SG.hu
Shantae and the Seven Sirens
Kiadó: WayForward
Fejlesztő: WayForward
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: negyedik generációs Intel Core i-processzor, AMD Radeon R7 250 grafikus kártya, 8 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Shantae: Half-Genie Hero, Ori and the Blind Forest
Kategória: metroidvania
Ötödik alkalommal merülhetünk el Shantae, a jól ismert féldzsinn nagyszerű kalandjaiban, aki a jól megszokott körítéssel és kimagasló minőséggel bizonyította be nekünk, hogy egy 20 éves sorozatban is van még bőven lehetőség. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy miként sikerült a Shantae and the Seven Sirens!
Bár a legtöbben csak jóval később csatlakoztak Shantae kalandjaihoz, idén már pontosan 18 éve annak, hogy elindult a WayForward egyik legismertebb sorozata. A legendás első epizód ugyanis 2002-ben látott napvilágot a GameBoy Color exkluzivitásában, még a Capcom védőszárnyai alatt, de miután a japán kiadó nem tartott igényt a folytatásra, a fejlesztők a saját kezükbe vették az irányítást, és a folytatás csak nyolc évvel később ugyan, de apránként minden platformra eljutott.
Sokak szemében ez volt Shantae igazi bemutatkozása, amit azóta több kiválóra értékelt epizód követett, most pedig eljutottunk egy újabb mellékszálhoz, mely a jól ismert alapokra építkezve, gyakorlatilag csak finomhangolás társaságában, de ötödik alkalommal tárja elénk a féldzsinn történetét. Aki tehát eddig szerette a sorozatot, az biztosan most sem csalódik benne, de kár lenne pusztán ennyivel elrendezni a Shantae and the Seven Sirensről alkotott véleményünket, hiszen több kincs lakozik ebben a műben, mint amit elsőre megmutat magából.
A Shantae története nem egy szokványos sztori. A főszereplőnk például kapásból egy alakváltásra és táncra képes féldzsinn, aki azon túl, hogy tipikus nő – és itt most a lehető legpozitívabb értelemben értendő a jelző –, leginkább hatalmas hajával képes harcba szállni ellenfeleivel. Mint korábbról már megszoktuk, a Shantae and the Seven Sirens sem tekinthető hagyományos értelemben vett folytatásnak a közvetlen elődhöz viszonyítva, inkább egy ahhoz csak lazán kötődő cselekménynek, melyben hősnőnk úgy dönt, hogy kipiheni egy kicsit az előző részben átélt fáradalmakat, és emiatt ellátogat egy trópusi szigetre, ahol egymás után érik a meglepetések. Először a környék polgármestere lepi meg Shantaét azzal, hogy a közbenjárásával megrendeznének egy fesztivált, ahol hozzá hasonló féldzsinnek táncolnának és énekelnének.
Mivel szereplőnk számára ez a két dolog jelent szinte mindent, egy percig sem gondolkodik azon, hogy belemenjen-e a dologba vagy sem, pláne annak fényében, hogy nem sok hozzá hasonlóval találkozott még korábban. Rögtön fel is kerekedik, hogy begyűjtse fellépőtársait – ezt tekinthetjük egyfajta betanító módnak –, de nem sokkal azt követően, hogy kigyúltak a fények, és felemelkedett a függöny, Shantae egyedül marad a színpadon. Újdonsült barátnőit ugyanis valaki ellopta, és mivel hősünknek van vér a pucájában, gyakorlatilag kérés nélkül nekiiramodik, hogy lemerészkedjen a trópusi sziget alatt meghúzódó ősi romok közé, ahol reményei szerint ráakadhat majd a többi féldzsinnre.
Ezzel veszi kezdetét istenigazából a játék, hiszen bár kezdetben is találkozhatunk majd kisebb rákokkal, kígyókkal vagy denevérekkel, akik az utunkba állnak, de az igazi kemény ellenfelek a földalatti katakombákban várnak ránk, melyek igazi útvesztőnek bizonyulnak. A pályaszerkesztés engem egy kicsit az Ori and the Blind Forestben látott formátumra emlékeztetett, hiszen fokozatosan nyílik majd meg előttünk az egyre nagyobb játszótér, miközben bizonyos régiókat csak akkor érhetünk el, ha sikerült feloldanunk a különféle extra képességeket.
