Az extrák javíthatnak a digitális zenei eladásokon

Nemrégen még úgyszintén pár jól megfizetett szakértõ azt hozta ki, hogy az extrák a CD/DVD-ken senkit nem érdekelnek, csak pár gyûjtõt de õk meg a mindenféle rendezõi, gyûjtõi meg egyéb "nem a pórnépnek szánt" változatokat keresik. Szakértõk ruley!

De az is vicces, hogy a kalózt tüntetik fel mint követendõ példa. Magyarul: nem tuggyuk mi kell a népnek bár baromi sok pénzt nyomunk a marketingbe, de a zecserin ez fogyik, csináljuk mi is úgy. Ezt tanítani kéne az egyetemeken :).

Ja, "egy 24bit/192kHz-es cucc tud 24 bitet, de csak 96kHz-en"
Már úgy érted, tud fogadni, mert ki nem jön belõle (mármint még a maga szintjén sem).

Basszus, kimaradt egy /.

Szerintem én pontosan a delta-sigmáról beszélek. Akkor lenne delta, ha a különbséget "kódolná" (aminek lennének elõnyei és hátrányai), de nem azt teszi.

A túlmintavételezés szorzójának csökkentését a fejlett (vagy inkább cseles) noise shaping teszi lehetõvé:

"Oversampling alone is an ineffcient way to obtain extra
bits of resolution. A gain of even a few bits would require
astronomical oversampling ratios! We must use the additional
technique of noise-shaping to make a 1-bit converter feasible." innen (Nézd meg a 12. oldalon látható grafikont is.)

Azaz, megmarad a "bitfogyatkozás", csak ennek hatását, zaját megpróbálják minnél jobban kiküszöbölni. Eközben jön létre a mûhang.

Az SNR mérések egyszerû hullámformákon alapulnak, és a noise shaping azokra van "optimalizálva", hogy minnél jobb képet fessen a termékrõl. A zenei hangok ennél sokkal összetettebbek, és jelenleg sincs olyan mérés, ami képes lenne pontosan megállapítani, valami mennyire "jó". Csak az emberi fül.

"A hétköznapokban viszont ezeknek nem sok értelme van, mivel a többi eszköz képességei jóval korlátozottabbak."
Hú, ez a jó hozzáállás, mondhatom... Ezért aztán az a bizonyos többi eszköz is megakad egy bizonyos, nem túl magas szinten. Legalábbis ami a hétköznapi márkák bolti termékeit illeti.
Egyébként nincs szükség ûrtechinkára! Egy 15 éves, jobb fajta full multibit D/A sokkal jobban tud szólni, mint a mai jobb delta-sigmák! Egy (valódi) hi-fi rendszeren is.

Amirõl te beszélsz, az a delta modulátor. Itt viszont szogma-delta átalakítóról van szó. Ami azért szép, mert a kvantálás hibáját kiátlagolva sokkal kisebb túlmintavételezés mellett is lehetõvé teszi a megfelelõ jel-zaj arány elérését. 24 bithez durván 146dB kell, ezt egy másodrendû szigma-delta kb. 1024-szeres túlmintavételezéssel hozza is (http://www.beis.de/Elektronik/DeltaSigma/DeltaSigmaSNR.GIF), legalábbis elméletben. Viszont nagyobb rendszámmal a gyakorlatban is megvalósítható. Persze senki sem mondta, hogy ez tökéletes, mert például a 192kHz x 1024 sem kis frekvencia. Valamitn olyan trükkök is mindig lesznek, hogy egy 24bit/192kHz-es cucc tud 24 bitet, de csak 96kHz-en, és tud 192kHz-et, de csak 20 biten...

A másik, amirõl beszélsz, arra példa a flash konverter. Elõnye, hogy baromi gyors (akár GHz-es), viszont rengeteg alkatrész kell hozzá, kis tûréssel, ezért nehéz és nem gazdaságos a gyártásuk. Ugyanakkor ezek subranging elven kaszkádosíthatók, ami növekvõ bitszám mellett kevesebb alkatrészt igényel, viszont értelemszerûen komolyabb követelményeket támaszt a komponensekkel szemben (pl. erõsítõk, zajszûrés). A hétköznapokban viszont ezeknek nem sok értelme van, mivel a többi eszköz képességei jóval korlátozottabbak.

