SG.hu

Styx: Shards of Darkness

Kiadó: Focus Home Interactive
Fejlesztő: Cyanide
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2500 3,3 GHz-es vagy AMD FX-6300 processzor, Nvidia GeForce GTX 750 vagy ATI Radeon R7 260 grafikus kártya, 8 GB RAM, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-4460 3,2 GHz-es vagy AMD FX-8320 processzor, Nvidia GeForce GTX 760 vagy ATI Radeon R9 270 grafikus kártya, 16 GB RAM, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Styx: Master of Shadows, Thief
Kategória: külsőnézetes akciójáték

Visszatért Styx, a tolvajok nagymestereként megismert goblin, hogy egy újabb izgalmas kalandra hívjon minket, melyben egy értékes ereklye után kutakodunk majd az első részben megismert lopakodós akciójátékokra jellemző sajátosságokkal. Játéktesztünkből kiderül, hogy miként sikerült a Styx: Shards of Darkness!

A Cyanide fejlesztői úgy tűnik, hogy a goblinos és orkos videojátékok nagymestereivé váltak az utóbbi években, hiszen a csapathoz köthetők olyan alkotások, mint a Blood Bowl-sorozat, a kiváló Styx: Master of Shadows lopakodós játék, valamint az utóbbihoz előzményként kapcsolódó Of Orcs and Men is. Bár a maga nemében mindegyik alkotás kellemes élményeket garantált, azonban a Master of Shadowsnak sikerült a legkomolyabb visszhangokat kiváltani a szakmából, így nem véletlen, hogy az alkotók máris elkészítették hozzá a folytatást, amelyben Styx oldalán egy újabb kalandra indulhatunk a jól megszokott sajátosságokkal.

Akinek esetleg kimaradt volna az első rész, annak annyit érdemes tudni róla, hogy egy olyan lopakodós játék volt, amelyben végre valóban komoly szerepe volt annak, hogy hősünk oldalán mennyire csendben és diszkréten tudjuk végrehajtani küldetéseinket, mert ha lebuktunk, akkor szinte biztosan tölthettük is be egy korábbi mentésünket. Bár a játéknak akadt néhány komolyabb hibája, a műfaj kedvelői egyszerűen nem tudtak haragudni rá, hiszen évek óta vártak már egy olyan alkotást, amelyben végre valóban súlya van a lopakodásnak, és nem tudjuk szuperhősként kivágni magunkat a feszült helyzetekből. Aki a folytatás miatt aggódott, azt rögtön megnyugtatnánk, hogy a Styx: Shards of Darkness egy cseppet sem tért le erről az ösvényről, sőt mi több, inkább folytatta a kijelölt utat, hovatovább szebb, jobb és több is lett elődjénél, noha a tökéletességtől sajnos még mindig messze van. Lássuk is, hogy miért!

Klikk ide! Klikk ide!

Klikk ide! Klikk ide!

A Styx: Shards of Darkness az elődhöz hasonlóan egy nagyon egyszerű, mi több összecsapott történettel rendelkezik, melynek kezdetén elmondják, hogy el kell lopnunk egy értékes varázstárgyat, majd kérdés nélkül neki is indulunk a küldetésnek, hiszen hősünket ezúttal sem érdekli semmi más, csak az, hogy ő mennyit profitálhat mindebből. Persze Styx azért csakhamar ráébred arra, hogy talán nem kellett volna kérdezés nélkül belekeverednie ebbe a történetbe, hiszen olyan bonyodalmak támadnak feladata körül, amelyekre nem igazán számított, de ha már egyszer elvállalta, akkor a mi segítségünkkel megpróbál eljutni a célig.

Ami nem változott ezúttal sem, hogy a cselekményből hiányoznak majd a komolyabb fordulatok és meglepetések – mondhatni teljesen kiszámítható az egész –, de hősünk sem komolyodott túlzottan, így pontosan ugyanaz az alpári, pénzéhes, önző és bunkó goblin lesz, akit korábban megismertünk. Nehéz megszeretni őt, de a játék karakter-felhozatalát jól mutatja, hogy még mindig ő a legkedvelhetőbb figura az egész sztoriban, ami olyan téren nem meglepő, hogy megbízónkkal szinte csak a bevezető videóban találkozunk, rajtunk kívül pedig unszimpatikus ellenfelek, illetve néhány idegesítő boss keresztezi majd utunkat.

Klikk ide! Klikk ide!

Klikk ide! Klikk ide!

