SG.hu·
Sushiálmok
Az év legjobb kritikákat kapó filmje valóban megérdemli a figyelmet. Igaz az egyik mellékhatása az lesz, hogy mindenképp Japánba akarunk utazni.
Hogy tetszett a Sushiálmok?
Aki valamennyire is szereti a hasát, annak minden bizonnyal kulináris szempontokból fel fogja kelteni az érdeklődését a Sushiálmok című dokumentumfilm. Persze David Gelb rendezése jóval több, mint egy szimpla "kajás film". A Sushiálmok "sztárja" az a 85 éves Jiro Ono, aki a világ legidősebb 3 Michelin-csillagos séfe, s aki a mai napig aktívan dolgozik annak érdekében, hogy tartsa apró éttermének színvonalát, no meg persze azért, hogy átadja tudását legidősebb fiának.
Első pillantásra akár azt is mondhatnánk, hogy a Sushiálmok egy portréfilm, Jiro Ono életének, de még inkább munkásságának vázlatos története, sok beszélő fej által elmesélve, pár vágóképként használt életképpel illusztrálva. De mindez csak első blikkre lenne igaz, hiszen idővel kiderül, hogy a film nem csak Jiróról szól, hanem fiáról, Yoshikazuról (sőt, az utolsó snittek meg is erősítenek minket abban, hogy róla szól), no meg eleve egy másik kultúráról, egy másféle értékek által uralt világról. És persze valamilyen szinten a szusiról, a szusi elkészítéséről, egészen az alapanyagok szintjéig lebontva.
Amellett, hogy a Sushiálmok bemutatja Jirót és azt, hogy miképpen lehet friss alapanyagokat vásárolni pár mennyei lakomához, sok minden más is említésre kerül benne, például a neveltetés, munkamorál és mindenekfelett az alázat, a tökéletességre való törekvés. Jellemző, hogy amikor a két hónapig az étteremben forgató David Gelb megkérte Jiróéket, hogy az egyik felvétel csöppnyi életlensége miatt ismét tegyék le a tányérra az egyik tonhalas szusit, akkor a séf nemet intett, mondván az étel már ennyi idő alatt is színét vesztette, s így oda a tökéletes ízhatása, ami küllemén is tükröződne. Ezért is tartják fontosnak azt, hogy a szusit a tálalást követő pillanatokban fogyasszák el a vendégek.
A dokumentumfilmes műfajt valamiért a közönség hanyagolja a mozikban. Sokan ezt természetesnek vélik, mondván a multiplexek inkább a gyorséttermi látványfilmek fogyasztásának terepei, pedig biztosan mindenkinek volt már része olyan, kiváló moziélményben, melyet statikusabb, nem különleges effektek által vezérelt film váltott ki. És ilyen alapon, legalábbis papíron akár egy dokumentumfilm is érdekelhetne sok nézőt.
Amerikában érdekelte is a közönséget a Sushiálmok, mely idén tavasztól nyár végéig 2,5 millió dollár bevételre tett szert. Ez bár eltörpül a Michael Moore-féle dokumentumfilmnek beállított, egyébként remek, szórakoztatóipari termékek bevételeihez képest, de önmagában kitűnőnek számít. Most már csak az a kérdés, hogy az itthon legalább három moziban játszott film iránt lesz-e érdeklődés a hazai közönség részéről.
A Mozinet által forgalmazott Sushiálmok ugyanis mindenképp megtekintésre érdemes, szinte mindvégig lenyűgöző film, mely olykor igaz átmegy rajongói alkotásba, de ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne kezdjen el rajongani Jiro és hozzáállása iránt. Ezt talán meg lehet bocsátani a rendezőnek, mint ahogy azt is, hogy kissé felületesen kezeli Jiro és fiai egyébként nagyon fontos viszonyát, illetve a fiúk motivációit, melyek az apjuk nyomdokaiba való lépést vezérelték.
A Sushiálmok eleve több szinten lenyűgöző és nem csak Jiro miatt, aki annak ellenére, hogy risszrossz volt fiatalkorában és egyébként is igen jókedélyű, szimpatikus ember, a munkában nem ismer tréfát, csak séf munka számára egyértelműen komoly, alkotói folyamat, melyet csak hatalmas türelemmel lehet csúcsra járatni.
Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy David Gelb hangulati aláfestésül többek között Phillip Glass Az órák című filmhez szerzett zenéjét választotta ki, amely, mondjuk ki, az elmúlt tíz év egyik legjobban sikerült filmzenéje. Az összkép így már mindenképp a tökéleteshez közelít. Csak kár, hogy közülünk, főleg a távolság miatt, szinte senki sem fogja megkóstolni azt a bizonyos szusit, mely ára nagyjából 30 ezer jennél, azaz kábé 80 ezer forintnál kezdődik. (Persze, aki érdeklődne az asztalfoglalás iránt Jiro éttermébe, a Sukiyabashi Jiróba, az a honlapjukon kutakodhat a részletek iránt.)
