby, Neo, Kispál), egy impresszió, semmi több. Annak viszont - egy kis Budapest iránti elfogultságot segítségül híva - határozottan élvezhető. Gyorsan tova is tűnik, mint az elillanó nyár, és még valahogy mintha erre is emlékeztetne: a nyári Budapestre, a csajokra, satöbbire.
|
Egyetleneim (2005) színes magyar játékfilm, 76 perc, 2005 rendező: Nemes Gyula forgatókönyvíró: Beregi Tamás, Garaczi László, Nemes Gyula operatőr: Dobóczi Balázs zene: Dj Palotai, Kispál és a Borz, Quimby, NEO producer: Durst György hangmérnök: Oláh Ottó vágó: Völler Ágnes szereplők: Kovács Krisztián (a fiú) Tóth Orsolya (a lány) Kovalik Ágnes (Luca) Szép Ági (Laura) Lábán Kati (az anya) Balkay Géza (az apa) Avar István Sztankay István (a taxisofőr) Kenyeres Bálint (Bálint) |
