Sword of the Stars

Kiadó: LightHouse Interactive
Fejlesztő: Kerberos Studios
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Pentium IV 1,5 GHz, 512 MB RAM, 128 Mbyte-os videokártya
Ajánlott: 2,4 GHz-es Intel Pentium IV, 1024 MB RAM, Nvidia 6600+
Hasonló játékok: Homeworld, Galactic Civilizations II
Kategória: körökre osztott sci-fi stratégia

Néha jó kicsit visszanyúlni az alapokhoz - a Kerberosos fiúk is ezen a véleményen voltak, mikor a Sword of the Stars című játékukat kezdték el fejleszteni. A bonyolult koncepciók és a túlzott mikromenedzsment helyett, ami a műfajt jellemzi, tiszta játékmenetre törekedtek. Az eredmény egy viszonylag kiegyensúlyozott űrstratégia, ahol egyetlen célunk van: meghódítani a galaxist.

A Sword of the Stars egy érdekes darabja a klasszikus űrstratégiáknak. A cél természetesen felfedezni a galaxist, új világokban terjeszkedni, gazdasági növekedést elérni, hogy képesek legyünk a fejlesztéseket és a kutatásokat finanszírozni, végül létrehozni egy ütőképes űrflottát, amivel leabárolhatjuk az ellenséges civilizációkat. Valljuk be, nem tértek el annyira a mainstream hollywoodi filmes bonyodalmaktól, de szerintem ennél a legtöbb esetben nem is kell több, sőt ha jól belegondolunk, akkor majdnem minden űrsztori erről szól, csak máshogy hívják a szereplőket.


Apropó szereplők. Az itteni űrvilág négy játszható fajt vonultat fel, s szerencsére mindegyik alapvetetően különbözik a másiktól, nemcsak kinézetre, de a játékmenet szempontjából is egész más szemléletre van szükség. A példa kedvéért az emberek hipp-hopp át tudnak ruccanni egyik csillag mellől a másikhoz a speciális űrsztrádáikon, míg rovarszerű barátaink kénytelenek iszonyat lassan egyik csillagról a másik csillagra szuttyogni, de ha egyszer ott vannak, akkor építhetnek interdimenzionális kapukat, amik között instant tudnak mozogni.

Ezek a különbségek nyilván kihatással vannak a teljes stratégiára, sőt ha jól kiismertük az ellenfelet, akkor a támadásnál is ügyeskedhetünk. Az embereket mondjuk jó szívatni azzal, hogy blokád alá vonjuk az egyik sztrádát, míg a rovaroknak elég, ha egy közeli bolygón megvetik a lábukat és képesek pillanatok alatt megszállni a térséget bárhonnan. Sőt nekik az otthoni védelemet nem is kell szétaprózni, mert nagyobb ütőképes csapatokkal hamar el lehet hárítani a legtöbb támadást, sőt az utánpótlással sincs gond.


A Sword of the Stars számos régimódi játékelemet is hoz, amikről kiderül, hogy valóban van az oldschoolnak helye a mai világban is. A gazdasági szisztéma például az 1993-as Master of Orion megoldásához hasonlít, ahol nem konkrét összeg felett rendelkezünk, nem forintosítható a bevétel, hanem arányokat döntünk el, hogy melyik terület mekkora súlyt kapjon az összkapacitásból. Kompromisszumot kell kötni a kutatás, a bolygóformálás, az infrastruktúra fejlesztés és a hajóépítés között.

A bolygók osztályozása méret szerint történik, ami azt is meghatározza, hogy maximum mennyien lakhatnak rajta összesen (ami szerintem hülyeség, mert Japánban is 127 millióan laknak, mégis kicsi). Ami pozitív, hogy nem kell szembesülnük folyton minden apró-cseprő adattal, hanem ezeket a játék a háttérben számítja és mi elsődlegesen csak a főbb adatokat kell hogy áttekintsük. Például az építkezésnél mindössze annyi infónk van, hogy mennyi körbe kerül valaminek az elkészítése. A játék összességében viszont egy nagyon logikus rendszert követ. Nyilván minél több bolygónk van, annál nagyobb a gazdasági potenciálunk, ami azt jelenti, hogy egyre többet tudunk kutatásra fordítani, egyre komolyabb technológiák válnak elérhetővé. Ahogy a többi hasonló játékban megszokhattuk, a különböző új felfedezések elérhetővé tesznek erősebb fegyvereket, nagyobb hajó osztályokat és különböző részegységeket, amiket beépíthetünk a hajókba. Miután kifejlesztettünk egy konkrét típust, máris készíthetünk belőle a hajógyárban.

