SG.hu·
Babycall - Amikor túl sok a csavar...
Ha már Amerika nem akar színvonalas thrillereket készíteni, óhatatlanul is Európához fordul az ember. A Babycallnak legalább a vége vérfagyasztó.
Hogy tetszett a Babycall?
Megint csak irigykedve nézhetünk Európa más országaira, hogy ott bezzeg képesek a filmesek a Babycallhoz hasonló műfaji filmeket készíteni. Itthon, ha a magyar film kérdése szóba kerül, azt szinte mindig követi a pénzhiányról szóló panaszkodás. Pedig vannak olyan filmes műfajok, amelyekhez nem kell rengeteg pénz, elég pár jó ötlet vagy egy remek forgatókönyv, s idővel ki lehet alakítani hozzá egy piacot, egy befogadó közönséget is.
Ott vannak például a történet- és dialógközpontú francia filmek, melyek sokszor színdarabként is előadhatóak lennének, annyira kevés helyszínen és kevés szereplővel játszódnak, mégis némelyik elejétől a végéig a vászon elé szegezi az ember csak a párbeszédeknek és az azok nyomán megelevenedő karaktereknek köszönhetően. És ezúttal a norvég Babycall azt mutatta meg, hogy mindenféle rongyrázás nélkül, egy egyszerű, lepukkant lakótelepi környezetben miképpen lehet egy thrillert forgatni.
És még véletlenül sem arról van szó, hogy a Babycall bármilyen tekintetben is kiemelkedő film lenne, mindössze arról, hogy elkészült, hogy létezik. Márpedig egy ilyen, vagy ehhez hasonló történetet Magyarországon is el lehetett volna készíteni, nem kíván meg szélsőséges eszközöket. A magyarítatlan című Babycall (Bébiőr?) rendezője az a Pal Sletaune, aki annak idején még a Ponyvalevéllel futott be, főszereplője pedig Noomi Rapace, aki manapság már Hollywood egyik üdvöskéjének számít (Sherlock Holmes: Árnyjáték, Prometheus).
A történet egy nyolc éves gyermekéhez már-már eszelős módon ragaszkodó, őt rettentően féltő anyáról szól, s persze Andersről, a fiáról. Anyu, vagyis Anna erőszakos, a fiát bántalmazó apa elől menekül és talál új lakhelyet és életet a gyámhivatal segítségével, de fiáról még így, biztonságos körülmények között sem nagyon meri levenni a szemét. Idővel azonban elkezdenek külön szobában aludni, persze mindezt úgy, hogy az anya egy bébiőr készülékkel hallja fia szuszogását. Egy nap azonban a bébiőr egy (feltehetően) közeli lakásból is vesz egy adást, ahol a hallottak alapján erőszakos cselekményt követnek el.
A Babycall mondhatni tipikus alaphelyzetből indít, azonban a lecsupaszított megvalósítása minden, csak nem tipikus. Már az első percektől kezdve elfogja a nézőt a komfortérzet hiánya, annyira zavaró látni a nagyon ragaszkodó, első blikkre nem százas anyát a gyerekével. Noomi Rapace teljesen átszellemülten játszik, a máskor vonzó színésznő ezúttal csupa ziláltság, nem egyszerű szimpatizálni karakterével.
Később persze normalizálódik a helyzet, és a néző is a főhős mellé áll, azonban ekkor beüt a krach és olyan eseményeket pakol egymás hegyére-hátára a rendező, hogy olykor mi sem értjük, hogy éppen mi zajlik. Illetve amikor megértenénk, akkor egy újabb csavarba ütközünk. Persze sejthetjük, hogy a végén jó esetben össze fog állni számunkra a kép, azonban hiába tudja az ember, hogy mi lesz a végkifejlet (hiszen ezzel kezdődik a film), számos zavaró jelet fedezhetünk fel, amit nem egyszerű a kirakósba illeszteni.
A ziláltság, a fenyegetések, az álom és a valóság mezsgyéjén való egyensúlyozás meglehetősen vérfagyasztó végkifejletig vezeti a Babycallt, az ablakos jelenet hatásos és felkavaró is, és persze elgondolkodtató. A Babycall mindenképp érdekes film, olyan, aminek a megnézését nem bánja meg utólag az ember, azonban egyáltalán nem mondható jónak, koherensnek pedig semmiképp sem. Valahogy a remek és kevésbé jó (= rossz) pillanatok nem állnak össze egyenletes minőséggé, folyamatos a hullámvasutazás. Viszont az ember legalább lemérheti rajta filmes intelligenciáját, hiszen a sztori egyszerre csavaros és zavaros, s aki a végén úgy áll föl a székéből, hogy mindent megértett és nincs kérdése, az büszkén húzhatja ki magát, hogy ő a kiválasztottak közé tartozik. Az ilyen filmre mondják, hogy "nem rossz, nem rossz, de..."?
