Ominous Horizons

Kiadó: N'Lightning Software
Fejlesztő: N'Lightning Software

Rendszerkövetelmények:
Minimum: P266, 64 MB RAM, 3D gyorsító, Win9x/ME/2000/XP
Hasonló játékok: Heretic
Kategória: FPS

A mai, meglehetősen zsúfolt szoftverpiacon bizony meglehetősen nehéz igazán egyedit és újat alkotni. Ez a kitétel még inkább igaz, ha az elsőszemélyű lövöldözős játékokról van szó, ahol már szinte minden jó ötletet eldurrogtattak a játéktervezők. Az N'Lightning Software azonban úgy gondolta, hogy talán még tud valami újat mutatni, és ehhez nem mást, mint az Urat és vele együtt a teljes keresztény egyházat kérték fel segítségül.

Az Ominous Horizons alaptörténete meglehetősen egyszerű, igazából nem sokkal bonyolultabb, mint egy átlagos shooter-é, ami mégis talán kiemeli a többi közül az a vallásos beütés. A történet szerint egy lovagot alakítunk, akinek a feladata, hogy átutazza a fél világot, és visszaszerezze a Guttenbertől ellopott első nyomtatott Bibliát. A feladat persze nem ilyen egyszerű, utazásaink során ugyanis kénytelenek leszünk különböző alküldetéseket is megoldani a cél érdekében, közben pedig egyre nehezebben legyőzhető (értsd: több életerővel rendelkező) szörnyeket aprítani.

     
A játék egy német városkában kezdődik úgy az 1400-as években, ahol első dolgunk lesz, hogy beszéljünk a helyi pappal, aki ellát minket néhány jó tanáccsal, illetve megkapjuk tőle felszentelt pallosunkat, ami furcsa mód még csak véletlenül sem használható közelharci fegyverként, ugyanis mindössze apró tüzgolyók puffogtatására képes. Ahogy persze haladunk előre a sztoriban, úgy nő az arzenálunk is, de persze senki ne várjon rakétavetőt vagy MP5-öt. Néha találkozhatunk egy-egy angyallal, aki képes felturbózni kardunkat, így az gyorsabban lő vagy nagyobbat sebez ezek után.

     
A játékban szereplő helyszínek között a templomunk alagsorában felépített teleporthelyiség segítségével tudunk közlekedni, ami nekem leginkább egy furcsa pincében felépített fürdőnek tűnt. Első utunk Arizonába vezet majd, ahol egy indián településen kell rendet vágnunk a homokszörnyek és a denevérek között, majd jöhet Egyiptom a szokásos múmiákkal, Skócia druidákkal és boszorkányokkal, Japán, Dél Amerika, egy kísértet járta ház, majd végül, de nem utolsó sorban a pokol, ahol magával a Sátánnal kell megverekednünk. Hát igen, nehéz az élete a szerencsétlen keresztes lovagnak. Az egyes helyszíneken található szörnyseregek a helyi mondák és mitológiák lényeiből, valamint a nyugati kultúra által félelmetesnek tartott lényekből állnak. Elsőre talán érdekesnek tűnhet, de sajnos azonban ez minden új küldetésben mindössze 2-3 variációt kínál, ami tízpercnyi játék és hetvenkét múmia után mérhetetlenül unalmassá válik.

     
Természetesen, mint minden valamire való FPS-ben, az Ominous Horizons-ban is lehetőségünk van a gyógyulásra. Életerőnket egy kereszt jelzi, és a harcban megfáradt testünket és lelkünket elszórt papírtekercsek felszedésével ápolhatjuk, amik nem tartalmaznak mást, mint néhány idézetet a Bibliából. Habár én nem vagyok vallásos ember, de még nekem is visszásan hatott ez a módszer: pár pillanattal ezelőtt lőttem szét egy rakás homokszörnyet, és aprítottam fel egy csapat denevért, majd a sebesüléseimet egy Bibliából vett idézettel gyógyítom, ami arról prédikál, hogy bízzunk az Úrban és legyünk jók...

     
Nem akarok teológiai vitákba bocsátkozni, de úgy gondolom, hogy a játék készítői nagyon melléfogtak, mikor összekeverték az alapvetően erőszakos lövöldözős stílust és az eredetileg a jóságról és a megbocsátásról szóló vallást. Ugyan nálam nem okozott lelkiismereti gondokat a játék, sőt szerintem senkinél sem fog, de az egészből az jön le, hogy célozzuk meg a gazdag, amerikai, fehér, katolikus, középosztálybeli gyerekeket, majd csináljunk nekik egy olyan játékot, ami ellen a szüleik nem tiltakozhatnak, hogy mennyire véres és erőszakos. De ez még talán nem is lenne baj, hiszen a marketingesek és a tervezők egy eddig kihasználatlan piaci terepet céloztak meg, és ezt így kell csinálni, ha az ember pénzt akar keresni. A játékkal tehát nem a vallásosság, a sztori és a mondanivaló a baj, hanem az, hogy egyszerűen rossz. Hogy miért? Nézzük csak meg a technikai részleteket... Grafika: Az Ominous Horizons talán legnagyobb hibája a grafika. Első nekifutásra még nem is olyan rossz, mikor még csak a faluban kóborlunk, de ahogy egyre haladunk a játékban, úgy megyünk vissza az időben. 2001 végén (akkor jelent meg ugyanis a játék) egy olyan engine-re fejleszteni, ami a Quake-el van egy szinten, pénzügyi és technikai öngyilkosság. A textúrák elnagyoltak és pontatlanok. A karakterek animációja bűn rossz (kedvencem a homokszörny az elején, ahogy olyan mókásan tátog és kiterjesztett karokkal kacsázik felénk), az objektumok pedig kevés kivételtől eltekintve erősen közepesek (a maradék vagy egész jó vagy nagyon rossz). Ezzel szemben, vagy talán épp ezért a játék végig nagyon gyorsan fut. Az biztos, hogy még a gyengébb gépekkel rendelkezők is tudnak vele játszani, ami manapság pozitív tulajdonság.

