Az utóbbi évtizedekben a szülők többsége mindent megtett gyermeke önbecsülésének növeléséért, lassan azonban el kell kezdeni munkálkodni a csalódások feldolgozásán.

"A fiatalokat jóval azután is agyonkényeztetik, amikor már meg kellene tanulniuk, hogy nem tökéletesek" - hangzott el egy vélemény a New York Times egy fiatalokkal foglalkozó cikkére reagálva. Az a gond a mai kölykökkel, hogy felnagyítva látják önmagukat, mert úgy nevelték őket, hogy azt higgyék, minden amit tesznek az fontos és értékes, folytatja a blogger, aki koránt sem egy vén fószer, hanem egy saját generációjára, az 1980 és 2000 környékén születettekre kritikát gyakorló fiatalember, akiket Y generációnak, vagy "Én generációnak" neveznek.

Utóbbi elnevezésből talán kitűnik, hogy a generációval szemben nem ritkák a kritikák, tagjait elkényeztetettnek, arrogánsnak és narcisztikusnak tartják, akiket érdemtelenül dicsérnek. Az egyetemi tanárok arra panaszkodnak, hogy a mai hallgatók folyamatos figyelmet követelnek, a munkaadók nehezen viselik fiatal alkalmazottaik túlpumpált egóját, míg a terapeuták a depressziós páciensek egy új generációjának kibontakozását látják bennük, akik képtelenek megfelelni saját túlzott elvárásaiknak. A kritikusok a szülőket, tanárokat és más felnőtteket okolják, akik nem álltak időben a gyermek növekvő önbecsülésének útjába.

Mindez nem csupán az Y generáció, de az 1980-as évektől elkezdődött gyereknevelési filozófia kritikája is, ami jelenleg is tombol. Ha mindezek a kritikák jogosak, akkor át kell értékelnünk azt a nézetet, mely szerint a gyermek önbecsülésének növelése a legjobb mód a bennük rejlő lehetőségek legteljesebb kiaknázására. Lássuk a bizonyítékokat. Valóban egoistább a ma fiatalja a korábbi generációkénál? És ha igen, akkor ez probléma? És ha az önbecsülés építésének modern nyugati kultusza a hibás, akkor mit tehetünk ellene?

A mai fiatalság egyik leghangosabb kritikusa Jean Twenge, a San Diego Állami Egyetem pszichológusa, az "Én generáció" című 2006-ban megjelent könyv szerzője, aki az egó növekedésének bizonyítékként az éves American Freshman felmérést hozza példaként, ami 9 millió egyetemi hallgatóról ad képet. A felmérés szerint 2009-ben a felsőoktatásban tanulók 52 százaléka értékelte magát szociális magabiztosság terén az átlag fölé, ami az 1966-ban megkérdezett hallgatóknál 30 százalék volt. A mai hallgatók intellektuális magabiztosságukat, a nyilvánosság előtti szereplési készségüket és vezetői képességeiket is 50 százalékkal magasabbra értékelik, mint 1966-os elődeik.

Az önbecsülés mindent elsöprő fontosságát az Y generációnál egy 2010-es kísérlet emeli ki. Az Ohio Állami Egyetem Brad Bushman által vezetett csapata megállapította, hogy az egyetemisták többre becsülik az önbecsülés növelését, például egy jó osztályzatot vagy egy dicséretet, mint azokat a jutalmakat, amik az emberiséget az idők kezdetétől motiválják, például a kedvenc ételünk elfogyasztását vagy egy szexuális aktust. A hallgatók ezt a fajta lökést többre értékelték a pénznél, az alkohol fogyasztásnál, vagy a baráti kapcsolataik ápolásánál is. Tovább vizsgálva a kérdést a kutatók megkérték a hallgatókat, értékeljék, mennyire akarják ezeket a jutalmakat a belőlük szerezhető élvezetekkel összevetve. Valamit jobban akarni, mint szeretni a függőség egyik jele. A megkérdezettek minden esetben jobban szerették a jutalmat, mint amennyire akarták, a legkisebb különbség azonban az önbecsülésnél mutatkozott az akarás és a szeretés között .

