SG.hu·
Transz - A gondolkodó ember tripje
A Transz igazi gyomrost visz be, de vigyázni kell vele, hiszen inkább azoknak készült, akik már kinőttek a tiniknek szánt sztreccsgatyás szuperhősökből.
Hogy tetszett a Transz?
Érdekes módon itthon nagyjából egy időben került bemutatásra két fő vonásaiban hasonló, de egyébként totálisan különböző film. Ugyanis mind a Szemfényvesztőkben (kritikánk), mind a Transzban egy nagy, átverésekkel tarkított rablás van a középpontban, s mindkét filmben fontos szerepet kap a hipnotizálás. A szkeptikusok tehát nyugodtan kerülhetik a fent nevezett alkotásokat - vagy ki tudja, lehet, hogy éppen a nézőtéren van a helyük. Azonban, míg a Szemfényvesztők kvázi akciófilm volt, végig pörgött és csak a végső csavarja nem durrant, addig a Transz az utolsó felvonásig sokszor csak döcög, olykor felvillant valami zseniálisat, de nagyon esetleges, viszont a végén igazi gyomrossal zár, aminek a végén a takarítók számolnak szerencsétlen nézőre tízet.
Rendezte: Danny Boyle. Az az igazság, hogy már ezen a ponton eldől sokak számára, hogy a Transzt meg kell nézni. Boyle-nak, bár voltak apróbb félrelépései rendezőként, de még ezen filmjeit is kedvelte a többség (az IMDb-n tíz filmje közül a leggyengébb Az élet sója és A part csak 6,5/10 körüli pontszámmal bír) - az olyan alapfilmek tetszési indexéről, mint a Sekély sírhant, a Trainspotting vagy a Gettómilliomos már nem is érdemes beszélni. Hevesebb viták mindössze a scifi-rajongókat igencsak megosztó Napfény megítélésével kapcsolatban voltak, de annak elfogadottsága is jelzi, hogy a rendező a krimitől a komédiáig, a scifin át a horrorig minden műfajban átlag felettit volt képes produkálni.
A Transszal Boyle egy újabb műfajba kóstolt bele. A film egyszerre rablós-átverős és bűnügyi, pszichológiai dráma - minimalista stílusával a pályája kezdetéhez nyúl vele vissza. A főhős egy aukciós ház alkalmazottja, aki ellop egy szörnyen értékes festményt, azonban kap egy ütést a fejére, így elfelejti, hogy hová rejtette a képet. Hogy mindezt kiderítse, egy pszichológushoz fordul segítségért, hátha az eligazodik kusza gondolatai útvesztőjében és rátalál a válaszra.
A történet lehet, hogy nem tűnik túl vonzónak, azonban közel sem csak ennyiről van szó, ez mindössze egy csupasz (és szándékosan hiányos) váz, a puzzle többi, felfedezésre váró darabkáját vétek lenne elárulni. Annyi persze nem titok, hogy idővel kiderül, hogy festmény holléténél sokkal fontosabb és érdekes kérdések is léteznek, de katalizátorként remekül működik a Goya-kép. (Ja, és semmi sem az, aminek látszik, ezt az efféle filmeknél mindig meg szokás jegyezni.)
Danny Boyle-tól már megszokhattuk, hogy filmjei igen erős zenei anyaggal bírnak, s ez ezúttal sincs másképp, mind a szerzett, mind a licencelt muzsika nagyon erős és kegyetlenül eltalált. Mondhatnánk akár azt is, hogy mindez videóklip jelleget kölcsönöz a filmnek, de a rendezőnek már voltak klipesebb munkái, így nincs min meglepődni.
A másik nagyon nagy erőssége a Transznak a vizualitás, Boyle és operatőre remek stílusban prezentálja a pörgő és meglehetősen összetett sztorit, a kissé döcögősebb részeken simán átlendítenek a képek. Igen, ezt sem hallgathatjuk el, elég egyenetlen a film, hangulatilag is ingatag pár helyen. Hiába áll össze idővel minden, a film első felében több olyan jelenet is van, melyek jelenlétét nehéz "értelmezni". Igaz, gondolkodni nem is nagyon van időnk a tempó miatt, illetve ahhoz fel kell kötnünk a fehérneműt.
