SG.hu·
Paranoid Park - Ha belépsz, neked annyi
Paranoia és gördeszka hogy fér meg együtt? A Ken Park nyomdokain evező Paranoid Park a példa, hogy lehet jó deszkás filmet is készíteni a nihilről.
A Paranoid Park rendezőjének, Gus Vas Santnek a pályaíve nagyon érdekesen alakul. Már elsőfilmesként is olyan, mára már kvázi kultstátuszba lép filmekkel indított, mint a Gyógyszertári cowboy, a Néha a csajok is úgy vannak vele és főképpen az Otthonom, Idaho. (Házi feladat a háromból kettőt azonnal megnézni és újradefiniálni a jó független film fogalmát.). Idővel a függetlenséget feladva némileg kommerszebb, de még mindig félig független vizekre evezett, amikor elkészítette a Good Will Huntingot, ami többek között Ben Afflecknek és Matt Damonnak hozott egy Oscar-díjat, Van Sant számára pedig egy csöpp pályaívmódosítást.
Ugyanis ezután Van Sant olyasmire "vetemedett", amire addig senki sem mert, miszerint feldolgozta a maga módján a Psychót, s innentől kezdve egy Fedezd fel Forrester által támasztott kitérő után felfedezte magának (szeretjük emlegetni, hiába, dobban a honfiúi szív) Tarr Bélát. Elkezdett teljesen eltérő filmnyelven gondolkodni, mely olyan alkotásokat eredményezett, mint a Gerry vagy az Elefánt, mely el is nyerte Cannes-ban az Arany Pálmát.
A Paranoid Park is e két film nyomdokain halad (a cannes-i zsűri nagydíja volt ezúttal a jutalom). Alexről szól, aki nagyjából a tipikus, világavesztett, jövőképpel nem rendelkező amerikai tinédzser archetípusába sorolható be. (Váló szülők, hol egy gördeszkával a haverokkal és a csajokkal lébecoló, hol magába forduló személyiség). Szeret elmerengeni a maga egyszerű módján az élet fene nagy problémáin és ebben a nagy álmodozásban kiköt a Paranoid Park nevű elit deszkás helyen, mely (nem egyenes) következményeképp elmondhatatlan sokk éri.
A sokkról, a töredezett és kicsit megkavart időszerkezetű filmben egy ideig nem értesülünk. Találgathatunk, hogy mi lehet a Nagy Válasz, de csakhamar rádöbbenhetünk arra, hogy a Paranoid Park nem erről a titokról szól, nem a lepel lelebbentése a célja, hanem valami teljesen más. Ez a teljesen más pedig természetesen a kamaszlélekben könyékig való turkálás, a moralizálgatás, hogy utána látleletet állíthassuk ki a generációról.
És mi sem illene az efféle analízishez jobban, mint a pazar fényképezés, a profi deszkás kölykökről készített dokumentarista felvételek és a klasszikus zene (Beethoven!). A Paranoid Park mondhatjuk, hogy talán nem is film, hanem csak egy tovaszálló illúzió. Gus Van Sant nem Larry Clark, s bár a Paranoid Parkban is akad tinik közti szexjelenet (ami közel sem annyira grafikus, mint Clarknál) és Van Sant is szinte a csak netről (ld. MySpace) összeszedett, amatőr színészeket, elsőfilmeseket használ (talán Taylor Momsen lehet ismerős), mégis azonnal lerí a képekről, hogy előbbi esetében a művészet és a kutakodás, míg utóbbinál inkább a harsányság és a sokkolás a vezérmotívum.
A Paranoid Park nem lesz Gus Van Sant főműve, nem jobb, mint a Gerry vagy az Elefánt. Aki óvatlan, az simán berakhatja a lila művészfilm skatulyába, hiszen csöppet sem pörgős, meglehetősen merengős, majdhogynem beszívott stílusban készült (biztos van szebb szó is az efféle elszállásra...). Mégis nagyon hipnotikus tud lenni, annyira más, annyira nem megszokott. Az efféle filmeket a kommersz rajongóinak nem szokás ajánlani, de mégis kísérletet teszünk rá, hiszen olykor jó tudni, hogy mit csinálnak a "másik oldalon".
A végén pedig egy jajkiáltás, hiszen hiába szól a film tinikről, ha egyszer elrugaszkodottsága, liloid volta miatt pont hozzájuk nem jut el. A nagy kérdés, hogy jobb, ha a tinédzserlélek inkább az egyszerű filmekhez jut hozzá, vagy igenis érdemes egy tininek is meglesnie, hogy nem csak az Amerikai pitékből lehet szocializálódni? Válasz nincs, hiszen annak idején ránk sem tukmáltak Paranoid Parkokat.
