Cifka Miklós
A jövő harctere: a világűr I.
Kémműholdak mutatják meg az ellenség legrejtettebb titkait, kommunikációs műholdak teszik lehetővé, hogy a Föld bármely pontján tartózkodó katona jelentést tegyen az otthoni vezetésnek, navigációs műholdhálózat segít nemcsak a tájékozódásban, de abban is, hogy a fegyverek minél pontosabb találják el célpontjukat.
A világűr katonai alkalmazásának első terve (mi sem természetesebb) a második világháborúhoz fűződik. Eugen Sänger és Irene Bredt 1944 augusztusában készített egy tervet Sänger korábbi, 1933-as hiperszonikus rakéta-repülőgép terve alapján. A repülőgépet egy sínpályáról indították volna, rakétahajtóművével emelkedett volna fel a világűr határáig, majd vitorlázva repülte volna körbe a földet. Út közben a cél (pl. New York) felett átrepülve kioldotta volna 5 tonnás bombaterhét és végül leszállt volna a kiindulási ponton.
Az Eugene Sänger által megálmodott "Amerikabombázó"
Az impozáns terv végrehajthatósága azonban még a náci vezetés számára is megkérdőjelezhetőnek minősült. A szuborbitális bombázó kifejlesztése több évet igényelt volna, és lekötötte volna az egyre fogyó erőforrásokat, amelyek máshol jobban kamatoztathatóak voltak, így a kezdeti kísérleteken nem jutott túl a program. Azonban a mintegy 400 oldalas tanulmány a háború végével eljutott mind az Egyesült Államokba, mind a Szovjetunióba, ahol lenyűgözte a mérnököket és a politikusokat.
Az USA katonai vezetői az eszményi atomhordozó fegyver egyik lehetséges változatát látták benne, ezért az 1950-es években több kísérleti programot is beindítottak a nagy magasságokban, hiperszonikus sebességgel haladó felderítő- és bombázógépek kifejlesztésére. E programok 1957-ben beleolvadtak az X-20, illetve más néven a Dyna-Soar programba, amely egy többfokozatú indítórakétával szuborbitális pályára állított katonai célú űrrepülőgépet takart.
Korabeli fantáziarajz: ahogy a Dyna-Soar leválik indítórakétájáról
A Dyna-Soar egy többlépcsős terv volt, az első lépcső a szuborbitális kísérleti repülésekről szólt. A végső cél a hiperszonikus repüléssel kapcsolatos ismeretek szerzése, a repüléskor pedig 100 km-es magasság és 19 800 km/h sebesség elérése volt. A második lépcsőben egy felderítő és bombázó siklógép létrehozása volt a cél, amely 52 km-es magasságban repül át a célzóna fölött, hatótávolsága pedig elérte a 10 200 km-t. Rakterében optikai és rádiótechnikai felderítőeszközök elhelyezésére lett volna lehetőség, de nukleáris fegyverhordozó platformként is felhasználható.
A harmadik fázis a második továbbfejlesztését célozta, nagyobb hatótávolság, sebesség és repülési magasság elérésével. A Dyna-Soarral kapcsolatban több lehetséges fejlesztési irányt is megvizsgáltak. Ilyen volt az X-20A és 20B, amely már valódi űrrepülőgép volt, feladata pedig a szovjet műholdak megvizsgálása, és adott esetben megsemmisítése. Ezt a pilóta mögött helyet foglaló űrhajós végezhette volna el egy űrséta során.
A tervezett X-20X űrrepülőgép vázlata ((c) Mark Wade)
A legelőremutatóbb azonban egy nagyobb űrrepülőgép változatot volt, amely az X-20X jelölést kapta. Ebben a pilóta mögött négy utas foglalhatott helyet, és egy űrállomás kiszolgálására tervezték. Az X-20X - ha elkészült volna - az 1960-as évek végén rendelkezett volna azon képességekkel amit a 2003-ban bejelentett OSP (Orbital Space Plane), majd azt a kormány elutasítása után 2004-ben váltó CEV (Crew Exploration Vehicle) programban vázolt űrhajóval szemben elvárnak, de amely leghamarabb 2010-ben készülhet el. A Dyna-Soar program végét Robert McNamara, a Kennedy-kormány védelmi minisztere jelentette be, akinek döntése nyomán 1963-ban a programot törölték.
Az első valódi űrbéli katonai felhasználás a kémműholdak megjelenése volt. A Szputnyik fellövésekből egyenes ágon következett a felvetés, hogy a műholdra egy fényképezőgépet szerelve ki lehetne váltani a kémrepülőgépeket, amelyek csak kockázatos átrepülésekkel fotózhatják a célobjektumokat. A műholdak esetén ilyen veszély nem áll fent, és még jogilag sem érheti kritika a használóját, lévén a világűrben keringő szonda ellen semmi kifogása sem lehet senkinek.
No persze hátrányai is vannak a műholdaknak. Az első maga az a tény, hogy a Föld körül alacsonyan keringő szatellitek alig másfél óra alatt megkerülik a Földet, tehát ha egy-egy adott területre kíváncsiak, akkor lehet, hogy akár két napnak is el kell telnie, mire a kémműhold újra elhalad felette. A másik fő probléma, hogy a jó minőségű képekhez minél kisebb magasságban kell keringeni (ez ideális esetben mintegy 150 km-t jelent), ahol viszont a légkör felső rétegei már hatnak a szondára, folyamatosan lassítva, és alacsonyabb pályára kényszerítve azt.
A műholdakra persze nem csak fényképezőgépet, hanem mindenféle felderítő berendezést telepíteni lehet. A fotófelderítés csak a kezdet, lehetséges infravörös tartományban fényképezni amely éjszaka is használható, vagy például radarberendezéseket telepíteni, melyek a nagyobb méretű célpontokat, például hajókat követhetik. Noha kémműholdakról van szó, egyéb feladatkörben is felhasználhatóak, például a világűrből készített képek segítségével pontosabb katonai térképet lehet elkészíteni, vagy például az időjárás megfigyelésével a meteorológusok munkáját lehet elősegíteni - márpedig például egy támadásnál igen hasznos lehet tudni, hogy milyen idő várható a célterület fölött. Ezekre a feladatkörökre azonban hamarosan külön-külön célirányos műholdak jelentek meg.