A hajótípusok és az egyéb komponensek variációja egyfajta kő-papír-olló elvet követ, tehát ha valamiben erős az adott hajó, akkor a másik szempontból gyenge lesz. Gy.k.: lassú-erős, gyors-gyenge. Mivel a mesterséges intelligencia elég fejlett, ezért nehezebb fokozaton már nem lesz elég homogén csapatokat építeni, mert pillanatok alatt felszámolja az ellenfél, tehát kombinálni kell keményen. Szinte minden fegyver ellen létezik a majdnem teljesen tökéletes védelem, tehát a hard AI-tól nem meglepetés, ha egy komoly rakétazáporra a megfelelő védelmet húzza fel pillanatok alatt, ami szinte hatástalanná teszi lövedékeinket.

Ha emellé még hozzátesszük, hogy a technológia-fa nem statikus, tehát minden játékban valahogy máshogy alakulnak a dolgok, akkor nem tudhatjuk sokadik játék után sem, hogy pontosan mit kell felfedezni ahhoz, hogy egy tuti fegyver birtokába jussunk. Ez talán az egyik legkirályabb tulajdonsága a játéknak, mert hosszú távon sem lesz kiszámítható.


A hajótípusok száma szintén komoly mélységet nyit meg a stratégák előtt, de az igazi kihívás, amit fentebb is említettem, a vegyes csapatok, a flották kialakítása. Szinte semmi esélyünk nincs egységes flottával, tehát okosan ki kell eszelni, hogy milyen hajókból állítjuk össze a flottát. Elsődlegesen a frontvonalba is beküldhető harci kalapácsokat érdemes kialakítani, komoly fegyverzettel és természetesen páncélzattal ellátva.

Szükség lesz támogató egységekre, amik üzemanyagot szállítanak, illetve parancsnoki hajókra, amik biztosítják, hogy ne legyen káosz nagy flották esetén sem. Végül, de nem utolsó sorban nem szabad megfeledkezni az ostrom hajókról sem, amikkel a földi seregeket tudjuk szállítani. A flotta menedzsmentet elég jól eltalálták, így több tucat hajó is okosan irányítható együtt különböző funkciójuk ellenére.

A csata viszont már egy kicsit megosztottabb véleményre sarkallja a játékost. Ez lehet a legerősebb és leggyengébb pontja is a játéknak, hozzállás kérdése. Az ütközetek valós időben zajlanak, de nagyrészt nem szükséges/nem tudunk beleavatkozni a manőverekbe. Kiadhatunk alap parancsokat a hajócsoportoknak, akik teljesíteni is fogják azt, de elég flusztráló ülni és nézni, hogy mi történik. Sokszor sikíthatunk fel egy kicsit több közvetlen irányításért, de épp ettől lesz igazi stratégia, hiszen mi nem Luke Skywalkerek vagyunk, hanem igazi parancsnokok. Nyilván egy bizonyos pont után a parancsnok sem tud beleszólni az eseményekbe, nem tudja elrántani a botkormányt, nem tudja megnyomni a tűzgombot. Egyet tehet, reménykedik és összekulcsolt kézzel várja, beválik-e a taktika.


Sajnos a csatával kapcsolatban lehet még néhány kifogás, ami megfojtja a játékot. A Heroes sorozathoz hasonlóan eldönthetjük, hogy a gép lejátsza helyettünk a csatát, vagy mi magunk akarjuk kiokoskodni a megoldást, de gyakran belefuthatunk olyan csaták levezetésébe, amit nem kellett volna és lévén minden csata hosszú perceket ölel fel a drága időnkből, egy idő után idegesítő lehet nézegetni, ahogy repkednek csodabogaraink. Sokszor percekig szinte semmi nem történik és nincs semmilyen opció arra, hogy felgyorsítsuk az eseményeket.

