Kiadó: GodGames
Fejlesztő: Remedy Entertainment

Rendszer Követelmények:
Minimum: PII 450, 96MB RAM, 16MB-os 3D gyorsító, Win9x/2000/ME
Hasonló játékok: Sin, Soldier of Fortune
Kategória: Akció


Hosszúhosszúhosszúhosszú hónapokat vártunk a Remedy/3DRealms legújabb üdvöskéjére. A különböző internetes és nyomtatott újságokban havonta érkeztek az új screenshotok, amik folyamatos nyálcsorgatásra késztették a játékos társadalmat, közülük is leginkább a lövöldözésrajongókat. Nos, a várakozásnak vége, pár héttel ezelőtt a boltok polcaira került a Max Payne, most pedig megvizsgáljuk, megérte-e a várakozás.

     
New York. Tél. Éjszaka van, a hó már napok óta szakadatlanul esik, a meteorológusok szerint az eddig leghidegebb tél szállt a városra. A fagyos hidegben csak a rendőrök, a legkeményebb bűnözők és a két csoport között őrlődő renegát zsaru, Max Payne van talpon. Feladata szerint egy olasz maffiózó bandába kellett beépülnie, hogy lebuktassa a Valkyre drog legnagyobb elosztóit a városban. Sajnos azonban a tervbe hiba csúszott. A banda háborúba keveredett a helyi orosz bűnözőkkel, és Max egyik kollégája is a tűzvonalba került. Alex halálát sajnos hősünkre kenik, és megkezdődik folyamatos menekülése a banditák és a rendőrök elől. Feladata, hogy a rendelkezésére álló éjszaka alatt kiderítse mi is folyik körülötte valójában, tisztára mossa a nevét és megbosszulja három évvel ezelőtt megölt feleségét és gyerekét, akit Valkyre függők mészároltak le.

     
A játék ezzel a három évvel ezelőtti eseménnyel kezdődik. Ha kihagyjuk a tréning pályát (igazából nem veszítünk semmit, csak ugribugri és némi lövöldözés) akkor egy rövid képregényes bevezető után, ami éppen azt tárgyalja, hogy főhősünk, mint újdonsült apa és boldog férj még a dohányzásról is leszokik a bébi miatt (példás cselekedet!), Max lakásában találjuk magunkat. A nézőpont a Tomb Raiderből ismert 3rd person. Ekkor bevallom kicsit megijedtem, ugyanis nem kifejezetten szeretem azt a stílust, de mint kiderült félelmem alaptalan volt: a Max Payne-ben a hangsúly a lövöldözésen és nem az ugrabugrán van (tudom, tudom a TR-ben is lehet lőni, de az azért nem ugyan az!). Kézben a Beretta, futás a gyerekszobába, majd a hálószobába. A junkie-k elintézése nem okozhat gondot, de sajnos elkéstünk, a családunkat kiirtották.

     
A képregényes bevezetők, felváltva a 3D-s motorral készült rövid intrókkal félelmetes hangulatot adnak a játéknak. Gondolom, lesznek olyanok, akiknek nem tetszik majd ez a megoldás, de szerintem telitalálat. A sötét hátterek és a digitalizált képekből készült panelek tökéletesen illeszkednek a játékhoz. Ehhez jön még a Max Payne legnagyobb és legmeglepőbb újítása a „Bullet Time”. Ez nem más, mint egy lassított felvétel mód. Ebben az esetben valamivel több időnk van célozni a rosszfiúk fejére, és ha ügyesek vagyunk a dupla Ingrammal még a limitált idő vége előtt lekaszabolhatjuk a fél bandát. Úgy a legegyszerűbb elképzelni ezt, mint amikor a filmekben a főhős lassítva vetődik valamilyen fedezék mögé, miközben folyamatosan tüzel a rosszfiúkra. A Bullet Time bekapcsolása sem valami ördöngösség, alapértelmezésben a jobb egérgombhoz van rendelve. Ha futás illetve mozgás közben használjuk, akkor egy hatalmas vetődés közben lassul le az idő, állásból pedig csak simán megy a slow motion. Egyetlen probléma, hogy a Bullet Time limitált, amit a sebesülésünket jelző kis alak melletti homokóra szimbolizál.

     
A sebesüléseket a kis figura elpirosodása jelzi. Ha már a fején jön ki gáz van, és ideje fájdalomcsillapítók (Painkiller) után néznünk valamelyik mellékhelyiségben vagy metro lejáratnál. Kereshetünk még tárgyakat a szekrényekben és a fiókokban is. Sajnos azonban ne várjunk túl nagy változatosságot, néhány doboz lőszeren, a már említett fájdalomcsillapítókon kívül maximum kulcsokat találhatunk. Akad még néhány speciális tárgy, mint például a detonátor, de főleg írásos dokumentumokat fogunk találni, amik a sztorit viszik előre, és bizonyítékként szolgálnak.

