Zsellér Máté
Nanny McPhee - csúnya dada nem rossz dada
A korrektül kivitelezett film a kicsiknek sok-sok szeretettel. Bututaság faktor kiiktatva, bizony így is lehet.
A gyerekmozi a mai filmpiacon is megkerülhetetlen műfaj. Közönségbázisával stabilan lehet számolni, s hiánya az aktuális plázakínálatból valódi piaci rést eredményez. Egy indokolt vagy kevésbé indokolt elkülönítés szerint talán az ifjúsági mozihoz áll legközelebb - már ha feltesszük, hogy a viháncoló lurkósztorikat gyermekdednek gondoló tizenéves a Zorró kalandjait vagy a Twist Olivért részesíti előnyben ahelyett, hogy megpróbálna beosonni a Fűrész 2-re.
Más kérdés, hogy nem árt ha a legkisebbeknek szóló élőszereplős mozifilm képes híveket toborozni az idősebbek táborából is, hisz egy filmnek nem muszáj csak azért vérgügyének lennie, mert a csöppségeket célozza meg. (Ki ne szeretné felnőttként is előrántani gyermeki lelkét, hogy egy okos, szépen elmondott mesén szórakozzon a moziban?) Amellett, hogy a műfaj elsődleges ítészeinek továbbra is a célközönséget, nem pedig a pipaszagú, feketegarbós filmkritikust kell tekintenünk, érezhető hogy a kicsik is érezték a cukormázas, de érdektelen Lemony Snicket történetében a balszerencse áradását, s Macska láttán ők is legszívesebben vették volna kalapjukat, mint ahogy az átlag idősebb néző tette nagyjából a film tizedik perce után. Vajon minősíti-e a kicsiknek szóló filmet, ha a nagyok pozitívan vélekednek róla?
A Nanny McPhee kora ellen-Mary Poppinsaként tőzsgyökeres gyereksztori, Christianna Brand elbeszéléséből született. A könyv viszonylagos nemzetközi sikernek mondható, minden adott volt tehát hogy 2005-ben egy kínkeserves, ripacskodó borzalom szülessen belőle a vászonra. Vagy várjunk csak... Lehet, hogy a Nanny McPhee története rácáfol az eddigi hollywoodi gyakorlatra?
Adott az angol Brown család benne egy megözvegyült apával és egy, két, há', négy, öt, hat - jól van, megvan mind - gyermekkel. Az elhunyt feleség hiányát a ház uráé mellett az üresen álló asszonyi fotel jelzi, az anyátlan gyermekek pedig - sajnos apunak mindig dolgoznia kell, már mesélni sem ér rá nekik esténként - a velük rútul kibabráló sors ellen passzív ellenállásként kezelhetetlenségükkel tiltakoznak, a kiközvetített nevelőnők elűzését valóságos olimpiai sportággá fejlesztik. Mikor a legutóbbi is a fejvesztett menekülésben látja a kiutat az idegbajt elkerülendő, a városi dadaközvetítőnél betelik a pohár: nincs több dada, Mr. Brown, oldd meg a kiskrampuszaid nevelését, ahogy tudod.
"Nanny McPhee majd segít" így a rejtélyes újsághirdetés egy nem is regisztrált dadáról. S ami még különösebb, a nevelőnő egy borongós éjszakán maga kopog be a Brown házhoz, mintha tudná, hogy szükség van rá. Kinézetre minden gyermek rémálma, mintha a Grimm-mesék gonosz boszorkányainak minden negatív ismertetőjegyeivel megverte volna a sors: könyörtelen tekintet, girbe-gurba bot, s bibircsókból még kettő is akad, hogy félreértés ne essék.
A rosszcsontokat azonban semmi sem riasztja vissza - még a szobába sem lép, jönnek a tétek, hogy meddig bírja a jövevény. Azonban hamar rá kell jönniük, hogy Nanny McPheeben emberükre akadtak, a feltételeket ezúttal nem ők diktálják. "Míg szükség van rám, de nem szerettek, maradok. De ha megszerettek, s már nincs rám szükség, elmegyek" - ez lenne a kölcsönös megállapodási szerződés alaptétele, amelynek keretében megindulhat az együttélés és a nevelés, hogy a végére mindannyian jó leckét kapjunk szeretetből, emberi jóságból és a családi szeretet összetartó erejéből.
Bár a célközönség nevében nem beszélhetek, a Nanny McPhee méltatásaként mindenképpen el kell mondani, hogy a film alatt nyoma sem volt a fejfájásnak, amely a hasonszőrű alkotások esetében a mozi első tizenöt perce után hajlamos megkörnyékezni a célközönségnél idősebb korosztályt. E fejfájás pedig méltán alakul ki az emberben, amikor elborzadva konstatálja, hogy a filmkészítők a tíz év alattiak szórakoztatását kilencven percnyi ütemre gügyögésben látják, a mesevarázslat hiányát pedig elmaszkírozott komikusok arcmimikájával igyekeznek pótolni. A Nanny McPhee előadásmódjában az első perctől a gyermekmese hangját üti meg, s kiválóan találja meg az arányt az ezt igénylő szórakoztató kellékek és egy mégsem bugyuta, eltúlzott színészi játékkal operáló, cukormázba fulladt történetmesélés között.