Első pillantásra akár azt is mondhatnánk, hogy a Sushiálmok egy portréfilm, Jiro Ono életének, de még inkább munkásságának vázlatos története, sok beszélő fej által elmesélve, pár vágóképként használt életképpel illusztrálva. De mindez csak első blikkre lenne igaz, hiszen idővel kiderül, hogy a film nem csak Jiróról szól, hanem fiáról, Yoshikazuról (sőt, az utolsó snittek meg is erősítenek minket abban, hogy róla szól), no meg eleve egy másik kultúráról, egy másféle értékek által uralt világról. És persze valamilyen szinten a szusiról, a szusi elkészítéséről, egészen az alapanyagok szintjéig lebontva.
Amellett, hogy a Sushiálmok bemutatja Jirót és azt, hogy miképpen lehet friss alapanyagokat vásárolni pár mennyei lakomához, sok minden más is említésre kerül benne, például a neveltetés, munkamorál és mindenekfelett az alázat, a tökéletességre való törekvés. Jellemző, hogy amikor a két hónapig az étteremben forgató David Gelb megkérte Jiróéket, hogy az egyik felvétel csöppnyi életlensége miatt ismét tegyék le a tányérra az egyik tonhalas szusit, akkor a séf nemet intett, mondván az étel már ennyi idő alatt is színét vesztette, s így oda a tökéletes ízhatása, ami küllemén is tükröződne. Ezért is tartják fontosnak azt, hogy a szusit a tálalást követő pillanatokban fogyasszák el a vendégek.
A dokumentumfilmes műfajt valamiért a közönség hanyagolja a mozikban. Sokan ezt természetesnek vélik, mondván a multiplexek inkább a gyorséttermi látványfilmek fogyasztásának terepei, pedig biztosan mindenkinek volt már része olyan, kiváló moziélményben, melyet statikusabb, nem különleges effektek által vezérelt film váltott ki. És ilyen alapon, legalábbis papíron akár egy dokumentumfilm is érdekelhetne sok nézőt.
Amerikában érdekelte is a közönséget a Sushiálmok, mely idén tavasztól nyár végéig 2,5 millió dollár bevételre tett szert. Ez bár eltörpül a Michael Moore-féle dokumentumfilmnek beállított, egyébként remek, szórakoztatóipari termékek bevételeihez képest, de önmagában kitűnőnek számít. Most már csak az a kérdés, hogy az itthon legalább három moziban játszott film iránt lesz-e érdeklődés a hazai közönség részéről.
A Mozinet által forgalmazott Sushiálmok ugyanis mindenképp megtekintésre érdemes, szinte mindvégig lenyűgöző film, mely olykor igaz átmegy rajongói alkotásba, de ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne kezdjen el rajongani Jiro és hozzáállása iránt. Ezt talán meg lehet bocsátani a rendezőnek, mint ahogy azt is, hogy kissé felületesen kezeli Jiro és fiai egyébként nagyon fontos viszonyát, illetve a fiúk motivációit, melyek az apjuk nyomdokaiba való lépést vezérelték.
A Sushiálmok eleve több szinten lenyűgöző és nem csak Jiro miatt, aki annak ellenére, hogy risszrossz volt fiatalkorában és egyébként is igen jókedélyű, szimpatikus ember, a munkában nem ismer tréfát, csak séf munka számára egyértelműen komoly, alkotói folyamat, melyet csak hatalmas türelemmel lehet csúcsra járatni.
Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy David Gelb hangulati aláfestésül többek között Phillip Glass Az órák című filmhez szerzett zenéjét választotta ki, amely, mondjuk ki, az elmúlt tíz év egyik legjobban sikerült filmzenéje. Az összkép így már mindenképp a tökéleteshez közelít. Csak kár, hogy közülünk, főleg a távolság miatt, szinte senki sem fogja megkóstolni azt a bizonyos szusit, mely ára nagyjából 30 ezer jennél, azaz kábé 80 ezer forintnál kezdődik. (Persze, aki érdeklődne az asztalfoglalás iránt Jiro éttermébe, a Sukiyabashi Jiróba, az a honlapjukon kutakodhat a részletek iránt.)
|
Sushiálmok (Jiro Dreams of Sushi)
színes, feliratos, amerikai dokumentumfilm, 81 perc, 2011 korhatárra tekintet nélkül megtekinthető rendező: David Gelb operatőr: David Gelb producer: Kevin Iwashina, Tom Pelligrini szereplők: Jiro Ono Masuhiro Yamamoto Daisuke Nakazawa Yoshikazu Ono |