A Zenyit-6 kameráinak elhelyezése a gömb alakú visszatérő egységben, illetve a jármű orrára szerelt kiegészítő energiaforrás
A szovjet kémműhold program eredetileg külön úton járt volna, de végül felső utasításra egybeolvasztották az emberi űrrepüléshez szükséges űrhajó kifejlesztésével. Vagyis gyakorlatilag a Vosztok (majd a Voszhod) űrhajó és a Zenyit-2n illetve később a Zenyit-4 műholdak csaknem teljesen megegyeztek. A különbség közöttük annyi volt, hogy a Vosztok űrhajó esetén a gömb alakú visszatérő egység belsejében foglalt helyet az űrhajós, és itt helyezték el az őt kiszolgáló berendezéseket, míg a Zenyiteknél itt egy nagy objektívvel ellátott fényképezőgép volt, és az egész űrhajót végig a földről irányították. A kémműhold útja úgy zajlott, hogy megfelelő pályára állították, majd amikor a célterület fölé ért, akkor fotózni kezdett. Miután feladatát elvégezte, a visszatérő egység - benne a fotóberendezéssel és a filmmel - levált a kiszolgáló egységről, belépett a légkörbe, majd a végső fázisban ejtőernyővel ereszkedett le a földre.
Egy Zenyit-8 visszatérő modulja, látható a két optika ablaka
Az első Zenyit-2 műholdak a becslések szerint 10-15 méteres felbontású képeket voltak képesek készíteni és egy-egy képkocka pedig 60x60 km-es terültetett fedett le. De készültek rádiófelderítő berendezéssel és gamma-sugárzás érzékelőkkel felszerelt szondák is az atombomba kísérletek nyomon követéséhez, és az 1960-as évek végére már 2 méter körüli felbontású fényképeket készítettek. A Zenyit-sorozat hihetetlenül hosszú életűnek bizonyult, összesen több száz ilyen szondát lőttek fel, és bár folyamatosan fejlesztették, működésének alapelve a program végéig változatlan maradt. Az utolsó "éles" műholdút 1994-ben, egy Zenyit-8 típusú térképészeti műhold volt, amely ugyanúgy jutatta vissza a Földre a fényképkazettát, mint elődei.
A Zenyit szondák a katonai elvárásoknak megfelelően el volt látva egy önmegsemmisítő berendezéssel is, amelyet működésbe lehetett hozni távirányítással - például ha egy ellenséges űrhajós szabotálni szeretné a műholdat - illetve bizonyos feltételek mellett önmagát is képes volt aktiválni, ha nem "baráti" földön érne földet visszatéréskor. Az első amerikai kémműholdak a Corona program keretében születtek meg. A CIA és az Amerikai Légierő közös programjának célja a keleti blokk megfigyelése volt az űrből. Az 1950-es évek végén kezdődő fejlesztésnek komoly problémákat kellett megoldani. Egyfelől ez időben a digitális képátvitel még csak bontogatta a szárnyait, egy analóg videokamera felbontása pedig elégtelen volt a feladathoz.
Az első amerikai kémműholdak. A kódnevük alatt olvasható, hogy hány font tömegű filmet vittek magukkal, hány indítás volt, ebből hány kazetta jutott vissza sikeresen, és végül az alkalmazásuk ideje
Így "hagyományos" fotóberendezést kellett elhelyezni a szondán, majd miután a filmet elfényképezték, az egy visszatérő kapszulában lépett be a Föld légterébe, és repülőgépekkel próbálták meg elkapni az ejtőernyővel ereszkedő kapszulát. (A módszert egyébként ma is használják, például az üstökösport begyűjtő Stardust küldetés Genesis kapszuláját próbálták meg így elkapni, sikertelenül.)
Egy ejtőernyőjén lógó Corona visszatérő egység elkapása a levegőben
Az első Corona műholdak - a nevük KeyHole, vagy Kulcslyuk volt, és a típusjelölésük ebből származóan KH-* - felbontása 12 méteres volt, azaz egy képpont 12 métert jelentett. Ez elégé gyenge eredmény a kémrepülőgépek által biztosított felbontáshoz képest, viszont a műholdak a Szovjetunió azon részeit is megfigyelés alatt tarthatták, amelyeket amúgy a kémrepülőgépek nem érhettek volna el. A 3 tonna súlyú, KH-4B típusú műholdak már két 1,8 méteres felbontással rendelkező, és egy 30 m-es felbontású kamerát vittek magukkal, és hihetetlen mennyiségű képpel látták el NRO képelemző részlegét. A fejlesztés persze nem állt meg, az 1970-es évek KH-8-as és KH-9-es műholdjai még mindig kapszulákban juttatták vissza a földre a filmet, de a képek felbontása már elérte a 0.5-0.6 métert!
Egy KH-2 és egy KH-4-es Corona műhold felvételének összehasonlítása egy Kubában épülő rakétaindító állásról
A kémműholdak alternatívája a Dyna-Soar program végével a MOL, vagyis a Manned Orbiting Laboratory projekt volt, mely a KH-10 jelölést kapta. Ez egy egyszer használatos űrállomás lett volna, egy Gemini-B űrhajóval az orrában. A fellövés után a személyzet 30 napig dolgozott volna optikai és rádiófelderítő eszközök segítségével, megfigyelve az egész Föld felszínét, de természetesen különös figyelmet fordítva a keleti blokkra. A terv szerint 30 nap után beszállnak a Geminibe, és visszatérnek a Földre, az űrállomás pedig elég a légkörben.
A MOL-t egy Titan-3M hordozórakéta vitte volna fel, és az Apollo-1 balesete után úgy határoztak, hogy a fedélzetén tiszta oxigén helyett hélium-oxigén keveréket lélegeznek be az űrhajósok. A fő felderítő eszköz a MOL modul "alján" lévő 1.8 méter átmérőjű tükrös távcső volt. Ugyan az adatok titoknak minősülnek még jelenleg is, de a becslések szerint a kamera felbontása elérte a 0.2 métert. A MOL azonban 1969-ben szintén lapátra került, ugyanis a kémműholdak fejlődése lehagyta. A program nemrég mégis címlapokra került, miután a programhoz szánt gyakorló űrruhák kerültek elő egy lezárt raktárból.
Korabeli USAF-ábra a MOL-ról - a nagy méretű teleszkópot (nem túl meglepő módon) szemérmesen lehagyták
Az 1970-es évek vége fele megjelent KH-11 kémműholdak a jól ismert Hubble űrteleszkóphoz hasonló felépítésűek lehettek. Érdekesség, hogy a típussal kapcsolatos adatok titkosak, de tény, hogy a Hubble űrteleszkóp szállításakor ugyanazokat a konténereket használták fel, mint amelyekben a KH-11-esek is utaztak. A szonda 2,5 méter átmérőjű tükrös távcsövének maximális felbontása a becslések szerint elérte a 0,15-0,2 métert (egyes források szerint a 0,1 métert), a képeket pedig digitális formában küldték a földi irányítóközpontba.