Olykor bolygóink is veszélynek vannak kitéve, amiről előre nem tudhatjuk, hogy micsoda, ha szerencsénk van akkor egy rabszolgalázadás, amikor van is teendő, de ha nincs, akkor végignézhetünk egy unalmas meteorzáport. Ami elsőre még akár érdekes is lehet, de később már szívás. Az igazi szívás viszont az, hogy ezekből nem is lehet kilépni és rábízni az operatív részt a gépre. Remélhetőleg ezt egy javításban majd megoldják.

Az ilyesfajta körökre osztott játékokat általában egyjátékos üzemmódban szeretik az emberek űzni, hiszen túl sok idő tellik el passzívan. Ennek ellenére a Sword of the Stars maximum 8 játékos számára kínál közös játéklehetőséget, aminél jobb ha fél napokat szánunk egy-egy menetre. Még akkor is, ha időlimitet lehet állítani a körökhöz, de egy teljes játék ráadásul 8 játékossal eltarthat sokáig. Viszont az AI képes átvenni az irányítást ha valamiért kilépnék, kiesnénk, sőt be lehet állítani alapvető stratégiákat, mint terjeszkedés, fejlesztés arra az időre, míg nem vagyunk ott. Grafika: A Sword of the stars kinézetre egy igen fura, rendhagyó játék, de érdekes módon hosszú távon válik igazán vállalhatóvá. A dizájn egyfajta keveréke a 3D-elemeknek és a régimódi rajzolt grafikának. A megjelenítés egyébként stílusos, bár nem a legmodernebb, sőt. Ugyanakkor az űrvilághoz teljesen jól illik az egész. A galaktikus térkép egy szép 3D-s felület, amit forgathatunk, zoomolhatunk kedvünkre. Az igazat megmondva legjobban a 95-ös Ascendancy-ra hasonlít, ami viszont szívem csücske volt anno... Hűha, már 11 éve volt...

Kezelőfelület: Egy konzolos emberkének lehet, hogy néhol bonyolult lenne, de űrstratégiák közül szerintem láttunk már ennél sokkal jobbat és sokkal rosszabbat is. Annak ismételten örülök, hogy nem próbál a játék mindenféle felesleges sallanggal terhelni és valóban a lényeges dolgokkal foglalkozhatunk. A menedzsment és a stratégiai rész kezelése is könnyen elsajátítható, normálisan kezelhető. Egy fél óra után már úgy bűvészkedik vele az ember, mintha csak a mobiltelefonját nyomkodná.

Játékmenet: A legrosszabb a már kivesézett csata probléma, ami feleslegesen felidegesítheti a játékost, de ettől eltekintve egy izgalmas, ugyanakkor hosszan tartó élményt nyújt a játék. Multiplayerben én kicsit meredeknek tartom az idő miatt, de aki mondjuk a Civilizationt nyomta multiban, annak lehet meg sem fog kottyanni. Szintén értékelendő a tech-fa variálódása, illetve szemrevaló kis mesterséges intelligenciát hajítottak a játék alá a fejlesztők. Egy buta gép ellen nem lenne értelme a változatos egységeknek, hiszen lenne valami joker, amivel be lehet húzni a csőbe, de így bizony fogunk izzadni rendesen.

Hangok és Zene: Az űrben nem terjed a hang. Ez szerintem nem jelenti azt, hogy egy űrjátékban ezt a részt el kellene hanyagolni. Maximum a rakéták és a lézerek hangja az egyetlen értelmes zajforrás, de az is elég silány minőséget képvisel. Bár egy körökre osztott stratégiánál maximum az ambient zajok lehetnek jól megcsinálva, de ismét a Heroest hozom fel. Ott sikerült.

Összegzés: Végeredményben minden hiba ellenére örülnünk kell, hogy egyáltalán jelennek még meg űrstratégiák napjainkban is. Nem éppen húzóágazat az FPS, RTS fanatizmus mellett, de a Sword of the Stars egyébként is egy kellemes meglepetés a műfajban. Ugyan nem találta fel a spanyol viaszt, de számos újszerű, ötletes eszközzel megfűszerezi a kötelező elemeket. A komplexitás éppen jól eltalált és ugyan vannak benne szájhúzogatós részek, de ezek felejthetők. Egy kellemesen megkomponált, nem divatjátékot kap a kezébe, aki nekivág a kalandnak.