Zsellér Máté
Da Vinci-kód - Lehull a lepel!
A Da Vinci-kód sztorijával szembesülni így vagy úgy mindenképpen ajánlott. Inkább könyvben - a film nézhető, de csak kivonat.
Épp hogy elcsitultak a Da Vinci-kód című bestseller-regény okozta hisztéria utolsó lökéshullámai, a mozifeldolgozás máris két kézzel dörömböl az ajtón. Ünnepelt rendező, szupersztár színésznevek, koprodukció-korrekt casting, sokszor bizonyított karakterszínészek táplálékkiegészítőként. Az alapanyag "bestseller"-ségből itthon is kiállta a próbát: a Da Vinci kód friss könyv, mindenki hallott róla, és rengetegen el is olvasták. De Dan Brown több mint hatszáz oldalas szösszenetével kapcsolatban a mozikedvelő olvasókban már valószínűleg olvasás közben ott motoszkált a kérdés: vajon hogyan lehet eredményesen megfilmesíteni ezt az idegtépően izgalmas regényt?
Lehet, hogy a kritikus felettébb helyteleníthető módon a saját gondolatait kívánja általános alany színűre meszelni, de igénytelenségem tényleg sokat rágódott ezen a könyv olvasása közben. S hogy miért? Mert a könyv anélkül tud lebilincselő kalandregény lenni, hogy lépten nyomon akciók csipkéznék az oldalakat, anélkül képes magába temetni, hogy világrengető mozgalmasságot produkálna. A legütősebb, "legforrónlapozósabb" részeinél egyetemi professzorok diskurálnak, vagy épp tanítják az ifjúságot. Ennek eredményeként az amerikaiak végre megtudhatják, hogy Leonardo Da Vinci festette a Mona Lisát, mi pedig soha nem látott mohósággal ismételjük a művtöris érettségi tételeket, miközben csakúgy repülnek az oldalak.
A moziban azonban a katarzis kicsit másként működik. Az izgalmasság mára egyenlővé vált a mozgalmassággal - a szuperprodukciók dramaturgiája legalábbis ezt mutatja. A könyves előismertséggel nem rendelkezők nagy része joggal gondolja hát máig, hogy a Da Vinci-kódban egy akcióélmény részese lesz. Ilyen téren jobb gyorsan kiábrándulni: ahogy a könyv, a film sem lesz hangos a robbanó autóktól és a fékcsikorgástól. Bár van némi akció eleme a történetnek, a hangsúly mégsem ezen, hanem egy hétpecsétes titkon és az ezt körülövező misztikumon van.
A sztori volt akkora dobás, hogy még a készítőket is meghátrálásra késztette - annyira legalábbis, hogy ne szerkesszék át és turbózzák fel a könyv eseményeit, hanem bízzanak a sztori erejében és a pontos lekövetés mellett döntsenek. Szerencsére - mondhatná a könyvtagozat. Bár az is lehet, hogy a döntés a film fejébe kerül és a kevés szereplős jelleggel párosítva megkapja a "kis filmes rutinnal kiszámítható" becsmérlést a mozik törzsközönségétől.
A sztoriról megint tüntetően hallgatnék, remélem minden davinci-szűz néző jól befogta a fülét az elmúlt napokban. Spoilerektől hemzseg ugyanis mostanában a média, minden információs csatornán csak úgy dőlnek az élményromboló tartalmak a történettel kapcsolatban. (Komolyan nem tudom, miért csinálják. Na jó tudom, de akkor is.) Mindenesetre a szenzációkeltés nagy része a mi kis világunknak. A Da Vinci-kódot egyházellenessége miatt támadóknak, vagy a filmet épp amiatt kárörvendve üdvözlőknek szíves figyelmébe ajánlom Langdon professzor és Sophie búcsújelenetében elhangzottakat. Csak hogy tudjuk hogy nem létező, buta dolgokról vitatkozunk.
Érdemes megfigyelni, hogy a hasonló témájú, letűnt korok misztikumait kutató kalandfilmek ultra-reneszánszukat élik manapság a könyv- és a filmüzletágban. Nem feltétlenül Dan Brown állandó szuperhősére, a művészettörténet Jack Bauer-jára, Robert Langdon egyéb történeteire gondolok (pl.: Angyalok és démonok). Nem egészen a semmiből, de valahol mégis meglepetésre teljesített átlagon felül például a Nemzet aranya, vagy foglalja keretbe a majdnem öt évadnyi Alias kémsztoriját egy kitalált középkori tudós-feltaláló, Milo Rambaldi eszelős találmányai utáni hajsza. Mert igen, ez valahogy több.
