SG.hu·
Éjjel a parton - akkor csap le, mikor nem várod
Két ember egy tengerparti házban, a hurrikán meg egyre csak közelít - ilyenkor kerülnek felszínre a múlt rejtegetett titkai.
Évről évre jelennek meg Amerikában és szerte a világon rettentő mód sikeres könyvek, azonban ezeknek mindössze töredékét álmodják filmvászonra Hollywoodban. Ha egy író kap egyetlen adaptációt életében (és nem valami könyvsorozatról van szó), akkor igen hálás lehet a sorsnak. Ebből következően meglehetősen ritka, hogy az álomgyár annyira kedveljen egy szerzőt, mint Nicholas Sparkst. A még mindig csak 43 éves írónak sikerült azt abszolválnia, hogy az első három könyvéből mind filmet készítsenek (Szerelmünk lapjai, Üzenet a palackban, Séta a múltba), és most egy újabb kaphatott megjelenést a filmszínházakban, ezúttal az Éjjel a parton.
Sparksnak a fenti művek mind korai regényei, 2002-ig bezárólag írta őket. Azóta már féltucat újabbal örvendeztette meg olvasóit, melyek szinte kivétel nélkül megjelentek idehaza is nyomtatásban - tehát az Éjjel a partont is már jól ismerhettük. Természetes is, hogy az olvasók jó része várta, vajon sikerül-e úgy a remek történet adaptációja, mint a Szerelmünk lapjai esetében. (Utóbbit, ha van olyan, aki nem látta/olvasta, remek ajándék lehet az Igazinak, akár könyv-, akár filmformában.)
Az Éjjel a parton főhősére, Adrienne-re az utóbbi időben meglehetősen rájárt az a bizonyos rúd: elhagyta a férje, meghalt az édesapja, egyedül kényszerül nevelni két gyerekét, akik közül a tinédzser Amanda természetesen gyűlöli őt a kialakult, kétlaki helyzetért. Egy szabad hétvége, amit távol a családtól tölt egy legjobb barátnője tengerparti panziójában (mint helyettes mindenes), és egy saját fantomjai által üldözött idegen mindent megváltoztat.
Az adaptációk esetében - mondhatnánk közhelyszerűen - nem lehet elkerülni az összevetést a könyvvel, mi viszont nagyvonalúan mégis megtesszük, aminek nem a kivagyiság az oka. Egész egyszerűen a filmbeli narratíva teljesen más, mint a könyvben, ami már csak azért is jó dolog, mert így a regény film utáni elolvasása is új élményeket hozhat. Lehet szeretni, nem szeretni a megközelítést, valahol racionális döntésnek tűnhet, hogy az eredetivel ellentétben a rodanthei történetet nem a visszaemlékező Adrienne meséli tragikus módon megözvegyült lányának, Amandának, hanem a sztorit mint a jelent láthatjuk, s épp ezért több meglepetéssel is szolgál.
Nyilvánvalóan - már csak a szereplőkből is kiindulva - az Éjjel a parton az idősebb korosztálynak szól, a jóval érettebb nézőknek és persze azoknak, akik már megtapasztalták az igazán elsöprő szerelem erejét. (Ezt nem ildomos összekeverni a monitor belsejéből cinkosan ránk mosolygó Photoshop-kompatibilis modellek iránti érzett emócióhalommal.) Richard Gere és Diane Lane között pedig ismét maximumra szökik fel a kölcsönhatási együttható. Az ember azt hinné, hogy ez a kettő a való életben is együtt lóg, pedig az igazság mi sem távolibb ennél: pár karácsonyi képeslap és semmi több. Viszont a vásznon tökéletes párost alkotnak, s épp ezért is meglepő, hogy az Éjjel a parton mindössze a harmadik közös filmjük, látva kettejük játékát valahogy sokkal többre gondolna az ember.
Szó se róla, rengeteg film születetett a mindenható szerelemről, s arról is, hogy az emberre mindig a legváratlanabb szituációkban csap le. Így az egyszeri néző szkeptikusan állhat hozzá egy sokadik lávsztorihoz, de ahány ember, annyi szokás. Minden szerelem más, így az Éjjel a parton története is hordoz olyan momentumokat, melyek megtekintésre ingerlik az ember - például a valóban festői környezetet.
A legújabb Sparks-adaptációban ismét csak nem csalódtunk (ellenben a többi kritikussal); élvezetes és szívhezszóló film lett az Éjjel a parton, mely ugyan a végefelé döccen egy nagyot és eléggé kapkodóvá válik (valamiért másfél órára lőtték be a hosszát), de még így is mindvégig kellemes marad. Bár igaz, ami igaz, akinél a zárójelenet giccsfaktora nem csapja ki a biztosítékot, az minden bizonnyal nagyobb disznóságokra is képes. Mindezek ellenére így volt teljes a film és azt hiszem, hogy nem csak e sorok írója várja a következő Sparks-művet a mozikba. Ez a nálunk tavasz végén megjelent Kedvesem (Dear John) adaptálása lesz Amanda Seyfrieddel, Lasse Hallström rendezésében.
