SG.hu·
Sicko - megint szívatnak minket, de mi bevesszük
Michael Moore dokumentumfilmes kendőzetlen módon feltárja az egészségügyi visszásságokat - a hazai politikusok pedig hápognak, szóhoz sem jutnak.
Ugye jót nevettünk a bevezetőn? Természetesen Michael Moore nem dokumentumfilmes, maximum gyűlöletfilmes, de rettentően tehetséges ember. Anno, amikor még nem volt multimilliomos és még hiteles volt a mondanivalója, 1989-ben elkészítette a Roger és én című bemutatkozó dokumentumfilmjét. Ez amellett, hogy számos díjat hozott az ifjú rendezőnek, a műfajhoz szokatlan módon némi pénzt is termelt a fogalmazónak, hiszen az amerikaiak 6 millió dollárt fizettek, hogy láthassák a moziban. (Nálunk nemrég ugyancsak ment a tévében, érdemes elcsípni valamelyik ismétlést, remek film.)
Moore ezután 13 évig a langyos vízben pancsikolt, amikoris egy iskolai mészárlás kapcsán elkészítette a Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling for Columbine) című moziját, mely 21 milliós amerikai bevételével minden idők legsikeresebb dokumentumfilmjévé vált. Ekkor mutatkozott be a világnak másodjára, ezúttal már nem dokumentumfilm-rendezőként, hiszen egy szórakoztató, ámde a tényekre, hitelességre ügyet sem vető filmet sikerült készítenie. De hiába cáfolták őt rengetegen és mutattak rá, hogy miképpen manipulál, mindezt nemes cél érdekében tette, hiszen a kor amerikai társadalmának egyik égető problémájára mutatott rá sajátos eszközeivel. (És a tételes cáfolatokat a kutya sem olvasta, nézte.)
Ezután jött az amerikai választások előrejelzett végkimenetelét megváltoztatni kívánó Fahrenheit 9/11, mely csak Amerikában 119 millió dollárt termelt - ezzel letaszította az első helyről a műfajban addig 21 millióval első Kóla, puska, sültkrumplit. Ez volt a végső fordulópont Moore munkásságában, hiszen az F9/11-ben végképp feladta korrekt mivoltát és olyan bántó egyoldalúságot húzott elő a sublótból, hogy az még a legádázabb Bush-elleneseket is fejvakarásra késztette.
Legfrissebb filmjében, a Sickóban Moore az amerikai egészségügyi rendszert és annak visszásságait kezdi boncolgatni - aktuális a téma idehaza is, melyet politizálás nélkül nem is lehet igazán megközelíteni. Az persze más kérdés, hogy az amerikai rendszernek (és a filmben érintőlegesen Kánaánként bemutatott angol és francia példának) még csak érintőlegesen sincs köze az idehaza tervezett, és meglévő egészségbiztosítási variációkhoz, de ettől még ne legyen kétségünk affelől, hogy lesz, aki a Sickóval akarja majd alátámasztani, hogy milyen cudar idők várnak majd ránk.
Moore a Sickóban, tökéletes rendszer nemlévén (naná, érdekes lenne, ha lenne) kipécézi az amerikai példa hiányosságait és ráerősít, ráadásul nem egy esetben erősen csúsztat. Teszi ezt olyan profi és demagóg módon, mint ahogy a hazai politikusok érvelnek az egy, illetve a több biztosítós rendszer léte-nemléte ellen. (Olyat is olvasni Moore hatására, hogy ezentúl akinek nincs pénze, az nem részesülhet sürgősségi ellátásban, ami pedig a mostani és leendő, még csak tervezett rendszerben is alanyi jogon járna. Hiába, Moore demagógiájánál csak az egyszeri ember tájékozatlansága a nagyobb.)