Ott vannak például a történet- és dialógközpontú francia filmek, melyek sokszor színdarabként is előadhatóak lennének, annyira kevés helyszínen és kevés szereplővel játszódnak, mégis némelyik elejétől a végéig a vászon elé szegezi az ember csak a párbeszédeknek és az azok nyomán megelevenedő karaktereknek köszönhetően. És ezúttal a norvég Babycall azt mutatta meg, hogy mindenféle rongyrázás nélkül, egy egyszerű, lepukkant lakótelepi környezetben miképpen lehet egy thrillert forgatni.
És még véletlenül sem arról van szó, hogy a Babycall bármilyen tekintetben is kiemelkedő film lenne, mindössze arról, hogy elkészült, hogy létezik. Márpedig egy ilyen, vagy ehhez hasonló történetet Magyarországon is el lehetett volna készíteni, nem kíván meg szélsőséges eszközöket. A magyarítatlan című Babycall (Bébiőr?) rendezője az a Pal Sletaune, aki annak idején még a Ponyvalevéllel futott be, főszereplője pedig Noomi Rapace, aki manapság már Hollywood egyik üdvöskéjének számít (Sherlock Holmes: Árnyjáték, Prometheus).
A történet egy nyolc éves gyermekéhez már-már eszelős módon ragaszkodó, őt rettentően féltő anyáról szól, s persze Andersről, a fiáról. Anyu, vagyis Anna erőszakos, a fiát bántalmazó apa elől menekül és talál új lakhelyet és életet a gyámhivatal segítségével, de fiáról még így, biztonságos körülmények között sem nagyon meri levenni a szemét. Idővel azonban elkezdenek külön szobában aludni, persze mindezt úgy, hogy az anya egy bébiőr készülékkel hallja fia szuszogását. Egy nap azonban a bébiőr egy (feltehetően) közeli lakásból is vesz egy adást, ahol a hallottak alapján erőszakos cselekményt követnek el.
A Babycall mondhatni tipikus alaphelyzetből indít, azonban a lecsupaszított megvalósítása minden, csak nem tipikus. Már az első percektől kezdve elfogja a nézőt a komfortérzet hiánya, annyira zavaró látni a nagyon ragaszkodó, első blikkre nem százas anyát a gyerekével. Noomi Rapace teljesen átszellemülten játszik, a máskor vonzó színésznő ezúttal csupa ziláltság, nem egyszerű szimpatizálni karakterével.
Később persze normalizálódik a helyzet, és a néző is a főhős mellé áll, azonban ekkor beüt a krach és olyan eseményeket pakol egymás hegyére-hátára a rendező, hogy olykor mi sem értjük, hogy éppen mi zajlik. Illetve amikor megértenénk, akkor egy újabb csavarba ütközünk. Persze sejthetjük, hogy a végén jó esetben össze fog állni számunkra a kép, azonban hiába tudja az ember, hogy mi lesz a végkifejlet (hiszen ezzel kezdődik a film), számos zavaró jelet fedezhetünk fel, amit nem egyszerű a kirakósba illeszteni.
A ziláltság, a fenyegetések, az álom és a valóság mezsgyéjén való egyensúlyozás meglehetősen vérfagyasztó végkifejletig vezeti a Babycallt, az ablakos jelenet hatásos és felkavaró is, és persze elgondolkodtató. A Babycall mindenképp érdekes film, olyan, aminek a megnézését nem bánja meg utólag az ember, azonban egyáltalán nem mondható jónak, koherensnek pedig semmiképp sem. Valahogy a remek és kevésbé jó (= rossz) pillanatok nem állnak össze egyenletes minőséggé, folyamatos a hullámvasutazás. Viszont az ember legalább lemérheti rajta filmes intelligenciáját, hiszen a sztori egyszerre csavaros és zavaros, s aki a végén úgy áll föl a székéből, hogy mindent megértett és nincs kérdése, az büszkén húzhatja ki magát, hogy ő a kiválasztottak közé tartozik. Az ilyen filmre mondják, hogy "nem rossz, nem rossz, de..."?
|
Babycall
színes, feliratos, norvég thriller, 96 perc, 2011 16 éven aluliak számára a megtekintése nem ajánlott rendező: Pal Sletaune forgatókönyvíró: Pal Sletaune operatőr: John Andreas Andersen zene: Fernando Velázquez vágó: Jon Endre Mork szereplők: Noomi Rapace (Anna) Kristoffer Joner (Helge) Vetle Qvenild Werring (Anders) Stig R. Amdam (Ole) Maria Bock (Grete) |