Csak kevés KH-11 fotót hoztak nyilvánosságra. Ezen az 1983-as képen éppen a szárazdokkban épülő első 1143.5 típusú hordozó - a későbbi Kuznyecov - látható
Az első kilenc KH-11-esnél úgy tervezték, hogy az űrsiklóval időnként "meglátogatják" a kémműholdakat karbantartás és üzemanyag-feltöltés céljából, ám ilyen karbantartó útra (valószínűleg a nagy költségek miatt) nem került sor. Ezért az utána következő 4 db KH-11B (vagy KH-12) műhold tömege már 18 tonnára rúgott, ebből több tonnányit csak az üzemanyag tesz ki, hogy minél tovább maradhasson pályán.
Fantáziarajz a KH-11-ről
A Szovjetunióban sokkal komolyabban foglalkoztak az embereket befogadó űrállomásokkal. Már az 1960-as évek legelején készültek felmérések alkalmazásuk lehetőségeiről, és ezekben szerepelt a földi célpontok felderítése, az ellenséges űrtevékenység megfigyelése, sőt, az űrből végrehajtott nukleáris csapás lehetősége is.
A tervezett új Szojuz űrhajó elkészítéséhez szükséges pénzt legkönnyebben a védelmi minisztériumtól lehet megszerezni, tehát az általános célú Szojuz-A terv mellett megjelent a Szojuz-R és Szojuz-P terv is. Ez utóbbi az ellenséges műholdak megvizsgálását és adott esetben megsemmisítését célozta, míg a Szojuz-R egy felderítő és megfigyelő állomás lett volna, amelyhez egy Szojuz űrhajó vitte volna fel a kétfős legénységet. A mini-űrállomás tömege 13 és fél tonnás volt.
A teljes Szojuz-R vázlata, vagyis balra a 11F72 (Szojuz 7K-TK) űrhajó, jobbra pedig a 11F71 űrállomás
A Szojuzt fémjelező Szergej Koroljevvel viszont szemben állt ősriválisa, Vlagyimir Cselomej, aki saját megoldását vezette fel. Ez egy 20 tonnás, három fős személyzetű űrállomás, az Almaz, és az azt kiszolgáló, a Szojuznál nagyobb TKSz űrhajó volt. Tehát azonos feladatra két külön program párhuzamosan futott. Koroljev 1966-ban bekövetkezett halálával azonban a Szojuz-R körül huzavona alakult ki, melynek végén az egész program elvérzett.
Cselomej sem állt túl jól, hiszen messze nem volt olyan támogatottsága a felső vezetésben, mint hajdan Koroljevnek, így az Almaz program is folyamatos csúszásokat szenvedett el. Végül a Hold-verseny elvesztése után felső utasításra az Almaz űrállomásokat a már kipróbált Szojuz űrhajókkal együtt alkalmazva egy köztes megoldást hoztak létre, "civil" űrállomásként, hogy megelőzzék az amerikaiak Skylab űrállomását.
A Saljut-1 és a Szojuz-11
Ennek eredményeként lett fellőve 1971. április 19-én az első valódi űrállomás a Szaljut-1, amely egy elkészült Almaz váz alapján lett felépítve, de a Szojuz fedélzeti berendezéseit építették bele. Noha hivatalosan civil program volt, valójában számtalan katonai célú megfigyelés és kísérlet lett végrehajtva fedélzetén. Fotóberendezésekkel, optikai távolságmérővel, ultraibolya érzékelővel, radiométerel figyelték a Földet, de a fő tudományos eszközük, egy napteleszkóp működésképtelen volt, mivel a műszer fedele beragadt. Ráadásul az űrállomás fedélzetén tűz ütött ki, és a személyzet egy ponton közel állt a döntéshez, hogy elhagyja azt.
Végül a problémákon felülkerekedtek, de a túlterhelt legénység miatt végül is megrövidítették a 30 naposra tervezett missziót, és a 25. napon a Szojuz visszatért a Földre. A kapszulához érő földi személyzet azonban holtan találta a három űrhajóst. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy egy szellőztetőszelep - melynek a visszatéréskor, mintegy 4 km-es magasságban kellett volna kinyílnia - működésbe lépett a Szojuz orbitális moduljának leválasztásakor, és a szkafandert nem viselő személyzet két percen belül megfulladt a dekompresszió miatt.
A földi személyzet a Szojuz-11 legénységét próbálja újraéleszteni a földet érés után
A következő civil űrállomás (Zarja) fellövése kudarcot vallott, nem sikerült pályára állítani, majd következett az első Almaz űrállomás fellövése, Szaljut-2 név alatt. Az elnevezés taktikai húzás volt, hogy megtévesszék a nyugati megfigyelőket, miután a "civil" Szaljut és a kifejezetten katonai Szaljut (Almaz) űrállomások külsőre nagyon hasonlítottak (hiszen ugyanazt az Almaz testet használták).
Az eltérés természetesen belül volt a legfeltűnőbb: az Almaz többféle fotóberendezéssel, infravörös érzékelőkkel és rádióelektronikai felderítő berendezésekkel volt felszerelve. Azonban az első Almaz sem volt túl szerencsés. Valószínűleg az indító Proton hordozórakéta harmadik fokozatából származó törmelékek megrongáltak egy nitrogéntartályt, mely egy műszaki hiba-sorozatot indított el. Ez végül is oda vetett, hogy leesett az űrállomás lakóterének légnyomása, majd később a rádiókapcsolat is megszűnt az űrállomással.
Készül a Szaljut-3
A következő Almaz űrállomás a Szaljut-3 nevet kapta, és 1974. június 25-én lőtték fel. Első személyzete a Szojuz-14-gyel július 4-én indult fel hozzá, és mintegy 15 napos, sikeres munka után tért vissza a Földre. A következő legénység a Szojuz-15-tel viszont műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni, a hiba miatt pedig az űrállomásra tervezett következő utat is törölték. 1974 szeptember 14-én a Szojuz-14 legénysége által készített filmeket tartalmazó kapszulát kilőtték, amely ha sérülten is, de földet értek. A belsejében lévő filmanyag sértetlenül megúszta a kalandot, és a szovjet képelemzőkhöz kerültek.