A Paranoid Park rendezőjének, Gus Vas Santnek a pályaíve nagyon érdekesen alakul. Már elsőfilmesként is olyan, mára már kvázi kultstátuszba lép filmekkel indított, mint a Gyógyszertári cowboy, a Néha a csajok is úgy vannak vele és főképpen az Otthonom, Idaho. (Házi feladat a háromból kettőt azonnal megnézni és újradefiniálni a jó független film fogalmát.). Idővel a függetlenséget feladva némileg kommerszebb, de még mindig félig független vizekre evezett, amikor elkészítette a Good Will Huntingot, ami többek között Ben Afflecknek és Matt Damonnak hozott egy Oscar-díjat, Van Sant számára pedig egy csöpp pályaívmódosítást.
Ugyanis ezután Van Sant olyasmire "vetemedett", amire addig senki sem mert, miszerint feldolgozta a maga módján a Psychót, s innentől kezdve egy Fedezd fel Forrester által támasztott kitérő után felfedezte magának (szeretjük emlegetni, hiába, dobban a honfiúi szív) Tarr Bélát. Elkezdett teljesen eltérő filmnyelven gondolkodni, mely olyan alkotásokat eredményezett, mint a Gerry vagy az Elefánt, mely el is nyerte Cannes-ban az Arany Pálmát.
A Paranoid Park is e két film nyomdokain halad (a cannes-i zsűri nagydíja volt ezúttal a jutalom). Alexről szól, aki nagyjából a tipikus, világavesztett, jövőképpel nem rendelkező amerikai tinédzser archetípusába sorolható be. (Váló szülők, hol egy gördeszkával a haverokkal és a csajokkal lébecoló, hol magába forduló személyiség). Szeret elmerengeni a maga egyszerű módján az élet fene nagy problémáin és ebben a nagy álmodozásban kiköt a Paranoid Park nevű elit deszkás helyen, mely (nem egyenes) következményeképp elmondhatatlan sokk éri.
A sokkról, a töredezett és kicsit megkavart időszerkezetű filmben egy ideig nem értesülünk. Találgathatunk, hogy mi lehet a Nagy Válasz, de csakhamar rádöbbenhetünk arra, hogy a Paranoid Park nem erről a titokról szól, nem a lepel lelebbentése a célja, hanem valami teljesen más. Ez a teljesen más pedig természetesen a kamaszlélekben könyékig való turkálás, a moralizálgatás, hogy utána látleletet állíthassuk ki a generációról.
És mi sem illene az efféle analízishez jobban, mint a pazar fényképezés, a profi deszkás kölykökről készített dokumentarista felvételek és a klasszikus zene (Beethoven!). A Paranoid Park mondhatjuk, hogy talán nem is film, hanem csak egy tovaszálló illúzió. Gus Van Sant nem Larry Clark, s bár a Paranoid Parkban is akad tinik közti szexjelenet (ami közel sem annyira grafikus, mint Clarknál) és Van Sant is szinte a csak netről (ld. MySpace) összeszedett, amatőr színészeket, elsőfilmeseket használ (talán Taylor Momsen lehet ismerős), mégis azonnal lerí a képekről, hogy előbbi esetében a művészet és a kutakodás, míg utóbbinál inkább a harsányság és a sokkolás a vezérmotívum.
A Paranoid Park nem lesz Gus Van Sant főműve, nem jobb, mint a Gerry vagy az Elefánt. Aki óvatlan, az simán berakhatja a lila művészfilm skatulyába, hiszen csöppet sem pörgős, meglehetősen merengős, majdhogynem beszívott stílusban készült (biztos van szebb szó is az efféle elszállásra...). Mégis nagyon hipnotikus tud lenni, annyira más, annyira nem megszokott. Az efféle filmeket a kommersz rajongóinak nem szokás ajánlani, de mégis kísérletet teszünk rá, hiszen olykor jó tudni, hogy mit csinálnak a "másik oldalon".
A végén pedig egy jajkiáltás, hiszen hiába szól a film tinikről, ha egyszer elrugaszkodottsága, liloid volta miatt pont hozzájuk nem jut el. A nagy kérdés, hogy jobb, ha a tinédzserlélek inkább az egyszerű filmekhez jut hozzá, vagy igenis érdemes egy tininek is meglesnie, hogy nem csak az Amerikai pitékből lehet szocializálódni? Válasz nincs, hiszen annak idején ránk sem tukmáltak Paranoid Parkokat.
|
Paranoid Park feliratos francia-amerikai filmdráma, 90 perc, 2007 Rendező: Gus Van Sant Író: Blake Nelson Forgatókönyvíró: Gus Van Sant Operatőr: Christopher Doyle, Kathy Li Producer: Marin Karmitz, David Allen Cress, Charles Gilibert Vágó: Gus Van Sant Gabe Nevins (Alex) Taylor Momsen (Jennifer) Daniel Liu (Richard Lu nyomozó) Jake Miller (Jared) Lauren McKinney (Macy) Winfield Jackson (Christian) Joe Schweitzer (Paul) Scott Patrick Green (Scratch) |