A "valahol egy távoli galaxisban" történteknél mennyivel életszerűbbé tudja tenni az izgulászást, ha az alaphangon széles közönség által ismert tárgyakról, személyekről, történelmi eseményekről szól a fáma. Ők/ezek mára ugyanis az általános műveltség részét képezik, abban axiomatikus helyet foglalnak el - ebből mozdítják ki őket a sztori történései, a paradigmaváltás lehetőségét megvillantva az emberiség történetében.
A Da Vinci kódban is csak úgy hemzsegnek a híres képek és az utalások elhunyt nagyságokra. A történet egy ismert és létező feltételezés mentén indul szövevényes útjára, hogy aztán anagrammáktól és rejtvényektől kövezett útján elvezessen minket a történelemkutatók által szintén ismert hipotézis utolsó akkordjához. Szépen lassan félúton átcsúszunk a légből kapottság területére is. A davinci-szűz néző a tizedik történelmi tény eseményekhez kapcsolásakor méltán vonhatja össze a szemöldökét, mint tette körülbelül amikor a világot elpusztítani készülő főgonosz ellen felálló Szövetség táborába Némó kapitány és Dr. Jekyll mellé habnak a tortára az ügybuzgó Tom Sawyer is csatlakozott.
Ami itt két és fél órára leosztva sok, az a könyvben tényleg nem az, és talán ezen a ponton szenvedi a legfőbb csorbát a film. Az így is hosszú játékidőben sajnos nincs ideje arra, hogy elidőzzön minden rejtvényen. A megcsonkolt, rövidre zárt okfejtésekhez akár lábjegyzeteket is fűzhetne: "bővebben lásd a könyv xy-dik oldalán", visszacsatolni pedig végképp nincs ideje. A meggyőzés helyett a néző bizalmas ráhagyatkozását kívánja tehát az egymással kergetőző ok-okozatok útvesztőjében - amit vagy megkap vagy nem. A könyv ismerői könnyedén és kellemes nosztalgiával ismernek rá a kapcsolódási pontokra, de gyanítom hogy az avatatlanok egy idő után átmennek "Aha, biztos!" hozzáállásba.
S talán itt van a kutya elásva: míg a könyv végig fogja a kezünket és a már-már szájbarágós, koherens érvelésével megvesz minket kilóra, addig a filmnek nincs ideje megvárni a lassan kapcsolókat. A poszteren látható Mona Lisa előtt alig két percet időzünk. A sztori egyik csúcspontja az Utolsó vacsora elemzése - amire teljesen érthetően az aránytartás miatt sincs több idő öt percnél, mégis az egészet valahogy kevésnek érezzük.
Ezzel együtt a szereplőkre egy szisszenésünk nem lehet. Robert Langdon szerepére Tom Hanks-nél jobb figurát keresve se találtak volna; Alfred Molina megnyerése és Paul Bettany Silas szerepébe álmodása külön pirospont. Jean Reno-ról is elhisszük, hogy mélyebb színt tudott volna karakterébe vinni, ha lett volna rá ideje - Bezu Fache rendőrfőnök összetett személyiségével a film mintha adós maradna.
Hogy milyen filmélményt nyújt a Da Vinci kód? Annyi bizonyos, hogy nem egy gyorsan száradó popcornnal van dolgunk benne, mint például egy Mission Impossible III.-mal kapcsolatban (két hete láttam, miről is szólt?), de nem lesz belőle sokszor nézős darab sem. Akit megfogott, környezete és a célszerűség hatására másodszorra minden bizonnyal a könyves kaland mellett dönt. Önjelölt közvéleménykutatóként (figyelem: a gyors mintavétel öntörvényűen egyedül a kritikuskolléga véleményén alapul, holnaptól döntsetek Ti!) a könyvet nem ismerők között a tetszési indexet szemlélve azt az öblös közhelyet sikerült megállapítani, hogy (figyelem, spanyolviasz!) első élményként a sztori könyv alakban (nem csak a súlya miatt, de) szinte biztos hogy nagyobbat üt, mint a mozis változat.