1975 január 25-én a földi irányítás végül begyújtotta a Szaljut-3 rakétáit, hogy a világ első katonai űrállomása a Csendes-óceánba zuhanva megsemmisüljön - de előtte még egy utolsó katonai kísérletet is végrehajtottak vele. Az Almazra felszereltek egy hátrasiklás nélküli Nudelmann gépágyút, amellyel megvédhette magát egy esetleges amerikai támadó űrhajótól vagy űrszondától. Ezt a fegyvert tesztelték le 1975. január 24-én, és a jelentések szerint a célpont műholdat sikeresen megsemmisítették.
Az Almaz űrállomás által használt Nudelmann gépágyú
Az utolsó Almazt 1976 június 22-én indították fel, Szaljut-5 néven. Összesen 409 napig keringet a Föld körül, és ellátták egy radarberendezéssel is, amely segítségével a felhőkön keresztül is végezhettek megfigyeléseket. A Szojuz-21, Szojuz-22 és a Szojuz-24 személyzete sikeresen végrehajtotta feladatát a kéműrállomáson (a Szojuz-23 műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni), és 1977 februárjában a filmkazettát tartalmazó kapszula biztonságosan földet ért.
A Szojuz-3 és a Szojuz-5 ugyanakkor bebizonyította, hogy a személyzettel ellátott kéműrállomás (noha hatalmas mérnöki teljesítmény) nem éri meg a ráfordítást, hiszen a kémműholdak olcsóbban és egyszerűbben képesek ellátni a feladatot. Éppen ezért a tervezett Almaz-2 űrállomáson félbehagyták a munkát, és később mint személyzet nélküli radarfelderítő-műholdakként használták fel.
A nagy felbontású képeket készítő műholdak az Almaz program mellett nőttek ki. A Jantar és Orlets kémműholdak a filmkazetta-visszajuttatásos megoldással dolgoztak, előrelépést az jelentett, hogy több visszatérő kapszulát vittek magukkal, így működési időtartamuk kitolódhatott. Ez a megoldás azonban nem adta meg azt a stratégiai előnyt, amit elvártak tőle. A képek olykor csak napokkal, hetekkel később jutottak el az elemzőkhöz, márpedig így túl későn értesülhettek volna egy rakétaindításról, vagy éppen egy csapatösszevonásról. A megoldás a digitális képkészítés és adattovábbítás volt, ám a Szovjetunió e téren komoly lemaradásban volt, mivel a valós idejű digitális képkészítést nem tudták a megfelelő felbontás mellett biztosítani.
A szovjetek az 1980-es években az Araksz műholddal igyekeztek felzárkózni az USA KH-11 digitális adatközvetítésű műholdjához. Ez a folyamatos csúszások miatt elég lassan haladt. Az első ilyen műholdat 1997-ben, a másodikat 2002-ben bocsátották fel, de igen magas pályára, melynek a földközeli pontja 1500 km volt. Ilyen magas pályáról pedig nem lehet olyan szintű felbontást elérni, mint a KH-11 műholdaknál, így a becslések szerint felbontása legjobb esetben is csak 2 méter körüli lehetett.
Úgy tűnik, hogy az oroszok a nagy felbontású kémműholdak terén még hosszú ideig a film-visszajuttatásos megoldást alkalmazták. A megfigyelések szerint még a 2002-ben fellőtt, Kozmosz 2399 jelű kémműhold is ilyen technológiát használt, amit megerősít, hogy mindössze 4 hónapig volt aktív használatban, aztán visszairányították a légkörbe, hogy ott megsemmisüljön.
Fantáziarajz a Helios-2A kémműholdról
Európában a kémműholdak terén a francia vezetésű Helios-program az 1990-es években bontott szárnyakat, és részt vállalt benne Spanyolország és Olaszország is. A Helios-1A és -1B műholdak felbontása 1 méter körüli, és 1995-ben illetve 1999-ben indultak. Az újabb Helios-2A műhold 2004 decemberében szállt fel. Képességei nem hivatalosak, de becslések szerint fél méter körüli felbontásra képes.
Az Izraeli Ofeq-5 kémműhold
Kémműholdakkal rendelkezik még Japán, amely 2003-ban két indítással összesen négy űrszondát akart feljuttatni, de a második indítás kudarccal végződött. Izrael már az 1980-as években beindította Ofeq elnevezésű kémműholdjait. A legújabb Ofeq 5 (és Ofeq 6, bár ez utóbbi fellövése kudarcot vallott) műholdja a hírek szerint már 0,8 méter körüli felbontással rendelkezik.
Kína az 1960-es évek végétől kísérletezik visszatérő kapszulás felderítő és kémműholdakkal, de a programot a politikai események, pénzügyi támogatás hiánya és technikai kudarcok hátráltatták. Ám még így is 1974 és 2004 között legalább 20 ilyen "tudományos" műholdat indítottak, melyből az utolsó 2004. október 15-én ért földet, egy Penglai nevezetű falucska egyik házát félig lerombolva.
Az egyik kínai kémműhold visszatérő egysége
Kémkedni azonban nem csak a látható fény, vagy az infravörös tartományban lehet. Már az 1960-as években mindkét szuperhatalomnál megfogalmazódott az igény egy nagy felbontású radarrendszer műholdra való telepítésére. A szovjetek már a 60-as évek végén kísérleti műholdakat lőttek fel, amelyek hatalmas radarberendezéseikkel megfigyelés alatt tarthatták a NATO országok haditengerészetét. A végső cél az volt, hogy a műholdas rendszer adatait a szovjet haditengerészet egységei valós időben megkaphassák, így már messziről képesek lennének csapást mérni rájuk.
A műholdak hatalmas energiaigénye miatt azonban a napelemek mint energiaforrás szóba sem jöhettek. A megoldást kis méretű nukleáris reaktorok jelentették, azonban az ezzel kapcsolatos problémák miatt az első széria még akkumulátorokat használt, de később teljesen áttértek a nukleáris energiaforrásra. A hírek szerint a rendszer olyan jól működött, hogy az 1982-ben, a Falkland-szigetek miatt kirobbant háború alatt a szovjet admirálisok végig pontosan követhették a Brit és az Argentin haditengerészet hajóinak mozgását. A nukleáris Pirsz rendszer azonban a Szovjetunió felbomlása előtt lapátra került, utódai, az US-P és US-PU már napelemeket használ energiaforrásként.