Az első például rögtön a falmászás tudománya lesz, amihez átalakulhatunk egy aprócska zöld lénnyé, így lehetőséget kapunk eljutni olyan magasan fekvő pontokra vagy kimászni olyan helyekről, melyek korábban elérhetetlennek tűntek. Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, hiszen a játékmenet egy sor érdekes megoldással lett feldobva, melyek azt a célt szolgálják, hogy folyamatosan legyen miért küzdenünk és előretörtetnünk, hiszen a többi féldzsinn kiszabadítása – akiktől az extra képességeket kapjuk – önmagában még kevés lenne a teljes élményhez.
Érdemes azzal kezdeni a játékmenet alaposabb feltárását, hogy a küzdelmek mellett az ügyességet igénylő feladványok legalább olyan fontos szerepet kapnak a haladásban. Mint fentebb már említettem, kezdetben csak néhány egyszerűbb állatocska próbál majd az életünkre törni – a pókok mondjuk így is elég idegesítők –, de minél mélyebbre jutunk a várostól, annál veszélyesebb ellenfelek, sőt bossok egyaránt várnak ránk. Bár a küzdelmek egy jelentős része kihagyható, hiszen gyakran kifejezetten frusztráló lehet, ha a századik visszatérés során is ugyanúgy le kell győznünk az idegesítő denevéreket vagy pókokat –, de a játék azért igyekszik rávenni minket arra, hogy gyakran megrázzuk Shantae haját, mely az egyetlen fegyverünk lesz.
Ennek az oka, hogy egyrészt rengeteg loot lakozik majd az ellenfelekben, különféle életerőt regeneráló ételek és drágakövek lapulhatnak egy-egy aprócska rémség zsebében, melyeket a városban értékes kütyükre és extrákra válthatunk be, de szintén az állatok legyűrésével juthatunk hozzá az úgynevezett szörnykártyákhoz is. Ezeket nem elég, hogy gyűjtögethetjük, mindemellett megfelelő darabszám esetén értékes extra képességekkel bővíthetik hősünket, míg a felesleget szintén eladhatjuk, hogy hasznosabb dolgokat vásároljunk az így kapott pénzért.
A harcok egyébiránt többnyire kellemesen dinamikusak, de azért főleg a bossok és néhány idegesítőbb ellenfél kapcsán fel tudják forralni az agyvizet, ha hajlamosak vagyunk ilyesmire, azonban a vérnyomásunkat leginkább néhány fejtörő befolyásolhatja a leginkább. Bár a legtöbb esetben csak az ügyességünkre lesz szükségünk, azonban a készítők kreativitása kifejezetten nagy volt, hiszen egészen változatos megoldások sokasága köszönt majd ránk, legyen szó akár az időzítésekre alapuló alternatívákról, vagy éppenséggel az olyan feladványokról, amikor a küzdelmeket dobták fel valamiféle reflexalapú ugrándozással.
Rögtön az első boss például alaposan meg tudja izzasztani az embert, hiszen ide-oda kell tologatni, miközben okádja ránk a kisebb ellenfeleket, de ha végre megállapodik, akkor sem tudjuk csak úgy csapkodni: az égből hulló virágokon kell felugrándoznunk hozzá, hogy még csak véletlenül se legyen egyszerű dolgunk. Természetesen közel sem neveznénk ezt negatívumnak, a legtöbbször inkább nagy örömünket lelhetjük benne, hiszen ez a fajta kihívás a mai játékok többségéből már hiányzik.
Grafika: Kifejezetten csinos lett a megjelenés szempontjából a Shantae and the Seven Sirens, mely olyan hatást kelt, mintha egy anime elevenedett volna meg a szemünk előtt. Különösen igaz mindez az átvezetők tekintetében, melyek egyenesen csodálatosak lettek, de a pályákon való szaladgálás során is kellemes, letisztult látványvilág vár ránk, méghozzá olyan alacsony gépigény társaságában, hogy az bizonyára még a többéves konfigurációkat sem terheli meg túlzottan. Bár a töltési idő néha kifejezetten hosszú egy-egy pályarész között, azonban a látványvilág garantáltan kárpótol majd ezért az apró negatívumért!
Kezelőfelület, irányíthatóság: Kifejezetten egyszerű kezelőfelületet, és ehhez kapcsolódó irányítást alkottak meg a készítők a játékhoz, de néhány programozói és pályatervezői bakinak köszönhetően ez néha mégis rémálom tud lenni. Gyakran ugyanis annyira kicentiztek bizonyos platformokat és elemeket, hogy ember legyen a talpán, aki képes elsőre átverekedni az akadályokon, de például a speciális képességek alkalmazása is gyakran okozhat nehézségeket. Falon járni ugyanis nem nehéz, de oda felkapaszkodni, vagy onnan átlendülni valahová, az már gyakran rémálomszerű lesz, így hiába kell csak pár gombot memorizálni a játékhoz, az alkalmazás közel sem lett kiegyensúlyozott.