Ezzel együtt a kép messze nem ilyen egyszerű. Mark Leary az észak-karolinai Duke Egyetem társadalompszichológusa arra figyelmeztet, hogy a felsőoktatási intézmények nem annyira elitisták, mint az 1960-as években voltak, ezáltal megváltozott a hallgatók demográfiai profilja is, vagyis a múlt és a jelen hallgatói állománya nem igazán összehasonlítható. "Nem tudjuk, hogy ez egy valós változás-e, vagy a tesztelt emberek változásával van összefüggésben" - mondta.

Ezt támasztja alá a davisi Kalifornia Egyetem Kali Trzesniewski által vezetett tanulmánya, ami 400 000 amerikai középiskolást mért fel 1976-tól 30 éven át, és nem talált bizonyítékot a növekvő egoizmusra a fentebb vizsgáltnál valamivel fiatalabb csoportnál. "Az önbecsülési pontszámok egyáltalán nem változtak" - jegyezte meg Trzesniewski, aki szerint egyes kutatók hajlamosak egy régi előítélet csapdájába esni. "Mindig kritizáljuk a következő generációt, akármilyen legyen is az" - tette hozzá. Szerinte fokozatosan mindenki egocentrikusabbá válik, nem csupán az Y generáció, más korcsoportok adatai hiányában azonban nehéz ennek az elméletnek az igazolása.

Jeffrey Arnett, a Massachusetts állambeli Clark Egyetem kamaszokra szakosodott pszichológusa ugyancsak a kétkedők táborát gyarapítja, kiemelve, hogy az amerikai fiatalok ma nagyobb számban látnak el jótékonysági feladatokat, mint korábban bármikor, és sokkal inkább tudatában vannak a társadalmi egyenlőtlenségeknek, mint szüleik. Arnett egészen odáig jutott, hogy az Én generáció helyett a "Nagylelkű generáció" kifejezést használná az Y generációra. Mindezek ellenére a legtöbb kutató elismeri, hogy az önbecsülés terén valós változások mentek végbe, és nem csupán az Egyesült Államokban, ahol leginkább tanulmányozzák a jelenséget.

A kérdés csupán az, hogy erre problémaként kell-e tekinteni? Amikor William James amerikai pszichológus 1890-ben megalkotta az önbecsülés fogalmát egy személy sikerei célkitűzéseihez viszonyított arányaként definiálta azt. Más szavakkal az önbecsülés saját értékünk egy szubjektív mércéje, ami céljaink elérése függvényében növekszik, vagy ahogy a definíció fogalmaz, "önmagunk megbecsülése vagy kedvező megítélése". Mi baj lehetne ezzel?

Ebben a formában semmi, manapság az önbecsülés azonban egy másik jelentést is hordoz, "saját magunk indokolatlanul nagyra tartását". Twenge szerint ez a jelentés vonatkozik az Y generációra, és ez a problémák forrása. A felfújt egó sok fiatal számára irreális elvárásokat támaszt, amiket ha nem sikerül elérniük, az depresszióhoz vezethet. Nem véletlen, folytatja Twenge, hogy az Egyesült Államok Járványügyi Központjának tavaly októberi jelentése szerint minden kilencedik 12 év fölötti amerikai antidepresszánsokat szed, ami az 1980-as szintek megnégyszereződését jelenti.

Twenge a nárcizmus növekedését is a túlzott önbecsülés egyik jeleként értékeli. Kutatásai szerint 2006-ban kétszer annyi egyetemistát jellemzett az önimádat, mint az 1980-as évek elején. Az önimádók nem tudják elviselni a kritikákat, hajlamosabbak a csalásra és az agresszióra. "Ezek azok az emberek, akik beviharzanak az irodádba és elkezdenek vitatkozni az osztályzataikról" - mondta. A narcisztikus emberek számára rendkívül fontos a fizikai megjelenés, az amerikaiaknál pedig minden korábbinál magasabb a plasztikai beavatkozások száma.

"Túl messzire mentünk az individualizmusban" - folytatja Twenge, amit a populáris kultúra vissza is tükröz. Több társadalompszichológussal közösen feltérképezték az "én" szó gyakoriságának növekedését az 1980 és 2007 közötti amerikai popdalok szövegeiben, ami meredek emelkedést mutatott, miközben a más emberekkel, társadalmi kapcsolatokkal és pozitív érzelmekkel kapcsolatos szavak csökkenő tendenciát mutattak. Twenge ezt négy tényezővel magyarázza: a nevelési módszerek változásával, a "hírességek" - közkeletű kifejezéssel élve - a celebek kultuszával, az internettel és a könnyen szerzett érdemekkel. "Mindezek együtt vezetnek el egy felnagyított önészleléshez, amiben a teljesítmény látszata sokkal fontosabb, mint a valós teljesítmény" - magyarázta.