Almaz T1 radarfelderítő műhold (makett?) - jól láthatóak a hatalmas radarantennák a törzs oldalán
Az Egyesült Államok is felbocsátotta saját radar-műholdjait a Lacrosse programon belül (a negyediket 2000-ben). Szemben a szovjet megközelítéssel, ők nem folyamatos, csaknem az egész Földet felölelő tengerészeti megfigyelésre szánták, hanem nagy (kb. 1 méteres) felbontású radarképek készítésére, amelyet azonban nem zavarnak az időjárási körülmények, és akár felhőkön keresztül is képes feladatát elvégezni.
Egy Lacrosse radarfelderítő műhold végső felkészítése az indításra
Az Amerikai Haditengerészetnek is megvolt persze a saját felderítő műholdrendszere, a White Cloud. Ez egy nagy és három kisebb, alakzatban repülő műholdcsoport, és folyamatosan figyelték a szovjet haditengerészet által használt rádiófrekvenciákat. Ha valamelyik szovjet hadihajó használta a rádióját, a műholdak a háromszögelés elvét kihasználva bemérhették. Ezt a rendszert az 1990-es években váltotta le a sokkal nagyobb (és valószínűleg sokkal többre képes) SBWASS (Space-Based Wide Area Surveillance System).
A világűr katonai alkalmazásának első terve (mi sem természetesebb) a második világháborúhoz fűződik. Eugen Sänger és Irene Bredt 1944 augusztusában készített egy tervet Sänger korábbi, 1933-as hiperszonikus rakéta-repülőgép terve alapján. A repülőgépet egy sínpályáról indították volna, rakétahajtóművével emelkedett volna fel a világűr határáig, majd vitorlázva repülte volna körbe a földet. Út közben a cél (pl. New York) felett átrepülve kioldotta volna 5 tonnás bombaterhét és végül leszállt volna a kiindulási ponton.
Az Eugene Sänger által megálmodott "Amerikabombázó"
Az impozáns terv végrehajthatósága azonban még a náci vezetés számára is megkérdőjelezhetőnek minősült. A szuborbitális bombázó kifejlesztése több évet igényelt volna, és lekötötte volna az egyre fogyó erőforrásokat, amelyek máshol jobban kamatoztathatóak voltak, így a kezdeti kísérleteken nem jutott túl a program. Azonban a mintegy 400 oldalas tanulmány a háború végével eljutott mind az Egyesült Államokba, mind a Szovjetunióba, ahol lenyűgözte a mérnököket és a politikusokat.
Az USA katonai vezetői az eszményi atomhordozó fegyver egyik lehetséges változatát látták benne, ezért az 1950-es években több kísérleti programot is beindítottak a nagy magasságokban, hiperszonikus sebességgel haladó felderítő- és bombázógépek kifejlesztésére. E programok 1957-ben beleolvadtak az X-20, illetve más néven a Dyna-Soar programba, amely egy többfokozatú indítórakétával szuborbitális pályára állított katonai célú űrrepülőgépet takart.
Korabeli fantáziarajz: ahogy a Dyna-Soar leválik indítórakétájáról
A Dyna-Soar egy többlépcsős terv volt, az első lépcső a szuborbitális kísérleti repülésekről szólt. A végső cél a hiperszonikus repüléssel kapcsolatos ismeretek szerzése, a repüléskor pedig 100 km-es magasság és 19 800 km/h sebesség elérése volt. A második lépcsőben egy felderítő és bombázó siklógép létrehozása volt a cél, amely 52 km-es magasságban repül át a célzóna fölött, hatótávolsága pedig elérte a 10 200 km-t. Rakterében optikai és rádiótechnikai felderítőeszközök elhelyezésére lett volna lehetőség, de nukleáris fegyverhordozó platformként is felhasználható.
A harmadik fázis a második továbbfejlesztését célozta, nagyobb hatótávolság, sebesség és repülési magasság elérésével. A Dyna-Soarral kapcsolatban több lehetséges fejlesztési irányt is megvizsgáltak. Ilyen volt az X-20A és 20B, amely már valódi űrrepülőgép volt, feladata pedig a szovjet műholdak megvizsgálása, és adott esetben megsemmisítése. Ezt a pilóta mögött helyet foglaló űrhajós végezhette volna el egy űrséta során.
A tervezett X-20X űrrepülőgép vázlata ((c) Mark Wade)
A legelőremutatóbb azonban egy nagyobb űrrepülőgép változatot volt, amely az X-20X jelölést kapta. Ebben a pilóta mögött négy utas foglalhatott helyet, és egy űrállomás kiszolgálására tervezték. Az X-20X - ha elkészült volna - az 1960-as évek végén rendelkezett volna azon képességekkel amit a 2003-ban bejelentett OSP (Orbital Space Plane), majd azt a kormány elutasítása után 2004-ben váltó CEV (Crew Exploration Vehicle) programban vázolt űrhajóval szemben elvárnak, de amely leghamarabb 2010-ben készülhet el. A Dyna-Soar program végét Robert McNamara, a Kennedy-kormány védelmi minisztere jelentette be, akinek döntése nyomán 1963-ban a programot törölték.
 Egy Zenyit kémműhold |
No persze hátrányai is vannak a műholdaknak. Az első maga az a tény, hogy a Föld körül alacsonyan keringő szatellitek alig másfél óra alatt megkerülik a Földet, tehát ha egy-egy adott területre kíváncsiak, akkor lehet, hogy akár két napnak is el kell telnie, mire a kémműhold újra elhalad felette. A másik fő probléma, hogy a jó minőségű képekhez minél kisebb magasságban kell keringeni (ez ideális esetben mintegy 150 km-t jelent), ahol viszont a légkör felső rétegei már hatnak a szondára, folyamatosan lassítva, és alacsonyabb pályára kényszerítve azt.
A műholdakra persze nem csak fényképezőgépet, hanem mindenféle felderítő berendezést telepíteni lehet. A fotófelderítés csak a kezdet, lehetséges infravörös tartományban fényképezni amely éjszaka is használható, vagy például radarberendezéseket telepíteni, melyek a nagyobb méretű célpontokat, például hajókat követhetik. Noha kémműholdakról van szó, egyéb feladatkörben is felhasználhatóak, például a világűrből készített képek segítségével pontosabb katonai térképet lehet elkészíteni, vagy például az időjárás megfigyelésével a meteorológusok munkáját lehet elősegíteni - márpedig például egy támadásnál igen hasznos lehet tudni, hogy milyen idő várható a célterület fölött. Ezekre a feladatkörökre azonban hamarosan külön-külön célirányos műholdak jelentek meg.