A Sicko egy sima propagandafilm, és mint ilyen, remekül felépített. Moore-nak (és csapatának) nagyszerű ötletek, eddig feltérképezetlen ellentmondások jutottak eszébe, olyan nüanszokkal ismerteti meg a nézőt, amikre mi nem is gondoltunk volna. Baloldali szózatokat szajkóz, de közben sajnos az önirónia szikrája sem található meg a mondandójában - talán ez az egyik legnagyobb negatívuma a filmnek. Öniróniával és egy egyoldalú ellenpropaganda-filmmel egy pakkban - amolyan Grindhouse-módra - biztosan nagyobb hatású lett volna a Sicko is, mely hiába van tele ötlettel, néha kicsit belefullad az önismétlés bizonyítgatásának unalmába.
Summa summarum, a Sicko jó film, szórakoztató, tanulságos, figyelemfelkeltő és roppant elfogult. Lehet róla beszélni, csak éppen nem dokumentumfilm, hiszen rengeteg csúsztatás található benne, amit sokan ettől még csont nélkül bekajálnak. Ez egyébként még nem is lenne baj, csak sajnos a Fahrenheit 9/11-nél is kiderült, hogy Moore hiába hiszi pökhendien azt, hogy jelent valamit a szava (illetve a filmje). A kasszasiker ellenére is remekül mutatta a választások végkimenetele, hogy a néző megnézte a filmet, elvolt vele, majd a moziból kifele jövet gondolatban megpaskolta Miska baseball sityakját és elnézően, már-már leereszkedően azt suttogta a fülébe, hogy "Nem baj, Michael. Nem baj..."
Amerika kiismerte Moore-t, nem csoda, hogy a Sicko az előző két filmjénél kevesebb nézőt csábított a mozikba, de az infláció és jegyárak emelkedése miatt azonban még így is sikeresebb lett, mint a Kóla, puska... A hazai botrányosan gyenge start (14. hely, 1302 néző a nyitóhétvégén, és a top20-ban a leggyengébb, 12 ezres vászonátlag) is azt mutatja, hogy még az itthoni lőporos egészségügyi helyzetben sem tud érdeklődést kiváltani. Pedig, a sok mellébeszélés és írói munkásság ellenére igenis figyelemreméltó filmről van szó, csak nem szabad komolyan venni a benne látottakat-hallottakat.
Ugye jót nevettünk a bevezetőn? Természetesen Michael Moore nem dokumentumfilmes, maximum gyűlöletfilmes, de rettentően tehetséges ember. Anno, amikor még nem volt multimilliomos és még hiteles volt a mondanivalója, 1989-ben elkészítette a Roger és én című bemutatkozó dokumentumfilmjét. Ez amellett, hogy számos díjat hozott az ifjú rendezőnek, a műfajhoz szokatlan módon némi pénzt is termelt a fogalmazónak, hiszen az amerikaiak 6 millió dollárt fizettek, hogy láthassák a moziban. (Nálunk nemrég ugyancsak ment a tévében, érdemes elcsípni valamelyik ismétlést, remek film.)
Moore ezután 13 évig a langyos vízben pancsikolt, amikoris egy iskolai mészárlás kapcsán elkészítette a Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling for Columbine) című moziját, mely 21 milliós amerikai bevételével minden idők legsikeresebb dokumentumfilmjévé vált. Ekkor mutatkozott be a világnak másodjára, ezúttal már nem dokumentumfilm-rendezőként, hiszen egy szórakoztató, ámde a tényekre, hitelességre ügyet sem vető filmet sikerült készítenie. De hiába cáfolták őt rengetegen és mutattak rá, hogy miképpen manipulál, mindezt nemes cél érdekében tette, hiszen a kor amerikai társadalmának egyik égető problémájára mutatott rá sajátos eszközeivel. (És a tételes cáfolatokat a kutya sem olvasta, nézte.)
Ezután jött az amerikai választások előrejelzett végkimenetelét megváltoztatni kívánó Fahrenheit 9/11, mely csak Amerikában 119 millió dollárt termelt - ezzel letaszította az első helyről a műfajban addig 21 millióval első Kóla, puska, sültkrumplit. Ez volt a végső fordulópont Moore munkásságában, hiszen az F9/11-ben végképp feladta korrekt mivoltát és olyan bántó egyoldalúságot húzott elő a sublótból, hogy az még a legádázabb Bush-elleneseket is fejvakarásra késztette.