Kezelőfelület: Talán még az interface-el van a legkevesebb gond a játékban. Egyszerűen kezelhető és jól átlátható. A grafikai és hangbeállításoknál ugyan elkelt volna még pár tolóka a finomhangolás érdekében, de mint már említettem, a játék maximális részletességgel is jól megy, ezért a mai gépeken ennek a hiánya nem annyira feltűnő.

Játékmenet: Sok olyan játék van, aminek talán gyengébb a grafikája az átlagosnál; van olyan, aminek még a zenéje és a hanghatásai sem túl jók, de ilyen esetekben gyakran előfordul, hogy a játékmenete olyan jó, hogy hónapokra leköti az embert. Nos, az Ominous Horizons nem ilyen... A cikk megírása érdekében majdnem egy hetet játszottam vele, és minden este rákényszerítettem magam, hogy még egy kicsit tovább haladjak a sötét katakombákban és barlangrendszerekben, közben buta szörnyeket lövöldöztem, scrollokat gyűjtögettem és folyton eltévedtem. Nem tudom biztosan, hogy a tervezők szánt szándékkal készítették-e ilyenre a pályákat, vagy ez is csak egy újabb bizonyítéka a hozzánemértésüknek. Legtöbbször lehetetlen megkülönböztetni a feljárót a következő szintre a sima sziklafaltól, és a létrákat is percekig kell keresni, mert valahogy mindig a legsötétebb sarokba kerültek. Olyan helyzet is előfordult, hogy véletlenül leestem egy szakadékba, amiről kiderült, hogy egy onnan nyíló rejtett szobában találom meg a pallosbűvölő angyalt, de erre előtte semmi jel nem utalt! Játék közben az az érzésem, mintha véletlenszerűen készítettek volna el minden járatot, és majd az én feladatom lesz, hogy valami összefüggést találjak benne.

Hangeffektek: Sajnos a hangokról sem lehet semmi jót elmondani. Habár a karakterek hangjai egész jók, néha még kellemes, a helyzetnek megfelelő akcentusuk is van, ami kissé emeli a hangulatot, de egészében véve unalmas és elnagyolt ez a része is a játéknak.

Zene: A játék zenéje, ami a főmenüt kivéve végig CD-ről szól néha egész jó, néha nagyon jó, de legtöbbször csapnivalóan rossz. Mivel a CD audio nem ad lehetőséget, hogy interaktívan, az akciónak megfelelően szólaljon meg a muzsika, ezért folyamatosan vagy nagyon pörgős és zavaró csinnadrattát hallhatunk vagy nyugis, a háttérben megbúvó effektszőnyeget. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbiak tartoznak az "egész jó" kategóriába.

Intelligencia és nehézség: Ez a játék nehéz. De nem azért, mert olyan nagy kihívást jelentenének a fejtörők vagy a szörnyek, hanem mert a rosszul felépített pályák miatt kész szenvedés vele játszani és előrehaladni a küldetésben. A szörnyek likvidálása viszont nem okozhat gondot egyetlen jobbfajta lövöldözős játékon edződött gamernek sem. A mesterséges intelligencia annyira butuska, hogy a "félelmetes" monsterek csak arra képesek, hogy lassan/gyorsan meginduljanak felénk, majd kellő közelségbe érve támadjanak. Nincs semmi taktikájuk, nyugodtan beállhatunk egy sarokba, és egyenként lelövöldözhetjük őket. Ez igaz még a pálya végi főellenségekre is, akik csak annyiban különböznek a mezei példányoktól, hogy nagyobbat sebeznek és több az életerőpontjuk. Legjobban az tetszett, mikor a támadó druida, múmia, denevér vagy bármelyik másik ellenfél beragadt az ajtófélfába, vagy egy nekiment egy oszlopnak és ahelyett hogy kikerülte volna csak gyalogolt tovább egyhelyben.

Összegzés: Igazából nem is tudom, kinek ajánlhatnám az Ominous Horizons-t. Tapasztalt játékosok messze kerüljék el, a stílussal csak most ismerkedők ugyan szaladhatnak vele egy kört, de jelenleg olyan sok jó, hasonló stílusú játék van a piacon, hogy nekik is inkább azt javaslom, nézzenek szét jobban a játékboltok polcain. Ha valaki mégis rászánja magát, hogy kipróbálja, nem mondom, hogy feltétlenül csalódni fog benne - néhány pillanatban ugyanis egész jó tud lenni - de ne várjon olyan frenetikus élményt, amit még évekkel később is szívesen mesél a barátainak egy pohár sör/kóla/bor/víz/tea/kávé (a megfelelő aláhúzandó) mellett. További képek...