A Zenyit-6 kameráinak elhelyezése a gömb alakú visszatérő egységben, illetve a jármű orrára szerelt kiegészítő energiaforrás
A szovjet kémműhold program eredetileg külön úton járt volna, de végül felső utasításra egybeolvasztották az emberi űrrepüléshez szükséges űrhajó kifejlesztésével. Vagyis gyakorlatilag a Vosztok (majd a Voszhod) űrhajó és a Zenyit-2n illetve később a Zenyit-4 műholdak csaknem teljesen megegyeztek. A különbség közöttük annyi volt, hogy a Vosztok űrhajó esetén a gömb alakú visszatérő egység belsejében foglalt helyet az űrhajós, és itt helyezték el az őt kiszolgáló berendezéseket, míg a Zenyiteknél itt egy nagy objektívvel ellátott fényképezőgép volt, és az egész űrhajót végig a földről irányították. A kémműhold útja úgy zajlott, hogy megfelelő pályára állították, majd amikor a célterület fölé ért, akkor fotózni kezdett. Miután feladatát elvégezte, a visszatérő egység - benne a fotóberendezéssel és a filmmel - levált a kiszolgáló egységről, belépett a légkörbe, majd a végső fázisban ejtőernyővel ereszkedett le a földre.
Egy Zenyit-8 visszatérő modulja, látható a két optika ablaka
Az első Zenyit-2 műholdak a becslések szerint 10-15 méteres felbontású képeket voltak képesek készíteni és egy-egy képkocka pedig 60x60 km-es terültetett fedett le. De készültek rádiófelderítő berendezéssel és gamma-sugárzás érzékelőkkel felszerelt szondák is az atombomba kísérletek nyomon követéséhez, és az 1960-as évek végére már 2 méter körüli felbontású fényképeket készítettek. A Zenyit-sorozat hihetetlenül hosszú életűnek bizonyult, összesen több száz ilyen szondát lőttek fel, és bár folyamatosan fejlesztették, működésének alapelve a program végéig változatlan maradt. Az utolsó "éles" műholdút 1994-ben, egy Zenyit-8 típusú térképészeti műhold volt, amely ugyanúgy jutatta vissza a Földre a fényképkazettát, mint elődei.
A Zenyit szondák a katonai elvárásoknak megfelelően el volt látva egy önmegsemmisítő berendezéssel is, amelyet működésbe lehetett hozni távirányítással - például ha egy ellenséges űrhajós szabotálni szeretné a műholdat - illetve bizonyos feltételek mellett önmagát is képes volt aktiválni, ha nem "baráti" földön érne földet visszatéréskor. Az első amerikai kémműholdak a Corona program keretében születtek meg. A CIA és az Amerikai Légierő közös programjának célja a keleti blokk megfigyelése volt az űrből. Az 1950-es évek végén kezdődő fejlesztésnek komoly problémákat kellett megoldani. Egyfelől ez időben a digitális képátvitel még csak bontogatta a szárnyait, egy analóg videokamera felbontása pedig elégtelen volt a feladathoz.
Az első amerikai kémműholdak. A kódnevük alatt olvasható, hogy hány font tömegű filmet vittek magukkal, hány indítás volt, ebből hány kazetta jutott vissza sikeresen, és végül az alkalmazásuk ideje
Így "hagyományos" fotóberendezést kellett elhelyezni a szondán, majd miután a filmet elfényképezték, az egy visszatérő kapszulában lépett be a Föld légterébe, és repülőgépekkel próbálták meg elkapni az ejtőernyővel ereszkedő kapszulát. (A módszert egyébként ma is használják, például az üstökösport begyűjtő Stardust küldetés Genesis kapszuláját próbálták meg így elkapni, sikertelenül.)
Egy ejtőernyőjén lógó Corona visszatérő egység elkapása a levegőben
Az első Corona műholdak - a nevük KeyHole, vagy Kulcslyuk volt, és a típusjelölésük ebből származóan KH-* - felbontása 12 méteres volt, azaz egy képpont 12 métert jelentett. Ez elégé gyenge eredmény a kémrepülőgépek által biztosított felbontáshoz képest, viszont a műholdak a Szovjetunió azon részeit is megfigyelés alatt tarthatták, amelyeket amúgy a kémrepülőgépek nem érhettek volna el. A 3 tonna súlyú, KH-4B típusú műholdak már két 1,8 méteres felbontással rendelkező, és egy 30 m-es felbontású kamerát vittek magukkal, és hihetetlen mennyiségű képpel látták el NRO képelemző részlegét. A fejlesztés persze nem állt meg, az 1970-es évek KH-8-as és KH-9-es műholdjai még mindig kapszulákban juttatták vissza a földre a filmet, de a képek felbontása már elérte a 0.5-0.6 métert!
Egy KH-2 és egy KH-4-es Corona műhold felvételének összehasonlítása egy Kubában épülő rakétaindító állásról
 Fantáziakép a MOL űrállomásról |
A MOL-t egy Titan-3M hordozórakéta vitte volna fel, és az Apollo-1 balesete után úgy határoztak, hogy a fedélzetén tiszta oxigén helyett hélium-oxigén keveréket lélegeznek be az űrhajósok. A fő felderítő eszköz a MOL modul "alján" lévő 1.8 méter átmérőjű tükrös távcső volt. Ugyan az adatok titoknak minősülnek még jelenleg is, de a becslések szerint a kamera felbontása elérte a 0.2 métert. A MOL azonban 1969-ben szintén lapátra került, ugyanis a kémműholdak fejlődése lehagyta. A program nemrég mégis címlapokra került, miután a programhoz szánt gyakorló űrruhák kerültek elő egy lezárt raktárból.
Korabeli USAF-ábra a MOL-ról - a nagy méretű teleszkópot (nem túl meglepő módon) szemérmesen lehagyták
Az 1970-es évek vége fele megjelent KH-11 kémműholdak a jól ismert Hubble űrteleszkóphoz hasonló felépítésűek lehettek. Érdekesség, hogy a típussal kapcsolatos adatok titkosak, de tény, hogy a Hubble űrteleszkóp szállításakor ugyanazokat a konténereket használták fel, mint amelyekben a KH-11-esek is utaztak. A szonda 2,5 méter átmérőjű tükrös távcsövének maximális felbontása a becslések szerint elérte a 0,15-0,2 métert (egyes források szerint a 0,1 métert), a képeket pedig digitális formában küldték a földi irányítóközpontba.