A Transzról nehéz úgy írni kritikát, hogy az ember ne csorbítsa az olvasók esetleges későbbi filmélményét, így inkább további elemzés helyett maradjunk annyiban, hogy az év első felének egyik kötelező filmjéről van szó, mely második nézésre szinte biztos, hogy még nagyobb (teljesebb?) élményt jelentene, mint elsőre. De már az első nézés remek volt, már persze, ha az ember nem retten meg a kihívásoktól. Nem sokan lesznek bátrak ahhoz, hogy bevállalják ezt az utazást, de aki így tesz, az jó eséllyel nem fog csalódni.
Rendezte: Danny Boyle. Az az igazság, hogy már ezen a ponton eldől sokak számára, hogy a Transzt meg kell nézni. Boyle-nak, bár voltak apróbb félrelépései rendezőként, de még ezen filmjeit is kedvelte a többség (az IMDb-n tíz filmje közül a leggyengébb Az élet sója és A part csak 6,5/10 körüli pontszámmal bír) - az olyan alapfilmek tetszési indexéről, mint a Sekély sírhant, a Trainspotting vagy a Gettómilliomos már nem is érdemes beszélni. Hevesebb viták mindössze a scifi-rajongókat igencsak megosztó Napfény megítélésével kapcsolatban voltak, de annak elfogadottsága is jelzi, hogy a rendező a krimitől a komédiáig, a scifin át a horrorig minden műfajban átlag felettit volt képes produkálni.
A Transszal Boyle egy újabb műfajba kóstolt bele. A film egyszerre rablós-átverős és bűnügyi, pszichológiai dráma - minimalista stílusával a pályája kezdetéhez nyúl vele vissza. A főhős egy aukciós ház alkalmazottja, aki ellop egy szörnyen értékes festményt, azonban kap egy ütést a fejére, így elfelejti, hogy hová rejtette a képet. Hogy mindezt kiderítse, egy pszichológushoz fordul segítségért, hátha az eligazodik kusza gondolatai útvesztőjében és rátalál a válaszra.
A történet lehet, hogy nem tűnik túl vonzónak, azonban közel sem csak ennyiről van szó, ez mindössze egy csupasz (és szándékosan hiányos) váz, a puzzle többi, felfedezésre váró darabkáját vétek lenne elárulni. Annyi persze nem titok, hogy idővel kiderül, hogy festmény holléténél sokkal fontosabb és érdekes kérdések is léteznek, de katalizátorként remekül működik a Goya-kép. (Ja, és semmi sem az, aminek látszik, ezt az efféle filmeknél mindig meg szokás jegyezni.)
Danny Boyle-tól már megszokhattuk, hogy filmjei igen erős zenei anyaggal bírnak, s ez ezúttal sincs másképp, mind a szerzett, mind a licencelt muzsika nagyon erős és kegyetlenül eltalált. Mondhatnánk akár azt is, hogy mindez videóklip jelleget kölcsönöz a filmnek, de a rendezőnek már voltak klipesebb munkái, így nincs min meglepődni.
A másik nagyon nagy erőssége a Transznak a vizualitás, Boyle és operatőre remek stílusban prezentálja a pörgő és meglehetősen összetett sztorit, a kissé döcögősebb részeken simán átlendítenek a képek. Igen, ezt sem hallgathatjuk el, elég egyenetlen a film, hangulatilag is ingatag pár helyen. Hiába áll össze idővel minden, a film első felében több olyan jelenet is van, melyek jelenlétét nehéz "értelmezni". Igaz, gondolkodni nem is nagyon van időnk a tempó miatt, illetve ahhoz fel kell kötnünk a fehérneműt.
A Transzról nehéz úgy írni kritikát, hogy az ember ne csorbítsa az olvasók esetleges későbbi filmélményét, így inkább további elemzés helyett maradjunk annyiban, hogy az év első felének egyik kötelező filmjéről van szó, mely második nézésre szinte biztos, hogy még nagyobb (teljesebb?) élményt jelentene, mint elsőre. De már az első nézés remek volt, már persze, ha az ember nem retten meg a kihívásoktól. Nem sokan lesznek bátrak ahhoz, hogy bevállalják ezt az utazást, de aki így tesz, az jó eséllyel nem fog csalódni.
|
Transz (Trance)
színes, feliratos, angol thriller, 103 perc, 2013 16 éven aluliak számára a megtekintése nem ajánlott rendező: Danny Boyle forgatókönyvíró: Joe Ahearne, John Hodge operatőr: Anthony Dod Mantle producer: Danny Boyle, Christian Colson szereplők: James McAvoy (Simon) Rosario Dawson (Elizabeth) Vincent Cassel (Franck) Tuppence Middleton (a fiatal lány) |