     
A fegyverek kategóriákra vannak osztva. Közelharci fegyverek (baseball ütő, vascső), pisztolyok (Beretta, Desert Eagle), puskák (félautomata és duplacsövű sörétes), géppisztolyok (Ingram Mac10) és robbanós cuccok (gránát, Molotov koktél). A lista koránt sem teljes, ugyanis még nem értem a játék végére, és még biztos lesz egy-két meglepetés stukker elszórva a rosszfiúknál (MP5, mesterlövész puska stb.). Mindenesetre a fegyverek elég változatosak. Nekem leginkább a sörétes puskák jöttek be, főleg mert egy lövéssel akár két fickó is eltehető láb alól. Ahogy észrevettem a sebzés függ a fegyvertől, a célpont távolságától és a fedezéktől.

     
A fedezékek nagy része szerencsére szétlőhető, sőt nem csak azok, hanem a legtöbb tárgy is. A TV-k és a dobozok valamint az ajtókat lezáró lakatok is. Sok tárgy használható is, bár igazán nincs túl sok értelme a WC-t lehúzni, vagy a mosdót megnyitni, de azért szép, hogy benne van. Grafika: A játék egyértelműen legnagyobb erőssége a grafika. Az objektumok és azok textúrázása az eddigi legrészletesebb, amit játékban láttam. Habár Max ábrázata olyan, mintha folyamatosan hasmenése lenne, a bőrdzseki, az Elvis frizura és a pajesz pedig már ’69-óta nem divat ez semmit sem von le a játék szépségéből (úgyis csak hátulról látjuk főhősünket). Az effektek is mind egy szálig szemet gyönyörködtetően tárulnak elénk. A robbanások, a fegyverek torkolattüze és a tüzek a lehető legjobbak, amit a mai hardverekből kilehet hozni. Apropó hardver. Meglepő módon a játék nem igényli a P4+GeForce3 kombót. Ha kevesebb vizuális élménnyel is megelégszünk, akkor egész szépen elfut egy mai átlagos gépen probléma mentesen.

Kezelőfelület: A játék kezelőfelülete az egyszerűség szinonimája. A főmenüből szinte csak a legfontosabb opciókat érjük el, és ami legfontosabb - a grafikai részletesség beállítása sajnos csak a játék elindítása előtt, még a Windows képernyőn lehetséges. Ha menetközben derül ki, hogy a gépünk már nem bírja frame-el a kiképzést, nem marad más megoldás, mint hogy mentünk-kilépünk-újraindítunk-beállítunk-visszatöltünk és meglátjuk javult-e valamit a helyzet. Kár érte...

Játékmenet: A Max Payne hangulata egyszerűen magával ragadó. Megmondom őszintén, hogy nem nagyon kedvelem a lövöldözős játékokat, de a Remedy új programja folyamatosan a képernyő elé szegezett. A sztori és az átvezető képregények, olyan hangulatot teremtenek, amilyet még nem láttam hasonló játékban (talán az Indiana Jones tett rám hasonló hatást, de ott sokat számított az eredeti film is). Az egymás között beszélgető rosszfiúk, a lassított felvételben elzuhanó lelőtt ellenségek, valamint a sok apró utalás a híresebb akciófilmekre olyan momentumok, amik igazi klasszikussá tesznek egy játékot. Folyamatosan olyan érzése van a játékosnak, hogy egy élő, lélegző városban jár, még akkor is, ha az utcákon csak drogosok, rendőrök és gengszterek vannak. De hát, New York már csak ilyen város.

Multiplayer: Mivel a játékban nincsen multiplayer mód, így ez a kritérium nem értékelhető.

Hangeffektek: A fontosabb karakterek hangjai, beszédstílusuk mind-mind egyediek, ami dicséretet érdemel. Sajnos azonban a fegyverekkel már van egy kis gond, például a Beretta és a Desert Eagle hangjai között semmi különbség nincs, holott a valóságban meglehetősen eltér egymástól a két pisztoly, ez pedig első látásra nehézzé teszi a két fegyver megkülönböztetését, ha mondjuk a harc hevében gyorsan váltogatunk közöttük.

Zene: Zeneileg aránylag rendben van a játék. A program kísérőzenéje csak a fontosabb akciójelenetek előtt és után szólal meg, jól illeszkedve a Max Payne urbánus fílingjébe. Sajnos azonban egyetlen muzsikára sem fog senki emlékezni, miután kikapcsoltuk a gépet.

Intelligenca és nehézség: Egy újabb jó pont a játék készítőinek a mesterséges intelligencia. Az ellenségek illetve a játék kihívása a játékosok felé egyre nehezebb, ahogy haladunk előre a sztoriban. Nem csak, hogy többet kell belelőnünk a fickókba, hanem egyre ügyesebbek lesznek, jobban rejtőzködnek, sőt, utánunk jönnek, és taktikázva megpróbálnak becserkészni. A nehezebb részek szerencsére legfeljebb három próbálkozás után megoldhatók. A kezdeti könnyebb feladatok tehát fokozatosan felkészítenek az egyre nehezedő küldetések felé, ami pedig a jó pályatervezők és a sztori kiagyalóinak érdeme.

Összegzés: A Max Payne egy igazi klasszikus a saját kategóriáján belül. Olyan játék, amiről a fanatikusok még hónapok múlva is beszélni fognak. Ha a kiadó és a fejlesztő cég egy ideig még kitart a játék mellett - küldetéslemezek, esetleges patch-ek (már most az 1.01-nél tartunk) és hasonló apróságok, akkor még jó ideig a winchestereken maradhat.