Ezen a téren tehát a Styx: Shards of Darkness nem igazán változott, és ugyanez nagyjából a játékmenetről is elmondható, amelyet inkább finomhangolásokkal tudtak feldobni a készítők. Ennek megfelelően továbbra is megmaradt a lopakodásra kiélezett játékmenet, aminek mindent alárendeltek, ezáltal a nagyobbacska helyszíneket is, melyek mindennél változatosabbá váltak. Ennek megfelelően kalandozhatunk majd sötét barlangokban, mocsaras városkákban, léghajókon, de még erdőkben is, miközben folyamatosan interakcióban kell lennünk az árnyékokkal és a pályán elhelyezkedő objektumokkal.

Bár az árnyékok szerepe sajnos nem olyan lényeges, mint egy Thief-játékban, ellenben a helyszíneket jobban kihasználhatjuk, hiszen túlzás nélkül elképesztő szabadság vár ránk ezen a téren. Bár néhány helyen kicsit talán túlontúl feltűnő lett, hogy minden sarkon rejtőzködésre ideális hordók, ládák, kapaszkodók, illetve goblinunk által használható járatok vannak, de a játékmenet élvezhetőségének oltárán ennyit fel kellett áldozniuk a fejlesztőknek.

Persze messze nem csak a változatos pályák kínálnak tonnányi alternatív útvonalat és lehetőséget arra, hogy elbánjunk ellenfeleinkkel, akiket számtalan módon likvidálhatunk. Lelökhetjük őket egy szakadékba, hátulról kést márthatunk beléjük, megmérgezhetjük az italukat, de akár egy hatalmas csillárt is a fejükre dobhatunk, a határ túlzás nélkül a csillagos ég. Mindemellett természetesen akár egyszerűen el is kerülhetjük őket, nem kell feltétlenül megölni mindenkit – nem is egyszerű, hiszen egy pályán gyakran akár 15-20 fő is megjelenhet –, ellenben a szemtől szembeni harcot feltétlenül kerüljük el, mert Styx nem erre termett, és bár egy embert nagy nehezen, illetve sok-sok életerőcsík feláldozása árán még talán csak-csak legyűrünk, de többel már biztosan nem tudunk megküzdeni.

Klikk ide! Klikk ide!

Klikk ide! Klikk ide!

Éppen ezért mondhatjuk a Styx: Shards of Darknesst egy vérbeli lopakodós játéknak, hiszen itt valóban csak halkan és csendben, az árnyékokban meghúzódva juthatunk el célunkhoz, és amint zajt csapunk, hatalmas galibába keveredhetünk. Szerencsére goblinunk számtalan trükköt bevethet, ezáltal robbanó klónt hagyhat maga mögött, varázsitalokat ihat meg, és nagyon könnyen kereket oldhat a sötétben, de azért lesznek olyan pályák, illetve sokkal inkább pályarészek, amikor semmi sem segít majd.

Ha pedig elrontottuk, akkor szembe kell néznünk a biztos halállal, valamint Styx gúnyos megjegyzéseivel. Ezt érdemes külön kiemelni, hiszen goblinunk nemcsak játék közben mondja majd a magáét gyakran, hanem akkor is alaposan leszúr minket, ha elhaláloztunk. Ezek a kis beszólások az első néhány alkalommal ugyan viccesek lehetnek – ha megbékélünk hősünk modorával –, sokadikra azonban már inkább alpárinak és feleslegesnek hatnak, sokakat pedig még frusztrálhatnak is. Ennek az oka pedig leginkább az, hogy nagyon gyakran hullunk majd el a pályákon, hiszen sem az irányítás nem tökéletes, sem a mesterséges intelligencia nem sikerült túl kiemelkedőre. Bár előbbivel általánosságban meg lehet békélni, sőt mindkettő komoly fejlődésen ment keresztül az első rész óta, de ellenfeleink viselkedésére a legjobb esetben sem lehetne mást mondani, mint hogy nagyon idegesítő. Egyszerűen semmi rendszer vagy logika sincs benne – pedig ezt már annak idején a Thief is tudta az árnyékérzékelőjével –, hogy mikor látnak meg minket, és mikor nem, így előfordulhat, hogy az orruk előtt állunk, szinte átesnek rajtunk, de nem riadóztatnak, míg máskor zárt ajtón keresztül is meghallják, hogy odakint teszünk-veszünk.

