MTI
Sziget - Az R. E. M. újra begyorsított
Az R. E. M. David Bowie és a Radiohead után talán a harmadik igazi csúcsfellépő a Sziget fesztivál történetében: Michael Stipe és társai idén egy több éven át tartó sikertelen periódus után remek lemezzel (Accelerate-Gyorsíts) tértek vissza és szombaton a Nagyszínpadon próbálják bizonyítani, hogy nemcsak múltjuk, hanem jövőjük is van.
Az R. E. M. - akárcsak az idén nyáron a Balatonon fellépett B-52,s - Georgia államból, Athens városából indult, és 1980 áprilisában itt adta első koncertjét. A név a rapid eye movement (gyors szemmozgás) kifejezés rövidítése; az alvás idején észlelt, tudattalan agyműködést jelöli így a pszichológia. Az alapító négy tagból hárman, az énekes Michael Stipe, a gitáros Peter Buck és a basszusgitáros Mike Mills alkotják a mai felállást (Bill Berry dobos 1997-ben visszavonult). Bemutatkozó kislemezük, a Radio Free Europe gyorsan népszerű lett az amerikai rádióadók körében, talán azért, mert másképpen szólt, mint a college rock dalai általában: a country és a folk jegyeit viselő zenéjüket erős basszusfutamokkal ellensúlyozták, Stipe hangja pedig egészen tiszta, visszafogott volt. Az R. E. M. megragadta azt a pillanatot, amikor a poszt-punk átcsapott alternatív rockba.
Bár a Rolling Stone magazin szerint már 1983-ban övék az év albuma (Murmur) és hírük gyorsan eljut Európába, a világsztár státuszt, a stadionokat megtöltő turnét hetedik sorlemezük, az Out of Time hozza meg 1991-ben, rajta olyan slágerekkel, mint a Losing My Religion, a Shiny Happy People, a Near Wild Heaven és a Radio Song. Az Out of Time-ból csak az Egyesült Államokban négymillió darabot adtak el, a brit és az amerikai albumlistát is vezette, akárcsak az egy évvel később kiadott Automatic For The People, rajta a Drive és a Man On The Moon.
Az R. E. M. zenéje kétségkívül tartalmaz némi countrys ízt, ám míg utóbbi műfaj szövegeiben az álmok világa a leggyakoribb, Stipe realista gondolkodású, a mában él. "It,s the end of the world as we know it, and I feel fine" (Mint tudjuk, ez a világ vége, és én jól érzem magam) - énekli az 1987-ben megjelent, Document című lemezen. A kilencvenes évek közepétől kiadott lemezeik a kísérletezés útját járják. A Monster (1994) a csapat keményebb, nyersebb oldalát mutatta meg, a New Adventures In Hi-Fi (1996) csendesebb, lassabb. Bill Berry dobos, aki 1995-ben összeesett a turné alatt, és ezután agyi értágulattal kórházban kezelték, 1997-ben kilépett, egészségét nem kockáztatta tovább.
Az erőtlen Upot (1998) - ennek turnéja Budapestet is érintette - a kritikusok és a közönség egyaránt rosszul fogadta, a 2001-es Reveal is csak néhány dalában idézi az R. E. M. klasszikus korszakát, a 2004-es, erősen túlcsiszolt Around The Sun pedig még annyiban sem. Az R. E. M.-et ekkor sokat leírták, eltemették, ám ők ismét összeszedték magukat. A tavaly kiadott első koncertalbumuk meglepően nagy siker lett, idei új lemezük, az Accelerate (Gyorsíts) pedig kellemes meglepetés: hangzása friss, rockos, a számok gyorsak, lüktetőek, és nyoma sincs Michael Stipe énekes-szövegíró korábbi depressziós szövegeinek sem.
A kevesebb sokszor több - ezt bizonyítja, hogy az Accelerate mindössze 36 perc hosszú. Az album talán két legjobb dala a Houston és az Until The Day Is Done, mindkettő korai korszakukat idézi.
Az R. E. M. - akárcsak az idén nyáron a Balatonon fellépett B-52,s - Georgia államból, Athens városából indult, és 1980 áprilisában itt adta első koncertjét. A név a rapid eye movement (gyors szemmozgás) kifejezés rövidítése; az alvás idején észlelt, tudattalan agyműködést jelöli így a pszichológia. Az alapító négy tagból hárman, az énekes Michael Stipe, a gitáros Peter Buck és a basszusgitáros Mike Mills alkotják a mai felállást (Bill Berry dobos 1997-ben visszavonult). Bemutatkozó kislemezük, a Radio Free Europe gyorsan népszerű lett az amerikai rádióadók körében, talán azért, mert másképpen szólt, mint a college rock dalai általában: a country és a folk jegyeit viselő zenéjüket erős basszusfutamokkal ellensúlyozták, Stipe hangja pedig egészen tiszta, visszafogott volt. Az R. E. M. megragadta azt a pillanatot, amikor a poszt-punk átcsapott alternatív rockba.
Bár a Rolling Stone magazin szerint már 1983-ban övék az év albuma (Murmur) és hírük gyorsan eljut Európába, a világsztár státuszt, a stadionokat megtöltő turnét hetedik sorlemezük, az Out of Time hozza meg 1991-ben, rajta olyan slágerekkel, mint a Losing My Religion, a Shiny Happy People, a Near Wild Heaven és a Radio Song. Az Out of Time-ból csak az Egyesült Államokban négymillió darabot adtak el, a brit és az amerikai albumlistát is vezette, akárcsak az egy évvel később kiadott Automatic For The People, rajta a Drive és a Man On The Moon.
Az R. E. M. zenéje kétségkívül tartalmaz némi countrys ízt, ám míg utóbbi műfaj szövegeiben az álmok világa a leggyakoribb, Stipe realista gondolkodású, a mában él. "It,s the end of the world as we know it, and I feel fine" (Mint tudjuk, ez a világ vége, és én jól érzem magam) - énekli az 1987-ben megjelent, Document című lemezen. A kilencvenes évek közepétől kiadott lemezeik a kísérletezés útját járják. A Monster (1994) a csapat keményebb, nyersebb oldalát mutatta meg, a New Adventures In Hi-Fi (1996) csendesebb, lassabb. Bill Berry dobos, aki 1995-ben összeesett a turné alatt, és ezután agyi értágulattal kórházban kezelték, 1997-ben kilépett, egészségét nem kockáztatta tovább.
Az erőtlen Upot (1998) - ennek turnéja Budapestet is érintette - a kritikusok és a közönség egyaránt rosszul fogadta, a 2001-es Reveal is csak néhány dalában idézi az R. E. M. klasszikus korszakát, a 2004-es, erősen túlcsiszolt Around The Sun pedig még annyiban sem. Az R. E. M.-et ekkor sokat leírták, eltemették, ám ők ismét összeszedték magukat. A tavaly kiadott első koncertalbumuk meglepően nagy siker lett, idei új lemezük, az Accelerate (Gyorsíts) pedig kellemes meglepetés: hangzása friss, rockos, a számok gyorsak, lüktetőek, és nyoma sincs Michael Stipe énekes-szövegíró korábbi depressziós szövegeinek sem.
A kevesebb sokszor több - ezt bizonyítja, hogy az Accelerate mindössze 36 perc hosszú. Az album talán két legjobb dala a Houston és az Until The Day Is Done, mindkettő korai korszakukat idézi.