Csak kevés KH-11 fotót hoztak nyilvánosságra. Ezen az 1983-as képen éppen a szárazdokkban épülő első 1143.5 típusú hordozó - a későbbi Kuznyecov - látható
Az első kilenc KH-11-esnél úgy tervezték, hogy az űrsiklóval időnként "meglátogatják" a kémműholdakat karbantartás és üzemanyag-feltöltés céljából, ám ilyen karbantartó útra (valószínűleg a nagy költségek miatt) nem került sor. Ezért az utána következő 4 db KH-11B (vagy KH-12) műhold tömege már 18 tonnára rúgott, ebből több tonnányit csak az üzemanyag tesz ki, hogy minél tovább maradhasson pályán.
Fantáziarajz a KH-11-ről
A tervezett új Szojuz űrhajó elkészítéséhez szükséges pénzt legkönnyebben a védelmi minisztériumtól lehet megszerezni, tehát az általános célú Szojuz-A terv mellett megjelent a Szojuz-R és Szojuz-P terv is. Ez utóbbi az ellenséges műholdak megvizsgálását és adott esetben megsemmisítését célozta, míg a Szojuz-R egy felderítő és megfigyelő állomás lett volna, amelyhez egy Szojuz űrhajó vitte volna fel a kétfős legénységet. A mini-űrállomás tömege 13 és fél tonnás volt.
A teljes Szojuz-R vázlata, vagyis balra a 11F72 (Szojuz 7K-TK) űrhajó, jobbra pedig a 11F71 űrállomás
A Szojuzt fémjelező Szergej Koroljevvel viszont szemben állt ősriválisa, Vlagyimir Cselomej, aki saját megoldását vezette fel. Ez egy 20 tonnás, három fős személyzetű űrállomás, az Almaz, és az azt kiszolgáló, a Szojuznál nagyobb TKSz űrhajó volt. Tehát azonos feladatra két külön program párhuzamosan futott. Koroljev 1966-ban bekövetkezett halálával azonban a Szojuz-R körül huzavona alakult ki, melynek végén az egész program elvérzett.
Cselomej sem állt túl jól, hiszen messze nem volt olyan támogatottsága a felső vezetésben, mint hajdan Koroljevnek, így az Almaz program is folyamatos csúszásokat szenvedett el. Végül a Hold-verseny elvesztése után felső utasításra az Almaz űrállomásokat a már kipróbált Szojuz űrhajókkal együtt alkalmazva egy köztes megoldást hoztak létre, "civil" űrállomásként, hogy megelőzzék az amerikaiak Skylab űrállomását.
A Saljut-1 és a Szojuz-11
Ennek eredményeként lett fellőve 1971. április 19-én az első valódi űrállomás a Szaljut-1, amely egy elkészült Almaz váz alapján lett felépítve, de a Szojuz fedélzeti berendezéseit építették bele. Noha hivatalosan civil program volt, valójában számtalan katonai célú megfigyelés és kísérlet lett végrehajtva fedélzetén. Fotóberendezésekkel, optikai távolságmérővel, ultraibolya érzékelővel, radiométerel figyelték a Földet, de a fő tudományos eszközük, egy napteleszkóp működésképtelen volt, mivel a műszer fedele beragadt. Ráadásul az űrállomás fedélzetén tűz ütött ki, és a személyzet egy ponton közel állt a döntéshez, hogy elhagyja azt.
Végül a problémákon felülkerekedtek, de a túlterhelt legénység miatt végül is megrövidítették a 30 naposra tervezett missziót, és a 25. napon a Szojuz visszatért a Földre. A kapszulához érő földi személyzet azonban holtan találta a három űrhajóst. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy egy szellőztetőszelep - melynek a visszatéréskor, mintegy 4 km-es magasságban kellett volna kinyílnia - működésbe lépett a Szojuz orbitális moduljának leválasztásakor, és a szkafandert nem viselő személyzet két percen belül megfulladt a dekompresszió miatt.
A földi személyzet a Szojuz-11 legénységét próbálja újraéleszteni a földet érés után
A következő civil űrállomás (Zarja) fellövése kudarcot vallott, nem sikerült pályára állítani, majd következett az első Almaz űrállomás fellövése, Szaljut-2 név alatt. Az elnevezés taktikai húzás volt, hogy megtévesszék a nyugati megfigyelőket, miután a "civil" Szaljut és a kifejezetten katonai Szaljut (Almaz) űrállomások külsőre nagyon hasonlítottak (hiszen ugyanazt az Almaz testet használták).
Az eltérés természetesen belül volt a legfeltűnőbb: az Almaz többféle fotóberendezéssel, infravörös érzékelőkkel és rádióelektronikai felderítő berendezésekkel volt felszerelve. Azonban az első Almaz sem volt túl szerencsés. Valószínűleg az indító Proton hordozórakéta harmadik fokozatából származó törmelékek megrongáltak egy nitrogéntartályt, mely egy műszaki hiba-sorozatot indított el. Ez végül is oda vetett, hogy leesett az űrállomás lakóterének légnyomása, majd később a rádiókapcsolat is megszűnt az űrállomással.
Készül a Szaljut-3
A következő Almaz űrállomás a Szaljut-3 nevet kapta, és 1974. június 25-én lőtték fel. Első személyzete a Szojuz-14-gyel július 4-én indult fel hozzá, és mintegy 15 napos, sikeres munka után tért vissza a Földre. A következő legénység a Szojuz-15-tel viszont műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni, a hiba miatt pedig az űrállomásra tervezett következő utat is törölték. 1974 szeptember 14-én a Szojuz-14 legénysége által készített filmeket tartalmazó kapszulát kilőtték, amely ha sérülten is, de földet értek. A belsejében lévő filmanyag sértetlenül megúszta a kalandot, és a szovjet képelemzőkhöz kerültek.
1975 január 25-én a földi irányítás végül begyújtotta a Szaljut-3 rakétáit, hogy a világ első katonai űrállomása a Csendes-óceánba zuhanva megsemmisüljön - de előtte még egy utolsó katonai kísérletet is végrehajtottak vele. Az Almazra felszereltek egy hátrasiklás nélküli Nudelmann gépágyút, amellyel megvédhette magát egy esetleges amerikai támadó űrhajótól vagy űrszondától. Ezt a fegyvert tesztelték le 1975. január 24-én, és a jelentések szerint a célpont műholdat sikeresen megsemmisítették.
