Szekeres Viktor
Victoria - Vágás nélkül agyeldobás
Az év legfeszültebb filmje az első percben a vászonhoz szegezi a néző tekintetét, s nem is ereszti. Naná, hiszen az egész egyetlen, 2 órás snitt.
Hogy tetszett a Victoria?
A Victoria akkor üt igazán, ha az ember nem tudja, hogy mire számítson. És ebbe bizony az is beletartozik, amit minden ajánlóban és/vagy kritikában el kell spoilerezni, miszerint a német alkotás vágás nélkül készült, az egész egyetlen folyamatos snitt. Persze mindez nem spoiler, inkább csak technikai jellemző, de vannak olyan trükkök a filmtörténetben, amik akkor a legjobbak, ha sajátmagának fedezi fel őket az ember. Mint amikor a Mementóban leesik nekünk, hogy egy időrendben visszafelé elmesélt történetet látunk, vagy amikor A lé meg a Lola 20. percében hirtelen újrakezdődik az egész film. Ezek egyszeri és szó szerint megismételhetetlen élmények.
A Victoriában is iszonyatosan hatásos az a(z egyébként filmen kívüli élményt jelentő) pillanat, amikor a néző rádöbben arra, hogy még nem látott vágást, majd pedig kisvártatva tudatosul benne, hogy minden bizonnyal a stáblistában sem lesz látható a vágó neve. De persze az effélét nem lehet elhallgatni az ajánlókban, hiszen a szokatlan technikai jellemző az egyik fő eladási pontja lehet ezeknek az alkotásoknak.
A történetről természetesen hiba lenne bármit is elárulni, hiszen minden szó az élvezeti szintet csökkentené, így csak pár alapinfóra szorítkoznánk. A film elején Berlinben találjuk magunkat, egy kemény technóbulin, ahol is a kamera rááll egy lányra (Laia Costa eszméletlen jó végig), aki a klubból távozva találkozik pár nem túl jó arcú pasival és... az események egyáltalán nem abba az irányba indulnak el, mint amerre ilyen kezdés után számíthatnánk, ha bűnügyi tartalmú filmet várunk. A Victora ugyanis meglehetősen komótos tempóban kezd, letud pár kötelező, a mű megfelelő élvezetéhez elengedhetetlen, karakterizáló kört, hogy idővel műfajt váltson és felültessen minket egy olyan hullámvasútra, melyről még akkor sem szállhatunk le, amikor azt gondolnánk, hogy véget ért a menet, amire befizettünk. Hiszen akkor indul visszafele, kétszerakkora sebességgel a szerelvény.
Fura kettősség, hogy bár a Victoria természetességét maga a technikai bravúr adja, azonban az ember határozott módon kiesik a nézői szerepből, ha elkezd azon agyalni, hogy egyes jeleneteket miképp oldottak meg, hogy hol bujkál az adott pillanatban éppen az emberfelettit teljesítő operatőr és a színészeket mindenhova követő rendező. A másik elengedhetetlen tényező a Victoria működőképességéhez a laza szerkezet, az improvizáción alapuló történet, tehát a dialógusokat nem tartalmazó forgatókönyv. És az is rengeteg ízt kölcsönöz az egésznek, hogy míg a főszereplők nagy része német, addig a főhősnő spanyol, így nyelvi korlátok is magasodnak közöttük.
A Victoria hihetetlenül intenzív élmény, a néző hajlamos remegő kézzel vagy lábakkal felállni a székéből, hogy úgy kóvályogjon ki a moziteremből. Egyértelműen az év egyik legjobb filmes élményéről van szó, s ez a kijelentés még akkor is igaz, ha önmagában a történet nem feltétlenül lenne kiemelkedő. De annak ellenére, hogy klasszikus módszerekkel elkészítve talán csak középszerű végeredményt kapnánk, a filmet nem lehet technikai jellemzőitől elválasztva értékelni, így, akár akarjuk, akár nem, kötelező néznivalónak kell titulálnunk. Nagyon hatásos anyag. (És a poén az egészben, hogy a készítéséről szóló esetleges werkfilm még hatásosabb lehetne.)
Természetesen nem a Victoria a világ első vágás nélküli filmje. A bravúr azonban akkor is bravúr, ha nem egyedülálló, ráadásul aki háklis a "titkos" vágásokra, az megnyugodhat, itt nem volt szükség ilyesmire, még az egyetlen hatalmas bakit is sikerült az operatőr lélekjelenlétének köszönhetően korrigálni. Arról nem is beszélve, hogy korábban kamaradarabok és kvázi egy helyszínen játszódó filmekre volt jellemző az egysnittes megoldás, a Victoria azonban vagy egy tucat helyszínen játszódik, ráadásul teljesen gerillamódszerekkel rögzítették.
Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a film a mozikban feliratosan megy, de a stílusa miatt nem lesz egyszerű leszinkronizálni, hiszen a szereplők keverve, hol németül, hol pedig angolul beszélnek, és ami még szokatlanabb, (szándékosan) rossz angolsággal. Ez az élményhez csak hozzáad, viszont a szinkronban nem lehetne igazán jól átadni.
A Victoriában is iszonyatosan hatásos az a(z egyébként filmen kívüli élményt jelentő) pillanat, amikor a néző rádöbben arra, hogy még nem látott vágást, majd pedig kisvártatva tudatosul benne, hogy minden bizonnyal a stáblistában sem lesz látható a vágó neve. De persze az effélét nem lehet elhallgatni az ajánlókban, hiszen a szokatlan technikai jellemző az egyik fő eladási pontja lehet ezeknek az alkotásoknak.
A történetről természetesen hiba lenne bármit is elárulni, hiszen minden szó az élvezeti szintet csökkentené, így csak pár alapinfóra szorítkoznánk. A film elején Berlinben találjuk magunkat, egy kemény technóbulin, ahol is a kamera rááll egy lányra (Laia Costa eszméletlen jó végig), aki a klubból távozva találkozik pár nem túl jó arcú pasival és... az események egyáltalán nem abba az irányba indulnak el, mint amerre ilyen kezdés után számíthatnánk, ha bűnügyi tartalmú filmet várunk. A Victora ugyanis meglehetősen komótos tempóban kezd, letud pár kötelező, a mű megfelelő élvezetéhez elengedhetetlen, karakterizáló kört, hogy idővel műfajt váltson és felültessen minket egy olyan hullámvasútra, melyről még akkor sem szállhatunk le, amikor azt gondolnánk, hogy véget ért a menet, amire befizettünk. Hiszen akkor indul visszafele, kétszerakkora sebességgel a szerelvény.
Fura kettősség, hogy bár a Victoria természetességét maga a technikai bravúr adja, azonban az ember határozott módon kiesik a nézői szerepből, ha elkezd azon agyalni, hogy egyes jeleneteket miképp oldottak meg, hogy hol bujkál az adott pillanatban éppen az emberfelettit teljesítő operatőr és a színészeket mindenhova követő rendező. A másik elengedhetetlen tényező a Victoria működőképességéhez a laza szerkezet, az improvizáción alapuló történet, tehát a dialógusokat nem tartalmazó forgatókönyv. És az is rengeteg ízt kölcsönöz az egésznek, hogy míg a főszereplők nagy része német, addig a főhősnő spanyol, így nyelvi korlátok is magasodnak közöttük.
A Victoria hihetetlenül intenzív élmény, a néző hajlamos remegő kézzel vagy lábakkal felállni a székéből, hogy úgy kóvályogjon ki a moziteremből. Egyértelműen az év egyik legjobb filmes élményéről van szó, s ez a kijelentés még akkor is igaz, ha önmagában a történet nem feltétlenül lenne kiemelkedő. De annak ellenére, hogy klasszikus módszerekkel elkészítve talán csak középszerű végeredményt kapnánk, a filmet nem lehet technikai jellemzőitől elválasztva értékelni, így, akár akarjuk, akár nem, kötelező néznivalónak kell titulálnunk. Nagyon hatásos anyag. (És a poén az egészben, hogy a készítéséről szóló esetleges werkfilm még hatásosabb lehetne.)
Természetesen nem a Victoria a világ első vágás nélküli filmje. A bravúr azonban akkor is bravúr, ha nem egyedülálló, ráadásul aki háklis a "titkos" vágásokra, az megnyugodhat, itt nem volt szükség ilyesmire, még az egyetlen hatalmas bakit is sikerült az operatőr lélekjelenlétének köszönhetően korrigálni. Arról nem is beszélve, hogy korábban kamaradarabok és kvázi egy helyszínen játszódó filmekre volt jellemző az egysnittes megoldás, a Victoria azonban vagy egy tucat helyszínen játszódik, ráadásul teljesen gerillamódszerekkel rögzítették.
Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a film a mozikban feliratosan megy, de a stílusa miatt nem lesz egyszerű leszinkronizálni, hiszen a szereplők keverve, hol németül, hol pedig angolul beszélnek, és ami még szokatlanabb, (szándékosan) rossz angolsággal. Ez az élményhez csak hozzáad, viszont a szinkronban nem lehetne igazán jól átadni.
|
Victoria
színes, feliratos, német thriller, 140 perc, 2015 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Sebastian Schipper forgatókönyvíró: Sebastian Schipper, Olivia Neergaard-Holm, Eike Frederik Schulz zeneszerző: Nils Frahm operatőr: Sturla Brandth Grovlen producer: Christiane Dressler, Jan Dressler, Sebastian Schipper szereplők: Laia Costa (Victoria) Frederick Lau (Sonne) Franz Rogowski (Boxer) Burak Yigit (Blinker) Max Mauff (Fuß) |