Játszhatóság: Azt nem mondhatnánk, hogy a Shantae and the Seven Sirens tartalma magasan veri a tripla-A kategóriás játékokat, de ár-érték arány tekintetében kifejezetten kellemesnek nevezhetnénk ezen a téren. A 6-8 óra ugyanis nagyon tömör, izgalmakban dús élményt kínál, és még az újrajátszhatóság tekintetében sem vall kudarcot, hiszen rengeteg a gyűjtögethető extra vagy éppen az eldugott pályarész, ami ezen a téren kifejezetten komoly előny.
Intelligencia, nehézség: Ebben a tekintetben viszont akad probléma a játékkal. Az ellenfelek például gyakran túl agresszívak, néha az esélytelenek nyugalmával próbáljuk átverekedni magunkat egy-egy keményebb bosson, miközben a nehézség folyamatosan hullámzik, de van egy nagyobb gond az egésszel. Konkrétan ez nem más, mint hogy nem tartozik kiterjedt betanító mód az élményhez, így hosszú percek után jöhetünk rá olyan alapvető játékelemekre, melyek nélkül esélytelen a továbbjutás. Nyilván ott vannak a beállítások, mindent meg lehet nézni, hogy melyik gomb pontosan mire való, de a gond ott kezdődik, hogy bizonyos funkciókról is csak itt hull le a lepel, és biztosan nem tört volna le a készítők keze, ha ezeket az első pályán egy szöveges kis betanítás során elénk tárják.
Hangok, zene: A zenék kifejezetten kellemesek, illeszkednek a játék mesés, már-már rajzfilmes hangulatába, de a szinkronokkal sincs gond abban az esetben, ha vannak. Tény és való, hogy ezen a téren találjuk majd a legkevesebb problémát az alkotásban.
Összegzés: Vannak ugyan hibái, de különösebben kiugró hiányosságokról nem tudunk beszámolni a Shantae and the Seven Sirens kapcsán. Aki kedveli az akciókban és az ügyességi feladványokban bővelkedő metroidvaniákat, az biztosan a szívébe zárja majd a sorozat legújabb tagját, hiszen semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a korábbiak, inkább csak magabiztosan hozza a jól ismert színvonalat. Ezen az úton haladva pedig a következő generációban is izgatottan várjuk az újabb részeket!
Fejlesztő: WayForward
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: negyedik generációs Intel Core i-processzor, AMD Radeon R7 250 grafikus kártya, 8 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Shantae: Half-Genie Hero, Ori and the Blind Forest
Kategória: metroidvania
Ötödik alkalommal merülhetünk el Shantae, a jól ismert féldzsinn nagyszerű kalandjaiban, aki a jól megszokott körítéssel és kimagasló minőséggel bizonyította be nekünk, hogy egy 20 éves sorozatban is van még bőven lehetőség. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy miként sikerült a Shantae and the Seven Sirens!
Bár a legtöbben csak jóval később csatlakoztak Shantae kalandjaihoz, idén már pontosan 18 éve annak, hogy elindult a WayForward egyik legismertebb sorozata. A legendás első epizód ugyanis 2002-ben látott napvilágot a GameBoy Color exkluzivitásában, még a Capcom védőszárnyai alatt, de miután a japán kiadó nem tartott igényt a folytatásra, a fejlesztők a saját kezükbe vették az irányítást, és a folytatás csak nyolc évvel később ugyan, de apránként minden platformra eljutott.
Sokak szemében ez volt Shantae igazi bemutatkozása, amit azóta több kiválóra értékelt epizód követett, most pedig eljutottunk egy újabb mellékszálhoz, mely a jól ismert alapokra építkezve, gyakorlatilag csak finomhangolás társaságában, de ötödik alkalommal tárja elénk a féldzsinn történetét. Aki tehát eddig szerette a sorozatot, az biztosan most sem csalódik benne, de kár lenne pusztán ennyivel elrendezni a Shantae and the Seven Sirensről alkotott véleményünket, hiszen több kincs lakozik ebben a műben, mint amit elsőre megmutat magából.
A Shantae története nem egy szokványos sztori. A főszereplőnk például kapásból egy alakváltásra és táncra képes féldzsinn, aki azon túl, hogy tipikus nő – és itt most a lehető legpozitívabb értelemben értendő a jelző –, leginkább hatalmas hajával képes harcba szállni ellenfeleivel. Mint korábbról már megszoktuk, a Shantae and the Seven Sirens sem tekinthető hagyományos értelemben vett folytatásnak a közvetlen elődhöz viszonyítva, inkább egy ahhoz csak lazán kötődő cselekménynek, melyben hősnőnk úgy dönt, hogy kipiheni egy kicsit az előző részben átélt fáradalmakat, és emiatt ellátogat egy trópusi szigetre, ahol egymás után érik a meglepetések. Először a környék polgármestere lepi meg Shantaét azzal, hogy a közbenjárásával megrendeznének egy fesztivált, ahol hozzá hasonló féldzsinnek táncolnának és énekelnének.