A Da Vinci-kód sztorijával szembesülni így vagy úgy, de mindenképpen ajánlott. Aki nem olvasta, annak a filmet hangsúlyozottan érdemes bepróbálni. Aki meg igen és mégis kíváncsi, valószínűleg két következtetéssel távozik majd a moziból: 1. Ennél jobban nehéz lett volna a filmre konvertálni a könyvet. 2. Mindez sajnálatos módon még mindig kevés ahhoz, hogy hozzátegyen az eredeti élményhez.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Épp hogy elcsitultak a Da Vinci-kód című bestseller-regény okozta hisztéria utolsó lökéshullámai, a mozifeldolgozás máris két kézzel dörömböl az ajtón. Ünnepelt rendező, szupersztár színésznevek, koprodukció-korrekt casting, sokszor bizonyított karakterszínészek táplálékkiegészítőként. Az alapanyag "bestseller"-ségből itthon is kiállta a próbát: a Da Vinci kód friss könyv, mindenki hallott róla, és rengetegen el is olvasták. De Dan Brown több mint hatszáz oldalas szösszenetével kapcsolatban a mozikedvelő olvasókban már valószínűleg olvasás közben ott motoszkált a kérdés: vajon hogyan lehet eredményesen megfilmesíteni ezt az idegtépően izgalmas regényt?
Lehet, hogy a kritikus felettébb helyteleníthető módon a saját gondolatait kívánja általános alany színűre meszelni, de igénytelenségem tényleg sokat rágódott ezen a könyv olvasása közben. S hogy miért? Mert a könyv anélkül tud lebilincselő kalandregény lenni, hogy lépten nyomon akciók csipkéznék az oldalakat, anélkül képes magába temetni, hogy világrengető mozgalmasságot produkálna. A legütősebb, "legforrónlapozósabb" részeinél egyetemi professzorok diskurálnak, vagy épp tanítják az ifjúságot. Ennek eredményeként az amerikaiak végre megtudhatják, hogy Leonardo Da Vinci festette a Mona Lisát, mi pedig soha nem látott mohósággal ismételjük a művtöris érettségi tételeket, miközben csakúgy repülnek az oldalak.
A moziban azonban a katarzis kicsit másként működik. Az izgalmasság mára egyenlővé vált a mozgalmassággal - a szuperprodukciók dramaturgiája legalábbis ezt mutatja. A könyves előismertséggel nem rendelkezők nagy része joggal gondolja hát máig, hogy a Da Vinci-kódban egy akcióélmény részese lesz. Ilyen téren jobb gyorsan kiábrándulni: ahogy a könyv, a film sem lesz hangos a robbanó autóktól és a fékcsikorgástól. Bár van némi akció eleme a történetnek, a hangsúly mégsem ezen, hanem egy hétpecsétes titkon és az ezt körülövező misztikumon van.
A sztori volt akkora dobás, hogy még a készítőket is meghátrálásra késztette - annyira legalábbis, hogy ne szerkesszék át és turbózzák fel a könyv eseményeit, hanem bízzanak a sztori erejében és a pontos lekövetés mellett döntsenek. Szerencsére - mondhatná a könyvtagozat. Bár az is lehet, hogy a döntés a film fejébe kerül és a kevés szereplős jelleggel párosítva megkapja a "kis filmes rutinnal kiszámítható" becsmérlést a mozik törzsközönségétől.
A sztoriról megint tüntetően hallgatnék, remélem minden davinci-szűz néző jól befogta a fülét az elmúlt napokban. Spoilerektől hemzseg ugyanis mostanában a média, minden információs csatornán csak úgy dőlnek az élményromboló tartalmak a történettel kapcsolatban. (Komolyan nem tudom, miért csinálják. Na jó tudom, de akkor is.) Mindenesetre a szenzációkeltés nagy része a mi kis világunknak. A Da Vinci-kódot egyházellenessége miatt támadóknak, vagy a filmet épp amiatt kárörvendve üdvözlőknek szíves figyelmébe ajánlom Langdon professzor és Sophie búcsújelenetében elhangzottakat. Csak hogy tudjuk hogy nem létező, buta dolgokról vitatkozunk.
Érdemes megfigyelni, hogy a hasonló témájú, letűnt korok misztikumait kutató kalandfilmek ultra-reneszánszukat élik manapság a könyv- és a filmüzletágban. Nem feltétlenül Dan Brown állandó szuperhősére, a művészettörténet Jack Bauer-jára, Robert Langdon egyéb történeteire gondolok (pl.: Angyalok és démonok). Nem egészen a semmiből, de valahol mégis meglepetésre teljesített átlagon felül például a Nemzet aranya, vagy foglalja keretbe a majdnem öt évadnyi Alias kémsztoriját egy kitalált középkori tudós-feltaláló, Milo Rambaldi eszelős találmányai utáni hajsza. Mert igen, ez valahogy több.