Ehhez hozzátartozik, hogy a színészek sem játsszák fájón s százszorosan túl a rájuk osztott szerepet, csak pont annyit tesznek hozzá, mint ami karakterek komikus, a mese igényelte hangsúlyozáshoz kell. A gombnyomásra zsibongó gyermekcsapatot okító Nanny McPhee szerepében Emma Thompson rutinjátékát láthatjuk. Örömmel vehetjük észre, hogy a forgatókönyvi teendőket (egyébként sokadszorra) ellátó színésznő most sem arra használta a kezében a tollat, hogy kidomborítsa az általa megformált karaktert, hanem hogy a színészekből valódi csapatot építsen.
Colin Firth pontosan annyit csetlik-botlik, amennyi elvárt és ildomos, és készítők azt is fontosnak tartották, hogy Mr. Brownból a gyermekeiért mindenre képes apa alakja legalább ennyire átjöjjön a nézők számára. Kelly McDonald természetessége miatt szintén szerencsés választás Evangeline szerepére, azt meg hogy Angela Lansburynél jobb szipirtyó nem létezik széles e világon, sokadszorra vehetjük tudomásul. Amíg az emberé a főszerep, a történet simán siklik is előre, bicsaklást talán egyedül a CGI-szamár felesleges vendégszereplésénél érezhetünk. Ám afelett szemet hunyva meglepően jól összedobott kis mesét láthatunk a történet majdnem száz percében.
A Nanny McPhee vérbeli és korrektül kivitelezett gyerekfilm, ennek megfelelően vállalását remekül teljesíti. Ezzel együtt a műfaj jó átlagos darabja születik meg, olyan film, ami minden csöppségeknek szánt mozinak jó irányzékul szolgálhat.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
A gyerekmozi a mai filmpiacon is megkerülhetetlen műfaj. Közönségbázisával stabilan lehet számolni, s hiánya az aktuális plázakínálatból valódi piaci rést eredményez. Egy indokolt vagy kevésbé indokolt elkülönítés szerint talán az ifjúsági mozihoz áll legközelebb - már ha feltesszük, hogy a viháncoló lurkósztorikat gyermekdednek gondoló tizenéves a Zorró kalandjait vagy a Twist Olivért részesíti előnyben ahelyett, hogy megpróbálna beosonni a Fűrész 2-re.
Más kérdés, hogy nem árt ha a legkisebbeknek szóló élőszereplős mozifilm képes híveket toborozni az idősebbek táborából is, hisz egy filmnek nem muszáj csak azért vérgügyének lennie, mert a csöppségeket célozza meg. (Ki ne szeretné felnőttként is előrántani gyermeki lelkét, hogy egy okos, szépen elmondott mesén szórakozzon a moziban?) Amellett, hogy a műfaj elsődleges ítészeinek továbbra is a célközönséget, nem pedig a pipaszagú, feketegarbós filmkritikust kell tekintenünk, érezhető hogy a kicsik is érezték a cukormázas, de érdektelen Lemony Snicket történetében a balszerencse áradását, s Macska láttán ők is legszívesebben vették volna kalapjukat, mint ahogy az átlag idősebb néző tette nagyjából a film tizedik perce után. Vajon minősíti-e a kicsiknek szóló filmet, ha a nagyok pozitívan vélekednek róla?
A Nanny McPhee kora ellen-Mary Poppinsaként tőzsgyökeres gyereksztori, Christianna Brand elbeszéléséből született. A könyv viszonylagos nemzetközi sikernek mondható, minden adott volt tehát hogy 2005-ben egy kínkeserves, ripacskodó borzalom szülessen belőle a vászonra. Vagy várjunk csak... Lehet, hogy a Nanny McPhee története rácáfol az eddigi hollywoodi gyakorlatra?
Adott az angol Brown család benne egy megözvegyült apával és egy, két, há', négy, öt, hat - jól van, megvan mind - gyermekkel. Az elhunyt feleség hiányát a ház uráé mellett az üresen álló asszonyi fotel jelzi, az anyátlan gyermekek pedig - sajnos apunak mindig dolgoznia kell, már mesélni sem ér rá nekik esténként - a velük rútul kibabráló sors ellen passzív ellenállásként kezelhetetlenségükkel tiltakoznak, a kiközvetített nevelőnők elűzését valóságos olimpiai sportággá fejlesztik. Mikor a legutóbbi is a fejvesztett menekülésben látja a kiutat az idegbajt elkerülendő, a városi dadaközvetítőnél betelik a pohár: nincs több dada, Mr. Brown, oldd meg a kiskrampuszaid nevelését, ahogy tudod.
