SG.hu
A szüfrazsett - Szavazati jogot a nőknek!
1912-ben még könnyen börtönbe kerülhettek azok a nők Angliában, akik az egyenjogúság eszméjért harcoltak.
A filmművészet sodrásában számos női szerepkörrel, a gyengébbik nem soraiból kikerülő, érdekes karakterrel ismerkedhettünk meg az évtizedek folyamán. Édesanyák, feleségek, szeretők, harcos amazonok, örömlányok, és még lehetne sorolni. A női egyenjogúság kérdéskörét fő konfliktusaként azonban meglehetősen kevés mozgókép teszi meg, de sebaj, mert idén megérkezett Sarah Gavron, aki leforgatta a huszadik század elején végbement londoni egyenlőségi mozgalom magjának filmes adaptációját.
Maud Watts (Carey Mulligan) a korai huszadik század Londonjában él. A 24 éves nő egy mosodában dolgozik, egészségkárosító körülmények között, kevés pénzért, miközben neveli kisfiát, és ápolja házasságát is. Sokáig nem foglalkozik a körülötte kibontakozó, egyre népesebb tábort maga mögött tudó mozgalommal, viszont néhány, környezetében elhelyezkedő erős női személyiség hatására, szinte szándékolatlanul belesodródik a női szavazati jogért folyó küzdelembe. Élete pillanatok alatt összeomlik, és ettől bár szenved, jól tudja hogy az ügy, amiért harcol, megéri az áldozatot.
A szüfrazsett eléggé koncentráltan igyekszik érzelmekben dús módon bemutatni a nők kontextusbeli helyzetét, és ennek némiképp egyensúlytalanság lesz a végeredménye, ám mégsem beszélhetünk valamifajta extrém mértékű feminizmusról. A forgatókönyv a férfiak szemszöget is megkísérli bemutatni, bár a szükségesnél jóval kevesebb ráfordítással. Akadnak szimpatikus alakok az erősebbik nem képviselői közül, csak őket mintha direkt háttérbe szorítaná a szkript.
A felvetett morális kérdések érdekesek: vajon indokolt-e az erőszakos fellépés, mások életének veszélyeztetése a választójog kivívása érdekében? A férfiak tényleg csak a háború nyelvéből értenek? És ezért tart ott a világ, ahol? Érdekes megfigyelni, ahogy a történetvezetés hátterében az alkotók szinte lépten-nyomon utalnak napjaink konfliktusaira is, amelyeknek adott esetben talán közük sincs a nemek közti egyenlőtlenség problematikájához. Alapvetően tehát jól felépített sztoriról beszélhetünk, de sajnos még sincsen benne annyi, hogy valós események korrekt, szolgaian előadott dokumentációjánál sokkal több legyen, ráadásul a játékidő eléggé túl van nyújtva, a finálét megelőzően akad egy jó unalmas negyed óra.
A képi világgal akadnak problémák. A készítők úgy igyekeznek a nyomasztó, dilemmáktól, és szenvedésektől sújtott hangulatot érzékeltetni, hogy szürke színárnyalatokba öltöztetik a jeleneteket, ám ezek egy ponton túl unalmasabbá teszik a cselekményt. Sarah Gavron rendezése nem rossz, bár érezhető, hogy az akciójelenetek nem igazán mennek neki. Ezekben a dinamikusabb képsorokban rengeteg fárasztó kamerarángatással, valamint összevissza vágással találkozunk. A játékidő második felében viszont sikerül néhány alkalommal jó keményet rúgni. Érzelmi csúcspontok és ütős finálébeli képek is akadnak, majd természetesen a záró tanulság levonása is egyértelmű.
Színészi játékok szempontjából nem lehet sok okunk panaszra. Carey Mulligan parádézik a főszerepben. Remekül azonosul az események sodrásába önmaga számára is váratlanul kerülő, gyönge, de mégis kitartó nő szerepében. Feltűnik még Helena Bonham Carter, aki korrekt, hiteles produktumot prezentál, valamint tiszteletét teszi Meryl Streep is, nehogy véletlenül megbukjon a film a pénztáraknál. Férfi fronton Brendan Gleeson-re emlékezhetünk igazán a stáblista lepergését követően.
A szüfrazsett korrekt dráma, átlagosabbnak mondható igaz történeten alapuló filmecske, aminek vannak emlékezetes jelenetei, és érződik mögötte az alkotói lelkesedés, robbantani viszont nem képes.