Legfrissebb filmjében, a Sickóban Moore az amerikai egészségügyi rendszert és annak visszásságait kezdi boncolgatni - aktuális a téma idehaza is, melyet politizálás nélkül nem is lehet igazán megközelíteni. Az persze más kérdés, hogy az amerikai rendszernek (és a filmben érintőlegesen Kánaánként bemutatott angol és francia példának) még csak érintőlegesen sincs köze az idehaza tervezett, és meglévő egészségbiztosítási variációkhoz, de ettől még ne legyen kétségünk affelől, hogy lesz, aki a Sickóval akarja majd alátámasztani, hogy milyen cudar idők várnak majd ránk.
Moore a Sickóban, tökéletes rendszer nemlévén (naná, érdekes lenne, ha lenne) kipécézi az amerikai példa hiányosságait és ráerősít, ráadásul nem egy esetben erősen csúsztat. Teszi ezt olyan profi és demagóg módon, mint ahogy a hazai politikusok érvelnek az egy, illetve a több biztosítós rendszer léte-nemléte ellen. (Olyat is olvasni Moore hatására, hogy ezentúl akinek nincs pénze, az nem részesülhet sürgősségi ellátásban, ami pedig a mostani és leendő, még csak tervezett rendszerben is alanyi jogon járna. Hiába, Moore demagógiájánál csak az egyszeri ember tájékozatlansága a nagyobb.)
A Sicko egy sima propagandafilm, és mint ilyen, remekül felépített. Moore-nak (és csapatának) nagyszerű ötletek, eddig feltérképezetlen ellentmondások jutottak eszébe, olyan nüanszokkal ismerteti meg a nézőt, amikre mi nem is gondoltunk volna. Baloldali szózatokat szajkóz, de közben sajnos az önirónia szikrája sem található meg a mondandójában - talán ez az egyik legnagyobb negatívuma a filmnek. Öniróniával és egy egyoldalú ellenpropaganda-filmmel egy pakkban - amolyan Grindhouse-módra - biztosan nagyobb hatású lett volna a Sicko is, mely hiába van tele ötlettel, néha kicsit belefullad az önismétlés bizonyítgatásának unalmába.
Summa summarum, a Sicko jó film, szórakoztató, tanulságos, figyelemfelkeltő és roppant elfogult. Lehet róla beszélni, csak éppen nem dokumentumfilm, hiszen rengeteg csúsztatás található benne, amit sokan ettől még csont nélkül bekajálnak. Ez egyébként még nem is lenne baj, csak sajnos a Fahrenheit 9/11-nél is kiderült, hogy Moore hiába hiszi pökhendien azt, hogy jelent valamit a szava (illetve a filmje). A kasszasiker ellenére is remekül mutatta a választások végkimenetele, hogy a néző megnézte a filmet, elvolt vele, majd a moziból kifele jövet gondolatban megpaskolta Miska baseball sityakját és elnézően, már-már leereszkedően azt suttogta a fülébe, hogy "Nem baj, Michael. Nem baj..."
Amerika kiismerte Moore-t, nem csoda, hogy a Sicko az előző két filmjénél kevesebb nézőt csábított a mozikba, de az infláció és jegyárak emelkedése miatt azonban még így is sikeresebb lett, mint a Kóla, puska... A hazai botrányosan gyenge start (14. hely, 1302 néző a nyitóhétvégén, és a top20-ban a leggyengébb, 12 ezres vászonátlag) is azt mutatja, hogy még az itthoni lőporos egészségügyi helyzetben sem tud érdeklődést kiváltani. Pedig, a sok mellébeszélés és írói munkásság ellenére igenis figyelemreméltó filmről van szó, csak nem szabad komolyan venni a benne látottakat-hallottakat.
|
Sicko feliratos amerikai dokumentumfilm, 113 perc, 2007 Rendező: Michael Moore Forgatókönyvíró: Michael Moore Zeneszerző: Erin O'Hara Operatőr: Christoph Vitt Producer: Michael Moore, Meghan O'Hara Szereplők: Michael Moore George W. Bush Reggie Cervantes John Graham William Maher Richard Nixon Linda Peeno |
