Vélemények egyik legsikeresebb
csapatsportunkról.
-
#8
Győzelem
(Egy magyar szurkoló a XVI. horvátországi női kézilabda VB-ről)
Katkának, Irinának, Tíminek, Beának, Áginak, Bernadettnek, Anitának, Hortenziának, Erikának, Anitának, Zsuzskának, Ibolyának, Tímeának, Krisztinának, Bojankának, Eszternek
Csak azt nem tudom, mit fogok majd mondani a gyerekeknek… Mikor - akár így karácsony tájékán - el kell majd mondani, hogy szeretni úgy jó, meg úgy kell, hogy annak bizony sem nagysága (kicsisége), sem meghatározott iránya ne legyen, hanem csak úgy a téli szobában kályhaként sugározni vég - és válogatás - nélkül mindenre és mindenkire.
Mi a fenét fogok mondani, mikor épp arról a napról kell majd beszámolnom. Hazudni nem akarok, de valamit ki kell találnom, mert kicsit azért szégyellem: azon a napon azokat a mélykék (szutyok inkább) mezes lányokat, akik ott ugrabugráltak a piros-fehér-zöld zászlók, piros-fehér-zöld hajak, piros-fehér-zöld szívek, piros-fehér-zöld agyak, piros-fehér-zöld… Na szóval ott ugráltak, és én nagyon nem szerettem őket. Tiltakoztam magam előtt, de nem és nem, nem ment: utáltam őket, pedig nem ártottak nekem semmit. Illetve hát…
Akkor már tizenegynéhány napja mélyen aludtam és álmodtam. Meseszép volt az álom, csak olykor vegyült bele némi germán vagy viking rémmese és én tettettem a fáradságom, hogy fel ne ébredjek idő előtt. Csak majd a végén! Mikor a jó elnyeri méltó jutalmát. Volt, hogy hétezerkilencszázkilencvenkilencen ordítottak mellettem fülsüketítően mégsem ébredtem fel, sőt egyre édesebbé lett az álom. Aztán jöttek ezek a kékmezesek… Ezek a hülye (azt mondják ezek még a csigabigát is megeszik) kékmezesek néhány perc alatt elintéztek: álom helyett könnyek jöttek a szememre és kínlódva próbáltam visszazuhanni a rózsaszín mélységbe, de csak ezek a kékek ugráltak már ott, és minél jobban fickándoztak, annál inkább minden teljesen reménytelen lett. Pedig az egész történet igazi vesztese nem is én voltam. Hanem a tündérek, az álomból, akikkel együtt éltem két hete, és ezalatt végig tudtam, hogy a végén győzni fognak, mert a jók mindig győznek és ennek így kell lennie és nem lehet másképp és kész.
Minden úgy is alakult, ahogy lennie kellett. A manók, a legkisebb manó vezérletével a legjobb úton haladtak a győzelem felé, és semmit nem bízva a véletlenre az egyik főtündér mindig hátul biztosította, hogy az első sorban lévők minél messzebbre jussanak…És jutottak, mindenki mindent megtett.
Azt hiszem, töviről hegyire elmesélem ezt a gyerekeknek… Majd úgy kezdem, hogy holnemvolt. Biztos, hogy meg fognak érteni, és mivel ártatlanok, majd nem akarnak követni, és nem akarnak majd kékmezeseket gyűlölni, hanem csak álmodni, és csak tündéreket szeretni és a végsőkig szurkolni nekik a győzelemért. Megalkuvás nélkül. Mert a szeretett tündérekkel győzni az olyan földöntúli ragyogás, ami oly csábító, ki megízleli másra nem vágyik. Mondom én, akit végül is ezek a fránya kékmezesek felébresztettek és azt sem tudom milyen az… Csak azt tudom: álmodni, álmodni a tündérek meneteléséről jó. Mit jó: nagyon jó, fantasztikusan jó, szuperjó és csupa boldogság Csak fekszik mozdulatlanul az ember és mégis mozog, szakadatlanul tombol a lelke és a szívverés hol felgyorsul, hol megáll. Az ember dolga ez, ez a magatehetetlen szorítás, esetleg álmában ordítozhat picit… Helyette meg dolgoznak a tündérek, ezek a fantasztikus lények, akik miatt az ember nem is akar feleszmélni egy ilyen kéthetes álomkórból.
És most, hogy felébredtem, anélkül, hogy a jó elnyerte volna méltó jutalmát, azért valamivel mégis gazdagabb lettem. Most ébren vagyok és itt legbelül dolgozik valami és szüntelenül mondja, ne add fel. Ne add fel, hogy újra álomba merülj, és csak a beteljesedés után ébredsz majd fel. És gazdagságom, hogy megismertem és a végsőkig megszerettem a tündéreket, akik szüntelenül csúsznak másznak, küzdenek, és törnek előre a győzelem reményében, és így küzdenek helyettem is, hisz győzelmük az álmom csodás végét jelenti. És most ebben az állapotban remegve várom, hogy újabb alkalmam legyen mélyen elaludni és várni, hogy az én pirosfehérzöld manócskáim újra és újra nekirugaszkodjanak a feladatnak.
Á, azt hiszem annak idején majd sok év múlva mégiscsak elmesélem a gyerekeknek… Abban a pillanatban nem szerettem a kékmezeseket, sőt… De majd gyorsan hozzáteszem: mióta okosabb lettem meg rosszabbul is alszom meg ilyenek, azóta teljesen megértettem, hogy a kékmezesek úgysem jönnek soha közel a kályhához, ezért én csak a pirosfehérzöld manókkal foglalkozom, és már régen az sem érdekel, hogy az álom végét megérjem, mert tudom, hogy a manók természetükből adódóan - ha olykor szomorúak és elkeserednek is - legyőzhetetlenek és a végén, a végén ők mindig győztesek.
Hja igen… Jövő nyárra tervezek egy olimpiai hosszúságú alvókúrát… Nem is tudom… Hogy az altató kilója manapság?
alatesz