Nagyobb baj, hogy ha az őrök észrevettek minket, akkor elképesztően agresszívvá válnak, tehát simán kikapnak minket egy hordóból, lelöknek minket egy szirt széléről, de biztos, hogy addig-addig téblábolnak a közelben, amíg ránk nem akadnak. Persze azért vannak pályarészek, amikor kicselezhetjük őket, azonban a legtöbb esetben sajnos nem ez lesz a jellemző. Kicsit persze könnyebb a dolgunk, ha kooperatív módban indulunk neki a küzdelmeknek – ezt akár egy intelligens klónunkkal is kivitelezhetjük, ha nincsenek barátaink –, de sajnos a programozott értelem csorbáit ez sem küszöböli ki, legfeljebb a társ jelenléte elviselhetőbbé teszi.

Klikk ide! Klikk ide!

Klikk ide! Klikk ide!

Grafika: A Styx: Shards of Darkness a grafika tekintetében meglepően jól fest ahhoz képest, hogy a Cyanide játékai ezen a téren soha nem remekeltek, de az Unreal Engine 4-ből úgy tűnik, hogy még egy kisebb költségvetésből készült projekt is ki tudja hozni a legjobbat. A játék pályái ugyanis nagyon jól kidolgozottak, szép a fények és az árnyékok játéka, a részletesség is rendben van, egyedül az animációkba lehetne belekötni, amelyek hagynak maguk után némi kívánnivalót – pláne az emberi ellenfelek mozgását és mimikáját tekintve. Ami nagy pozitívum még a játék kapcsán, hogy a végeredmény meglepően jól optimalizált, a megadott gépigény alatt tehát problémamentesen hozza a maximális felbontást is.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Bár közvetlen elődjéhez képest rengeteget javult az irányíthatóság, az esetek döntő többségében már valóban oda ugrunk majd, ahová szerettünk volna, de akadnak még azért zavaró tényezők. A kötélen való himbálózás, illetve ugrálás például még mindig túlbonyolított, de kifejezetten idegesítő, hogy egy perem széléhez érve Styx nem kapaszkodik meg automatikusan, hanem meg kell hozzá nyomnunk az egér gombját, máskülönben a mélybe veti magát. Mivel ebben az égvilágon semmi logika nincs, teljességgel érthetetlen, hogy miért nem automatizálták a készítők.

Játszhatóság: A szavatosság terén egyáltalán nem rossz, amit a játék garantál, ezáltal kényelmesen akár 15-20 órát is kihozhatunk a küldetésekből, de hangsúlyozandó, hogy ez maximálisan vérmérséklettől és játékstílustól is függ. Bár a sztori miatt nem, de a rengeteg lehetőséget tartalmazó játékmenetből kifolyólag a Styx: Shards of Darkness ráadásul érdemes az újrajátszásra is – pláne kooperatív módban.

Intelligencia, nehézség: A játék legnagyobb hiányosságait határozottan a mesterséges intelligencia és a nehézség terén tapasztalhatjuk majd meg, noha a kettő következik egymásból. A nehézség jelentős része ugyanis abból fakad, hogy ellenfeleink kiszámíthatatlanok, amitől az egész játékmenet labilis és hullámzó lesz, és könnyen kihoz a sodrunkból, ha pedig Styx még pluszban be is szól valamit, akkor csak még dühösebbek lehetünk tőle.

Hangok, zene: Sajnos a hangok és a zenék terén is meglepően szerény minőséget produkál a játék, egyedül talán a főhős szinkronja képes megmenteni egy kicsit a helyzetet, hiszen ez az acsarkodós, bunkó és túlvilági hang nagyon illik a goblin stílusához, mondhatni ízt és életet ad a szájába.

Összegzés: A Styx: Shards of Darkness összességében egy nagyon jó lopakodós játék lett, amely kiemelte a sorozatot a középszerűségből, és bár a végeredmény sajnos messze van a tökéletestől, ellenben bőven megüti azt a szintet és színvonalat, amitől a stílus kedvelőinek megenyhül a szíve. Bár sokan egy lapon emlegetik a Dishonored 2-vel, de a Cyanide alkotása sokkal másabb, inkább talán a Thief-játékokból táplálkozik, melyeket szintén nem kedvelt soha több milliónyi rajongó, ellenben aki ráérzett az ízére, az egy örök kedvencet avathatott magának. Hasonló a helyzet az új Styx esetében is, melyet a minőségi megvalósítás miatt könnyebb megkedvelni, azonban ennek ellenére sem lesz széles körben szeretett és elismert. Ha viszont imádod a lopakodós játékokat, mindenképpen tegyél vele egy próbát!

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
Nem érkezett még hozzászólás. Legyél Te az első!