SG.hu·
Tesztelik a NASA e-vitorláját
Az új meghajtással sokkal gyorsabban érhetnénk el a Naprendszer határvidékét.
A napokban olvashattunk a hozzánk legközelebb lévő Alpha Centauri naprendszer felderítését célzó új kezdeményezésről, eközben azonban a NASA is dolgozik az új technológiákon, amelyek egy nap a jelenleginél jóval gyorsabb űrutazást tennének lehetővé. Ezen technológiák egyike az e-vitorla, amely a Napból származó protonokra és elektronokra épül.
A Heliopause Electrostatic Rapid Transit System (HERTS) névre keresztelt megoldás a napvitorlával ellentétben nem a fotonokat fogná be, hanem a Napból származó, a napszéllel nagy sebességen utazó protonokat, amelyek a vitorla alapját képező vékony, alig 1 mm vastagságú, ám akár 20 km hosszan tekeredő alumíniumszálakba ütközve és onnan visszaverődve biztosítanák a meghajtást (pontosabban az űreszköz lassú, ám folyamatos gyorsulását). A vitorla 10-20 ilyen alumíniumszálból állna össze, kiterjedése pedig meglehetősen nagy lenne - 5 CSE távolságnál ez Los Angeles városának megfelelő területet fedne le, ami az űrben nem jelentene problémát. Az elképzelés szerint a napvitorlával ellentétben itt a meghajtás biztosításával az 5 CSE-re elhelyezkedő aszteroidaöv elérése után sem lenne gondunk, ez egészen 16-20 CSE távolságig folytatódhatna, vagyis jóval gyorsabban elérhetnénk a Naprendszer határát, a helioszférát, amely a Voyager-1 szondának 35 évébe került.
A technológia egyelőre csak koncepció formájában létezik, ám a NASA szakemberei az alabamai Huntsville városában most megkezdik a protonok és elektronok ütközésének részletes vizsgálatát. Ezt az űrbéli plazma szimulálásával, valamint rozsdamentes acélhuzalok alkalmazásával valósítják meg, az erre kialakított kamrán belül megfigyelik a protonok visszaverődését, illetve a huzalokhoz vonzott elektronok mennyiségét. A kapott adatokra támaszkodva készítenék később el az elektronágyút, amely a felesleges elektronok eltávolításáért, ezzel pedig a vezetékek pozitív töltésének megtartásáért lesz felelős, ez ugyanis kulcsfontosságú a meghajtás biztosítása szempontjából.
Az űrügynökség a 2013-2022 közötti időszakra vonatkozóan rendelkezik egy részletes menetrenddel, amely a technológia kifejlesztését célozza, az alkalmazásra azonban ideális esetben is csak nagyjából egy teljes évtized múlva kerülhet majd sor.
A napokban olvashattunk a hozzánk legközelebb lévő Alpha Centauri naprendszer felderítését célzó új kezdeményezésről, eközben azonban a NASA is dolgozik az új technológiákon, amelyek egy nap a jelenleginél jóval gyorsabb űrutazást tennének lehetővé. Ezen technológiák egyike az e-vitorla, amely a Napból származó protonokra és elektronokra épül.
A Heliopause Electrostatic Rapid Transit System (HERTS) névre keresztelt megoldás a napvitorlával ellentétben nem a fotonokat fogná be, hanem a Napból származó, a napszéllel nagy sebességen utazó protonokat, amelyek a vitorla alapját képező vékony, alig 1 mm vastagságú, ám akár 20 km hosszan tekeredő alumíniumszálakba ütközve és onnan visszaverődve biztosítanák a meghajtást (pontosabban az űreszköz lassú, ám folyamatos gyorsulását). A vitorla 10-20 ilyen alumíniumszálból állna össze, kiterjedése pedig meglehetősen nagy lenne - 5 CSE távolságnál ez Los Angeles városának megfelelő területet fedne le, ami az űrben nem jelentene problémát. Az elképzelés szerint a napvitorlával ellentétben itt a meghajtás biztosításával az 5 CSE-re elhelyezkedő aszteroidaöv elérése után sem lenne gondunk, ez egészen 16-20 CSE távolságig folytatódhatna, vagyis jóval gyorsabban elérhetnénk a Naprendszer határát, a helioszférát, amely a Voyager-1 szondának 35 évébe került.
A technológia egyelőre csak koncepció formájában létezik, ám a NASA szakemberei az alabamai Huntsville városában most megkezdik a protonok és elektronok ütközésének részletes vizsgálatát. Ezt az űrbéli plazma szimulálásával, valamint rozsdamentes acélhuzalok alkalmazásával valósítják meg, az erre kialakított kamrán belül megfigyelik a protonok visszaverődését, illetve a huzalokhoz vonzott elektronok mennyiségét. A kapott adatokra támaszkodva készítenék később el az elektronágyút, amely a felesleges elektronok eltávolításáért, ezzel pedig a vezetékek pozitív töltésének megtartásáért lesz felelős, ez ugyanis kulcsfontosságú a meghajtás biztosítása szempontjából.
Az űrügynökség a 2013-2022 közötti időszakra vonatkozóan rendelkezik egy részletes menetrenddel, amely a technológia kifejlesztését célozza, az alkalmazásra azonban ideális esetben is csak nagyjából egy teljes évtized múlva kerülhet majd sor.