Mivel szereplőnk számára ez a két dolog jelent szinte mindent, egy percig sem gondolkodik azon, hogy belemenjen-e a dologba vagy sem, pláne annak fényében, hogy nem sok hozzá hasonlóval találkozott még korábban. Rögtön fel is kerekedik, hogy begyűjtse fellépőtársait – ezt tekinthetjük egyfajta betanító módnak –, de nem sokkal azt követően, hogy kigyúltak a fények, és felemelkedett a függöny, Shantae egyedül marad a színpadon. Újdonsült barátnőit ugyanis valaki ellopta, és mivel hősünknek van vér a pucájában, gyakorlatilag kérés nélkül nekiiramodik, hogy lemerészkedjen a trópusi sziget alatt meghúzódó ősi romok közé, ahol reményei szerint ráakadhat majd a többi féldzsinnre.
Ezzel veszi kezdetét istenigazából a játék, hiszen bár kezdetben is találkozhatunk majd kisebb rákokkal, kígyókkal vagy denevérekkel, akik az utunkba állnak, de az igazi kemény ellenfelek a földalatti katakombákban várnak ránk, melyek igazi útvesztőnek bizonyulnak. A pályaszerkesztés engem egy kicsit az Ori and the Blind Forestben látott formátumra emlékeztetett, hiszen fokozatosan nyílik majd meg előttünk az egyre nagyobb játszótér, miközben bizonyos régiókat csak akkor érhetünk el, ha sikerült feloldanunk a különféle extra képességeket.
Az első például rögtön a falmászás tudománya lesz, amihez átalakulhatunk egy aprócska zöld lénnyé, így lehetőséget kapunk eljutni olyan magasan fekvő pontokra vagy kimászni olyan helyekről, melyek korábban elérhetetlennek tűntek. Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, hiszen a játékmenet egy sor érdekes megoldással lett feldobva, melyek azt a célt szolgálják, hogy folyamatosan legyen miért küzdenünk és előretörtetnünk, hiszen a többi féldzsinn kiszabadítása – akiktől az extra képességeket kapjuk – önmagában még kevés lenne a teljes élményhez.
Érdemes azzal kezdeni a játékmenet alaposabb feltárását, hogy a küzdelmek mellett az ügyességet igénylő feladványok legalább olyan fontos szerepet kapnak a haladásban. Mint fentebb már említettem, kezdetben csak néhány egyszerűbb állatocska próbál majd az életünkre törni – a pókok mondjuk így is elég idegesítők –, de minél mélyebbre jutunk a várostól, annál veszélyesebb ellenfelek, sőt bossok egyaránt várnak ránk. Bár a küzdelmek egy jelentős része kihagyható, hiszen gyakran kifejezetten frusztráló lehet, ha a századik visszatérés során is ugyanúgy le kell győznünk az idegesítő denevéreket vagy pókokat –, de a játék azért igyekszik rávenni minket arra, hogy gyakran megrázzuk Shantae haját, mely az egyetlen fegyverünk lesz.
Ennek az oka, hogy egyrészt rengeteg loot lakozik majd az ellenfelekben, különféle életerőt regeneráló ételek és drágakövek lapulhatnak egy-egy aprócska rémség zsebében, melyeket a városban értékes kütyükre és extrákra válthatunk be, de szintén az állatok legyűrésével juthatunk hozzá az úgynevezett szörnykártyákhoz is. Ezeket nem elég, hogy gyűjtögethetjük, mindemellett megfelelő darabszám esetén értékes extra képességekkel bővíthetik hősünket, míg a felesleget szintén eladhatjuk, hogy hasznosabb dolgokat vásároljunk az így kapott pénzért.
A harcok egyébiránt többnyire kellemesen dinamikusak, de azért főleg a bossok és néhány idegesítőbb ellenfél kapcsán fel tudják forralni az agyvizet, ha hajlamosak vagyunk ilyesmire, azonban a vérnyomásunkat leginkább néhány fejtörő befolyásolhatja a leginkább. Bár a legtöbb esetben csak az ügyességünkre lesz szükségünk, azonban a készítők kreativitása kifejezetten nagy volt, hiszen egészen változatos megoldások sokasága köszönt majd ránk, legyen szó akár az időzítésekre alapuló alternatívákról, vagy éppenséggel az olyan feladványokról, amikor a küzdelmeket dobták fel valamiféle reflexalapú ugrándozással.