"Nanny McPhee majd segít" így a rejtélyes újsághirdetés egy nem is regisztrált dadáról. S ami még különösebb, a nevelőnő egy borongós éjszakán maga kopog be a Brown házhoz, mintha tudná, hogy szükség van rá. Kinézetre minden gyermek rémálma, mintha a Grimm-mesék gonosz boszorkányainak minden negatív ismertetőjegyeivel megverte volna a sors: könyörtelen tekintet, girbe-gurba bot, s bibircsókból még kettő is akad, hogy félreértés ne essék.
A rosszcsontokat azonban semmi sem riasztja vissza - még a szobába sem lép, jönnek a tétek, hogy meddig bírja a jövevény. Azonban hamar rá kell jönniük, hogy Nanny McPheeben emberükre akadtak, a feltételeket ezúttal nem ők diktálják. "Míg szükség van rám, de nem szerettek, maradok. De ha megszerettek, s már nincs rám szükség, elmegyek" - ez lenne a kölcsönös megállapodási szerződés alaptétele, amelynek keretében megindulhat az együttélés és a nevelés, hogy a végére mindannyian jó leckét kapjunk szeretetből, emberi jóságból és a családi szeretet összetartó erejéből.
Bár a célközönség nevében nem beszélhetek, a Nanny McPhee méltatásaként mindenképpen el kell mondani, hogy a film alatt nyoma sem volt a fejfájásnak, amely a hasonszőrű alkotások esetében a mozi első tizenöt perce után hajlamos megkörnyékezni a célközönségnél idősebb korosztályt. E fejfájás pedig méltán alakul ki az emberben, amikor elborzadva konstatálja, hogy a filmkészítők a tíz év alattiak szórakoztatását kilencven percnyi ütemre gügyögésben látják, a mesevarázslat hiányát pedig elmaszkírozott komikusok arcmimikájával igyekeznek pótolni. A Nanny McPhee előadásmódjában az első perctől a gyermekmese hangját üti meg, s kiválóan találja meg az arányt az ezt igénylő szórakoztató kellékek és egy mégsem bugyuta, eltúlzott színészi játékkal operáló, cukormázba fulladt történetmesélés között.
Ehhez hozzátartozik, hogy a színészek sem játsszák fájón s százszorosan túl a rájuk osztott szerepet, csak pont annyit tesznek hozzá, mint ami karakterek komikus, a mese igényelte hangsúlyozáshoz kell. A gombnyomásra zsibongó gyermekcsapatot okító Nanny McPhee szerepében Emma Thompson rutinjátékát láthatjuk. Örömmel vehetjük észre, hogy a forgatókönyvi teendőket (egyébként sokadszorra) ellátó színésznő most sem arra használta a kezében a tollat, hogy kidomborítsa az általa megformált karaktert, hanem hogy a színészekből valódi csapatot építsen.
Colin Firth pontosan annyit csetlik-botlik, amennyi elvárt és ildomos, és készítők azt is fontosnak tartották, hogy Mr. Brownból a gyermekeiért mindenre képes apa alakja legalább ennyire átjöjjön a nézők számára. Kelly McDonald természetessége miatt szintén szerencsés választás Evangeline szerepére, azt meg hogy Angela Lansburynél jobb szipirtyó nem létezik széles e világon, sokadszorra vehetjük tudomásul. Amíg az emberé a főszerep, a történet simán siklik is előre, bicsaklást talán egyedül a CGI-szamár felesleges vendégszereplésénél érezhetünk. Ám afelett szemet hunyva meglepően jól összedobott kis mesét láthatunk a történet majdnem száz percében.
A Nanny McPhee vérbeli és korrektül kivitelezett gyerekfilm, ennek megfelelően vállalását remekül teljesíti. Ezzel együtt a műfaj jó átlagos darabja születik meg, olyan film, ami minden csöppségeknek szánt mozinak jó irányzékul szolgálhat.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Nanny McPhee - A varázsdada színes magyarul beszélő angol családi vígjáték, 97 perc, 2005 Rendező: Kirk Jones Író: Christianna Brand Forgatókönyvíró: Emma Thompson Operatőr: Henry Braham Jelmeztervező: Nic Ede Zene: Patrick Doyle Producer: Debra Hayward, Eric Fellner, Lindsay Doran, Tim Bevan Látványtervező: Michael Howells Vágó: Justin Krish Emma Thompson (Nanny McPhee) Colin Firth (Mr. Brown) Angela Lansbury (Adelaide) Kelly Macdonald (Evangeline) Patrick Barlow (Mr. Jowls) Thomas Sangster (Simon Brown) Eliza Bennett (Tora Brown) Raphael Coleman (Eric Brown) Jennifer Rae Daykin (Lily Brown) Holly Gibbs (Christianna Brown) Sam Honywood (Sebastien Brown) |