Mások azt az önbecsülési mozgalmat okolják, ami Kaliforniából indult az 1980-as években. Sajnos ez a mozgalom egy félreértésből született, teszi hozzá Leary. Több tanulmány is párhuzamot vont a magas önbecsülés és az élet pozitív eseményei között. "Az emberek azt a következtetést vonták le, hogy mindez az önbecsülésnek köszönhető, pedig nem ez az igazság". A legrosszabb, hogy három évtized és számtalan önbecsülést növelő program utáni még mindig az a szemlélet uralkodik, hogy a gyermeknevelés legjobb módja, ha önbecsülésüket folyamatos dicséretek és pozitív visszajelzések áradatán keresztül építjük fel, az eredmények azonban korántsem nevezhetők egyértelműnek.

2003-ban a Florida Állami Egyetem kutatócsoportja mélyrehatóan megvizsgálta a szakirodalmat és egy elég zavaros kép bontakozott ki előttük. Megállapították, hogy az önbecsülést általában a boldogsággal és a kezdeményező-készséggel, míg az alacsony önbecsülést a depresszióval hozták kapcsolatba. A várakozásokkal ellentétben azonban a magas önbecsüléssel rendelkezők a stresszes időszakokban sokkal inkább hajlamosak a depresszióra, mint az alacsony önbecsülésűek, akik sokkal ellenállóbbak az élet hullámvölgyeivel szemben. Az is kiderült, hogy az iskolások önbecsülésének növelése nincs hatással felsőoktatási teljesítményükre, sőt esetenként akár ellentétes hatást is kiválthat.

A magas önbecsülés látszólag megvédi a lányokat a bulimiától, azonban nem gátolja, sőt ösztönzi a gyerekeket a dohányzásra, alkohol- és drogfogyasztásra, vagy a nemi közösülésre. Időnként a jó munkahelyi teljesítményt is a magas önbecsüléshez kötik, ez azonban meglehetősen ingoványos terület, itt a legkevésbé egyértelműek az ok-okozati összefüggések. Az önbecsülés mértékéből a kapcsolatok minősége és hossza sem jósolható meg, az összkép annyira vegyes volt, hogy a Roy Baumeister által vezetett floridai csapat egyáltalán nem javasolta az önbecsülés-növelő programokat.

Mára az a konszenzus alakult ki a pszichológusok között, hogy a magas önbecsülés sokkal inkább a következménye, semmint oka az élet pozitív eseményeinek - ez az üzenet azonban nem nagyon jut el sem a szülőkhöz, sem a tanárokhoz. Leary azt tartja, hogy a mesterségesen megnövelt önbecsülés, ami mögött nem áll tényleges teljesítmény, nem rendelkezik tényleges értékkel. Baumeister azt hangoztatja, hogy a gyermek egojának építgetése helyett az önkontrollján kellene dolgozni. Könyvében rámutat, egyre több bizonyíték van arra, hogy a sikeres élet kulcsa nem az önbecsülésben, hanem az akaraterőben rejlik.

Véleménye szerint a gyerekeknek meg kellene tanulniuk ösztöneik kordában tartását, és a nehéz feladatoknál a kitartást céljaik elérése érdekében, ami természetes módon növeli majd önbecsülésüket is. A szülők és a tanárok segíthetnek az önfegyelem táplálásában azáltal, hogy ösztönzik a gyerekeket a jó szokások megszerzésében, és a folyamatos és semmitmondó dicséretek helyett tényleges teljesítményre sarkallják őket.

Ha Baumeister megközelítése túl szigorúnak tűnne, akkor Leary még ennél is pragmatikusabban fogalmaz. Szerinte a szülőknek azt az üzenetet kellene gyermekeik felé közvetíteniük, hogy akkor is szeretik őket, ha nem tökéletesek és hogy ezen képesek javítani. "Adjunk őszinte visszajelzéseket és mindenek előtt ne mondjuk a gyermekünknek hogy ő a legnagyszerűbb gyerek a világon, mert egyetlen gyerek sem az" - összegzett.