Évről évre jelennek meg Amerikában és szerte a világon rettentő mód sikeres könyvek, azonban ezeknek mindössze töredékét álmodják filmvászonra Hollywoodban. Ha egy író kap egyetlen adaptációt életében (és nem valami könyvsorozatról van szó), akkor igen hálás lehet a sorsnak. Ebből következően meglehetősen ritka, hogy az álomgyár annyira kedveljen egy szerzőt, mint Nicholas Sparkst. A még mindig csak 43 éves írónak sikerült azt abszolválnia, hogy az első három könyvéből mind filmet készítsenek (Szerelmünk lapjai, Üzenet a palackban, Séta a múltba), és most egy újabb kaphatott megjelenést a filmszínházakban, ezúttal az Éjjel a parton.
Sparksnak a fenti művek mind korai regényei, 2002-ig bezárólag írta őket. Azóta már féltucat újabbal örvendeztette meg olvasóit, melyek szinte kivétel nélkül megjelentek idehaza is nyomtatásban - tehát az Éjjel a partont is már jól ismerhettük. Természetes is, hogy az olvasók jó része várta, vajon sikerül-e úgy a remek történet adaptációja, mint a Szerelmünk lapjai esetében. (Utóbbit, ha van olyan, aki nem látta/olvasta, remek ajándék lehet az Igazinak, akár könyv-, akár filmformában.)
Az Éjjel a parton főhősére, Adrienne-re az utóbbi időben meglehetősen rájárt az a bizonyos rúd: elhagyta a férje, meghalt az édesapja, egyedül kényszerül nevelni két gyerekét, akik közül a tinédzser Amanda természetesen gyűlöli őt a kialakult, kétlaki helyzetért. Egy szabad hétvége, amit távol a családtól tölt egy legjobb barátnője tengerparti panziójában (mint helyettes mindenes), és egy saját fantomjai által üldözött idegen mindent megváltoztat.
Az adaptációk esetében - mondhatnánk közhelyszerűen - nem lehet elkerülni az összevetést a könyvvel, mi viszont nagyvonalúan mégis megtesszük, aminek nem a kivagyiság az oka. Egész egyszerűen a filmbeli narratíva teljesen más, mint a könyvben, ami már csak azért is jó dolog, mert így a regény film utáni elolvasása is új élményeket hozhat. Lehet szeretni, nem szeretni a megközelítést, valahol racionális döntésnek tűnhet, hogy az eredetivel ellentétben a rodanthei történetet nem a visszaemlékező Adrienne meséli tragikus módon megözvegyült lányának, Amandának, hanem a sztorit mint a jelent láthatjuk, s épp ezért több meglepetéssel is szolgál.
Nyilvánvalóan - már csak a szereplőkből is kiindulva - az Éjjel a parton az idősebb korosztálynak szól, a jóval érettebb nézőknek és persze azoknak, akik már megtapasztalták az igazán elsöprő szerelem erejét. (Ezt nem ildomos összekeverni a monitor belsejéből cinkosan ránk mosolygó Photoshop-kompatibilis modellek iránti érzett emócióhalommal.) Richard Gere és Diane Lane között pedig ismét maximumra szökik fel a kölcsönhatási együttható. Az ember azt hinné, hogy ez a kettő a való életben is együtt lóg, pedig az igazság mi sem távolibb ennél: pár karácsonyi képeslap és semmi több. Viszont a vásznon tökéletes párost alkotnak, s épp ezért is meglepő, hogy az Éjjel a parton mindössze a harmadik közös filmjük, látva kettejük játékát valahogy sokkal többre gondolna az ember.
Szó se róla, rengeteg film születetett a mindenható szerelemről, s arról is, hogy az emberre mindig a legváratlanabb szituációkban csap le. Így az egyszeri néző szkeptikusan állhat hozzá egy sokadik lávsztorihoz, de ahány ember, annyi szokás. Minden szerelem más, így az Éjjel a parton története is hordoz olyan momentumokat, melyek megtekintésre ingerlik az ember - például a valóban festői környezetet.
A legújabb Sparks-adaptációban ismét csak nem csalódtunk (ellenben a többi kritikussal); élvezetes és szívhezszóló film lett az Éjjel a parton, mely ugyan a végefelé döccen egy nagyot és eléggé kapkodóvá válik (valamiért másfél órára lőtték be a hosszát), de még így is mindvégig kellemes marad. Bár igaz, ami igaz, akinél a zárójelenet giccsfaktora nem csapja ki a biztosítékot, az minden bizonnyal nagyobb disznóságokra is képes. Mindezek ellenére így volt teljes a film és azt hiszem, hogy nem csak e sorok írója várja a következő Sparks-művet a mozikba. Ez a nálunk tavasz végén megjelent Kedvesem (Dear John) adaptálása lesz Amanda Seyfrieddel, Lasse Hallström rendezésében.
|
Éjjel a parton (Night in Rodanthe) Rendező: George C. Wolfe Forgatókönyvíró: Ann Peacock, John Romano Operatőr: Affonso Beato Szereplők: Diane Lane (Adrienne Willis) Richard Gere (Dr. Paul Flanner) James Franco (Mark Flanner) Scott Glenn (Robert Torrelson) Christopher Meloni (Jack Willis) Mae Whitman (Amanda Willis) Viola Davis (Jean) |