A filmművészet sodrásában számos női szerepkörrel, a gyengébbik nem soraiból kikerülő, érdekes karakterrel ismerkedhettünk meg az évtizedek folyamán. Édesanyák, feleségek, szeretők, harcos amazonok, örömlányok, és még lehetne sorolni. A női egyenjogúság kérdéskörét fő konfliktusaként azonban meglehetősen kevés mozgókép teszi meg, de sebaj, mert idén megérkezett Sarah Gavron, aki leforgatta a huszadik század elején végbement londoni egyenlőségi mozgalom magjának filmes adaptációját.
Maud Watts (Carey Mulligan) a korai huszadik század Londonjában él. A 24 éves nő egy mosodában dolgozik, egészségkárosító körülmények között, kevés pénzért, miközben neveli kisfiát, és ápolja házasságát is. Sokáig nem foglalkozik a körülötte kibontakozó, egyre népesebb tábort maga mögött tudó mozgalommal, viszont néhány, környezetében elhelyezkedő erős női személyiség hatására, szinte szándékolatlanul belesodródik a női szavazati jogért folyó küzdelembe. Élete pillanatok alatt összeomlik, és ettől bár szenved, jól tudja hogy az ügy, amiért harcol, megéri az áldozatot.
A szüfrazsett eléggé koncentráltan igyekszik érzelmekben dús módon bemutatni a nők kontextusbeli helyzetét, és ennek némiképp egyensúlytalanság lesz a végeredménye, ám mégsem beszélhetünk valamifajta extrém mértékű feminizmusról. A forgatókönyv a férfiak szemszöget is megkísérli bemutatni, bár a szükségesnél jóval kevesebb ráfordítással. Akadnak szimpatikus alakok az erősebbik nem képviselői közül, csak őket mintha direkt háttérbe szorítaná a szkript.
A felvetett morális kérdések érdekesek: vajon indokolt-e az erőszakos fellépés, mások életének veszélyeztetése a választójog kivívása érdekében? A férfiak tényleg csak a háború nyelvéből értenek? És ezért tart ott a világ, ahol? Érdekes megfigyelni, ahogy a történetvezetés hátterében az alkotók szinte lépten-nyomon utalnak napjaink konfliktusaira is, amelyeknek adott esetben talán közük sincs a nemek közti egyenlőtlenség problematikájához. Alapvetően tehát jól felépített sztoriról beszélhetünk, de sajnos még sincsen benne annyi, hogy valós események korrekt, szolgaian előadott dokumentációjánál sokkal több legyen, ráadásul a játékidő eléggé túl van nyújtva, a finálét megelőzően akad egy jó unalmas negyed óra.
A képi világgal akadnak problémák. A készítők úgy igyekeznek a nyomasztó, dilemmáktól, és szenvedésektől sújtott hangulatot érzékeltetni, hogy szürke színárnyalatokba öltöztetik a jeleneteket, ám ezek egy ponton túl unalmasabbá teszik a cselekményt. Sarah Gavron rendezése nem rossz, bár érezhető, hogy az akciójelenetek nem igazán mennek neki. Ezekben a dinamikusabb képsorokban rengeteg fárasztó kamerarángatással, valamint összevissza vágással találkozunk. A játékidő második felében viszont sikerül néhány alkalommal jó keményet rúgni. Érzelmi csúcspontok és ütős finálébeli képek is akadnak, majd természetesen a záró tanulság levonása is egyértelmű.
Színészi játékok szempontjából nem lehet sok okunk panaszra. Carey Mulligan parádézik a főszerepben. Remekül azonosul az események sodrásába önmaga számára is váratlanul kerülő, gyönge, de mégis kitartó nő szerepében. Feltűnik még Helena Bonham Carter, aki korrekt, hiteles produktumot prezentál, valamint tiszteletét teszi Meryl Streep is, nehogy véletlenül megbukjon a film a pénztáraknál. Férfi fronton Brendan Gleeson-re emlékezhetünk igazán a stáblista lepergését követően.
A szüfrazsett korrekt dráma, átlagosabbnak mondható igaz történeten alapuló filmecske, aminek vannak emlékezetes jelenetei, és érződik mögötte az alkotói lelkesedés, robbantani viszont nem képes.
|
A szüfrazsett (Suffragette) színes, feliratos, angol filmdráma, 106 perc, 2014 (12) rendező: Sarah Gavron forgatókönyvíró: Abi Morgan operatőr: Eduard Grau zene: Alexandre Desplat producer: Alison Owen vágó: Barney Pilling Maud - Carey Mulligan Edith New - Helena Bonham Carter Emmeline Pankhurst - Meryl Streep Steed - Brendan Gleeson Violet Cambridge - Anne-Marie Duff Alice - Romola Garai Sonny - Ben Whishaw |