(Hozzátenném, ezek a multibitesek jóval háklisabbak a tápellátásra és az órajel jóságára is, ezért jóval nehezebb dolgozni velük - már ha jó eredményeket akarunk. Az ipar meg ugye olyan, mint a folyadék: a kisebb ellenállás irányába folyik.)

Na pl. nem tudom, ismeritek-e a delta-sigma kifejezést. Ezt a technikát alkalmazza ma szinte az összes D/A és A/D, mert olcsón gyártható, és viszonylag(!) jó a minõsége. Vagy inkább úgy mondhatnánk, látszatra az.

1 egységnyi amplitúdó szintkülönbségbõl próbálja összerakni az x bitnyi eredeti értéket. (Ezért hívják 1-bites konverternek is.) Úgy, hogy azt sokszor egymás után egymásra pakolja. Eddig még ez szép és jó. Csakhogy, pl. egy 16 bites szám 65536 különbözõ értéket adhat meg, így egy ilyen audio anyag minta-értékeinek visszaadásához 2^16, azaz 65536x kellene ezt elvégezni mintánként. Ez eddig érthetõ?

Ezzel szemben a legjobbak ilyen 1000-es nagyságrendben teszik ezt meg. Mi történik ezáltal? A mély hangok esetén nagyjából megvan a 16 bit (mert olyan lassú a változás, hogy van idõ az elemi egységbõl kirakni a kellõ értéket), de ahogy növekszik a visszaadni kívánt jel frekvenciája, úgy vesznek el rohamosan az alsóbb bitek. És vele együtt rengeteg információ.

Persze a hang ettõl még jónak tûnik, hiszen nem recseg, sziszeg, nem tompa, zajos, stb. Csak épp egy jellegtelen mûhang.

És akkor ilyen konverterek tudnak fogadni 24 bitet, meg magasabb samplerátákat. Csak éppen minek... Éppen csak kimérhetõ a különbség a végeredményben. De azért villogtatják, hogy 24 bit, meg 192kHz... Ez egy jó nagy átverés az ipar részérõl.

Ezért a (becsületesebb) high-end gyártók, illetve a hobbisták full multi bites, más néven lineáris konvertereket használnak. Persze a legjobbakat, mert ebbõl a megoldásból könnyû gyengét csinálni, és nehéz jót. (Ezért fejlesztették ki a delta-sigmákat, mert az olcsón viszonylag jó, ill. jónak tûnik.) Azért nehéz ebbõl igazán jót csinálni, mert ez az összes bitet párhuzamosan kapcsolja, azaz adja be a közösbe (így nem vész el semmi), és hogy ez a kívánt amplitútó értéket, azaz feszültségszintet adja vissza, az egyes lépcsõknek pontosan a felettük lévõ szintkülönbségének felét kell kapcsolnia.

Ebbõl a legtöbb bites egyébként máig 18 bites. De az "igazi" 18 bit! Nem ilyen ámításos 24. De még egy igazán jó 16 bites is úgy tud szólni, hogy ketté áll az ember füle.

Ahhoz azért nagyon vacaknak kell lennie annak az erõsítõnek és hangfalnak, hogy egy jó és egy rossz digitális technika (nem a hangtárolás önmagában) közötti különbség egyátalán ne jõjjön ki.

Az igazán jó erõsítõ és hangfal "ahhoz kell", hogy a jó és a még jobb technika közötti különbség is kijõjjön, azaz legyen értelme a jobbat használni. Persze a lényeg az élmény, amit ezek együtt adnak.

Egyéb hátrány: a digitális technika - fõleg ami a hétköznapi megvalósítást illeti - tökéletlenségei. Vacak D/A-k és A/D-k, és jitter a rendszerben.

Az LP recseg, pattog, sziszeg - de mégis, valami olyan jön át rajta, ami a digitálison nem nagyon, esetleg extrém körülmények között.

Azért ne felejtsd el, hogy a digitális és digitális között is igen nagy különbségek lehetnek, és többnyire amivel a hétköznapokban találkozunk, annak nem valami magas a színvonala.

Hát ez az. Ahhoz, hogy egyáltalán különbséget keresgélj analóg és digitális között, kellene egy olyan körítés, ami technikailag hozza a megfelelõ szintet.