Az Almaz űrállomás által használt Nudelmann gépágyú
Az utolsó Almazt 1976 június 22-én indították fel, Szaljut-5 néven. Összesen 409 napig keringet a Föld körül, és ellátták egy radarberendezéssel is, amely segítségével a felhőkön keresztül is végezhettek megfigyeléseket. A Szojuz-21, Szojuz-22 és a Szojuz-24 személyzete sikeresen végrehajtotta feladatát a kéműrállomáson (a Szojuz-23 műszaki hiba miatt nem tudott dokkolni), és 1977 februárjában a filmkazettát tartalmazó kapszula biztonságosan földet ért.
A Szojuz-3 és a Szojuz-5 ugyanakkor bebizonyította, hogy a személyzettel ellátott kéműrállomás (noha hatalmas mérnöki teljesítmény) nem éri meg a ráfordítást, hiszen a kémműholdak olcsóbban és egyszerűbben képesek ellátni a feladatot. Éppen ezért a tervezett Almaz-2 űrállomáson félbehagyták a munkát, és később mint személyzet nélküli radarfelderítő-műholdakként használták fel.
 Egy Jantar kémműhold oldalán látható a két visszatérő modul, amelyekben a film visszakerült a Földre |
A szovjetek az 1980-es években az Araksz műholddal igyekeztek felzárkózni az USA KH-11 digitális adatközvetítésű műholdjához. Ez a folyamatos csúszások miatt elég lassan haladt. Az első ilyen műholdat 1997-ben, a másodikat 2002-ben bocsátották fel, de igen magas pályára, melynek a földközeli pontja 1500 km volt. Ilyen magas pályáról pedig nem lehet olyan szintű felbontást elérni, mint a KH-11 műholdaknál, így a becslések szerint felbontása legjobb esetben is csak 2 méter körüli lehetett.
Úgy tűnik, hogy az oroszok a nagy felbontású kémműholdak terén még hosszú ideig a film-visszajuttatásos megoldást alkalmazták. A megfigyelések szerint még a 2002-ben fellőtt, Kozmosz 2399 jelű kémműhold is ilyen technológiát használt, amit megerősít, hogy mindössze 4 hónapig volt aktív használatban, aztán visszairányították a légkörbe, hogy ott megsemmisüljön.
Fantáziarajz a Helios-2A kémműholdról
Európában a kémműholdak terén a francia vezetésű Helios-program az 1990-es években bontott szárnyakat, és részt vállalt benne Spanyolország és Olaszország is. A Helios-1A és -1B műholdak felbontása 1 méter körüli, és 1995-ben illetve 1999-ben indultak. Az újabb Helios-2A műhold 2004 decemberében szállt fel. Képességei nem hivatalosak, de becslések szerint fél méter körüli felbontásra képes.
Az Izraeli Ofeq-5 kémműhold
Kémműholdakkal rendelkezik még Japán, amely 2003-ban két indítással összesen négy űrszondát akart feljuttatni, de a második indítás kudarccal végződött. Izrael már az 1980-as években beindította Ofeq elnevezésű kémműholdjait. A legújabb Ofeq 5 (és Ofeq 6, bár ez utóbbi fellövése kudarcot vallott) műholdja a hírek szerint már 0,8 méter körüli felbontással rendelkezik.
Kína az 1960-es évek végétől kísérletezik visszatérő kapszulás felderítő és kémműholdakkal, de a programot a politikai események, pénzügyi támogatás hiánya és technikai kudarcok hátráltatták. Ám még így is 1974 és 2004 között legalább 20 ilyen "tudományos" műholdat indítottak, melyből az utolsó 2004. október 15-én ért földet, egy Penglai nevezetű falucska egyik házát félig lerombolva.
Az egyik kínai kémműhold visszatérő egysége
Kémkedni azonban nem csak a látható fény, vagy az infravörös tartományban lehet. Már az 1960-as években mindkét szuperhatalomnál megfogalmazódott az igény egy nagy felbontású radarrendszer műholdra való telepítésére. A szovjetek már a 60-as évek végén kísérleti műholdakat lőttek fel, amelyek hatalmas radarberendezéseikkel megfigyelés alatt tarthatták a NATO országok haditengerészetét. A végső cél az volt, hogy a műholdas rendszer adatait a szovjet haditengerészet egységei valós időben megkaphassák, így már messziről képesek lennének csapást mérni rájuk.
A műholdak hatalmas energiaigénye miatt azonban a napelemek mint energiaforrás szóba sem jöhettek. A megoldást kis méretű nukleáris reaktorok jelentették, azonban az ezzel kapcsolatos problémák miatt az első széria még akkumulátorokat használt, de később teljesen áttértek a nukleáris energiaforrásra. A hírek szerint a rendszer olyan jól működött, hogy az 1982-ben, a Falkland-szigetek miatt kirobbant háború alatt a szovjet admirálisok végig pontosan követhették a Brit és az Argentin haditengerészet hajóinak mozgását. A nukleáris Pirsz rendszer azonban a Szovjetunió felbomlása előtt lapátra került, utódai, az US-P és US-PU már napelemeket használ energiaforrásként.
Almaz T1 radarfelderítő műhold (makett?) - jól láthatóak a hatalmas radarantennák a törzs oldalán
Az Egyesült Államok is felbocsátotta saját radar-műholdjait a Lacrosse programon belül (a negyediket 2000-ben). Szemben a szovjet megközelítéssel, ők nem folyamatos, csaknem az egész Földet felölelő tengerészeti megfigyelésre szánták, hanem nagy (kb. 1 méteres) felbontású radarképek készítésére, amelyet azonban nem zavarnak az időjárási körülmények, és akár felhőkön keresztül is képes feladatát elvégezni.
Egy Lacrosse radarfelderítő műhold végső felkészítése az indításra
Az Amerikai Haditengerészetnek is megvolt persze a saját felderítő műholdrendszere, a White Cloud. Ez egy nagy és három kisebb, alakzatban repülő műholdcsoport, és folyamatosan figyelték a szovjet haditengerészet által használt rádiófrekvenciákat. Ha valamelyik szovjet hadihajó használta a rádióját, a műholdak a háromszögelés elvét kihasználva bemérhették. Ezt a rendszert az 1990-es években váltotta le a sokkal nagyobb (és valószínűleg sokkal többre képes) SBWASS (Space-Based Wide Area Surveillance System).