Rögtön az első boss például alaposan meg tudja izzasztani az embert, hiszen ide-oda kell tologatni, miközben okádja ránk a kisebb ellenfeleket, de ha végre megállapodik, akkor sem tudjuk csak úgy csapkodni: az égből hulló virágokon kell felugrándoznunk hozzá, hogy még csak véletlenül se legyen egyszerű dolgunk. Természetesen közel sem neveznénk ezt negatívumnak, a legtöbbször inkább nagy örömünket lelhetjük benne, hiszen ez a fajta kihívás a mai játékok többségéből már hiányzik.
Grafika: Kifejezetten csinos lett a megjelenés szempontjából a Shantae and the Seven Sirens, mely olyan hatást kelt, mintha egy anime elevenedett volna meg a szemünk előtt. Különösen igaz mindez az átvezetők tekintetében, melyek egyenesen csodálatosak lettek, de a pályákon való szaladgálás során is kellemes, letisztult látványvilág vár ránk, méghozzá olyan alacsony gépigény társaságában, hogy az bizonyára még a többéves konfigurációkat sem terheli meg túlzottan. Bár a töltési idő néha kifejezetten hosszú egy-egy pályarész között, azonban a látványvilág garantáltan kárpótol majd ezért az apró negatívumért!
Kezelőfelület, irányíthatóság: Kifejezetten egyszerű kezelőfelületet, és ehhez kapcsolódó irányítást alkottak meg a készítők a játékhoz, de néhány programozói és pályatervezői bakinak köszönhetően ez néha mégis rémálom tud lenni. Gyakran ugyanis annyira kicentiztek bizonyos platformokat és elemeket, hogy ember legyen a talpán, aki képes elsőre átverekedni az akadályokon, de például a speciális képességek alkalmazása is gyakran okozhat nehézségeket. Falon járni ugyanis nem nehéz, de oda felkapaszkodni, vagy onnan átlendülni valahová, az már gyakran rémálomszerű lesz, így hiába kell csak pár gombot memorizálni a játékhoz, az alkalmazás közel sem lett kiegyensúlyozott.
Játszhatóság: Azt nem mondhatnánk, hogy a Shantae and the Seven Sirens tartalma magasan veri a tripla-A kategóriás játékokat, de ár-érték arány tekintetében kifejezetten kellemesnek nevezhetnénk ezen a téren. A 6-8 óra ugyanis nagyon tömör, izgalmakban dús élményt kínál, és még az újrajátszhatóság tekintetében sem vall kudarcot, hiszen rengeteg a gyűjtögethető extra vagy éppen az eldugott pályarész, ami ezen a téren kifejezetten komoly előny.
Intelligencia, nehézség: Ebben a tekintetben viszont akad probléma a játékkal. Az ellenfelek például gyakran túl agresszívak, néha az esélytelenek nyugalmával próbáljuk átverekedni magunkat egy-egy keményebb bosson, miközben a nehézség folyamatosan hullámzik, de van egy nagyobb gond az egésszel. Konkrétan ez nem más, mint hogy nem tartozik kiterjedt betanító mód az élményhez, így hosszú percek után jöhetünk rá olyan alapvető játékelemekre, melyek nélkül esélytelen a továbbjutás. Nyilván ott vannak a beállítások, mindent meg lehet nézni, hogy melyik gomb pontosan mire való, de a gond ott kezdődik, hogy bizonyos funkciókról is csak itt hull le a lepel, és biztosan nem tört volna le a készítők keze, ha ezeket az első pályán egy szöveges kis betanítás során elénk tárják.
Hangok, zene: A zenék kifejezetten kellemesek, illeszkednek a játék mesés, már-már rajzfilmes hangulatába, de a szinkronokkal sincs gond abban az esetben, ha vannak. Tény és való, hogy ezen a téren találjuk majd a legkevesebb problémát az alkotásban.
Összegzés: Vannak ugyan hibái, de különösebben kiugró hiányosságokról nem tudunk beszámolni a Shantae and the Seven Sirens kapcsán. Aki kedveli az akciókban és az ügyességi feladványokban bővelkedő metroidvaniákat, az biztosan a szívébe zárja majd a sorozat legújabb tagját, hiszen semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a korábbiak, inkább csak magabiztosan hozza a jól ismert színvonalat. Ezen az úton haladva pedig a következő generációban is izgatottan várjuk az újabb részeket!