A "valahol egy távoli galaxisban" történteknél mennyivel életszerűbbé tudja tenni az izgulászást, ha az alaphangon széles közönség által ismert tárgyakról, személyekről, történelmi eseményekről szól a fáma. Ők/ezek mára ugyanis az általános műveltség részét képezik, abban axiomatikus helyet foglalnak el - ebből mozdítják ki őket a sztori történései, a paradigmaváltás lehetőségét megvillantva az emberiség történetében.
A Da Vinci kódban is csak úgy hemzsegnek a híres képek és az utalások elhunyt nagyságokra. A történet egy ismert és létező feltételezés mentén indul szövevényes útjára, hogy aztán anagrammáktól és rejtvényektől kövezett útján elvezessen minket a történelemkutatók által szintén ismert hipotézis utolsó akkordjához. Szépen lassan félúton átcsúszunk a légből kapottság területére is. A davinci-szűz néző a tizedik történelmi tény eseményekhez kapcsolásakor méltán vonhatja össze a szemöldökét, mint tette körülbelül amikor a világot elpusztítani készülő főgonosz ellen felálló Szövetség táborába Némó kapitány és Dr. Jekyll mellé habnak a tortára az ügybuzgó Tom Sawyer is csatlakozott.
Ami itt két és fél órára leosztva sok, az a könyvben tényleg nem az, és talán ezen a ponton szenvedi a legfőbb csorbát a film. Az így is hosszú játékidőben sajnos nincs ideje arra, hogy elidőzzön minden rejtvényen. A megcsonkolt, rövidre zárt okfejtésekhez akár lábjegyzeteket is fűzhetne: "bővebben lásd a könyv xy-dik oldalán", visszacsatolni pedig végképp nincs ideje. A meggyőzés helyett a néző bizalmas ráhagyatkozását kívánja tehát az egymással kergetőző ok-okozatok útvesztőjében - amit vagy megkap vagy nem. A könyv ismerői könnyedén és kellemes nosztalgiával ismernek rá a kapcsolódási pontokra, de gyanítom hogy az avatatlanok egy idő után átmennek "Aha, biztos!" hozzáállásba.
S talán itt van a kutya elásva: míg a könyv végig fogja a kezünket és a már-már szájbarágós, koherens érvelésével megvesz minket kilóra, addig a filmnek nincs ideje megvárni a lassan kapcsolókat. A poszteren látható Mona Lisa előtt alig két percet időzünk. A sztori egyik csúcspontja az Utolsó vacsora elemzése - amire teljesen érthetően az aránytartás miatt sincs több idő öt percnél, mégis az egészet valahogy kevésnek érezzük.
Ezzel együtt a szereplőkre egy szisszenésünk nem lehet. Robert Langdon szerepére Tom Hanks-nél jobb figurát keresve se találtak volna; Alfred Molina megnyerése és Paul Bettany Silas szerepébe álmodása külön pirospont. Jean Reno-ról is elhisszük, hogy mélyebb színt tudott volna karakterébe vinni, ha lett volna rá ideje - Bezu Fache rendőrfőnök összetett személyiségével a film mintha adós maradna.
Hogy milyen filmélményt nyújt a Da Vinci kód? Annyi bizonyos, hogy nem egy gyorsan száradó popcornnal van dolgunk benne, mint például egy Mission Impossible III.-mal kapcsolatban (két hete láttam, miről is szólt?), de nem lesz belőle sokszor nézős darab sem. Akit megfogott, környezete és a célszerűség hatására másodszorra minden bizonnyal a könyves kaland mellett dönt. Önjelölt közvéleménykutatóként (figyelem: a gyors mintavétel öntörvényűen egyedül a kritikuskolléga véleményén alapul, holnaptól döntsetek Ti!) a könyvet nem ismerők között a tetszési indexet szemlélve azt az öblös közhelyet sikerült megállapítani, hogy (figyelem, spanyolviasz!) első élményként a sztori könyv alakban (nem csak a súlya miatt, de) szinte biztos hogy nagyobbat üt, mint a mozis változat.
A Da Vinci-kód sztorijával szembesülni így vagy úgy, de mindenképpen ajánlott. Aki nem olvasta, annak a filmet hangsúlyozottan érdemes bepróbálni. Aki meg igen és mégis kíváncsi, valószínűleg két következtetéssel távozik majd a moziból: 1. Ennél jobban nehéz lett volna a filmre konvertálni a könyvet. 2. Mindez sajnálatos módon még mindig kevés ahhoz, hogy hozzátegyen az eredeti élményhez.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése