SG.hu·
Felforgatókönyv - Will Ferrell komoly szerepben
Okos forgatókönyv, finomra hangolt dráma, keserű humor - a tavalyi év egyik legerősebb filmje érkezett el Magyarországra.
"Mindig viselkedj úgy, mint saját életed filmjének főhőse". A fenti jó tanács frappánsságánál már csak én-képünkre tett elgondolkodtató hatása nagyobb, tekintet nélkül arra, hogy kiterjedt filmes ismereteink milyen főhős-karaktereket idéznek emlékezetünkbe. Legyenek a lehető legkülönbözőbb tulajdonságokkal megáldott címszereplők, valódi hősök vagy átlagos életüket élő hétköznapi kisemberek, egy dolog mégis összeköti őket. Az adott filmben róluk szól a rege, a készítők róluk kívánnak valamit elmesélni nekünk.
A Felforgatókönyv főhőse a külvárosok tökéletes csinovnyikja, életét óraműpontossággal kiszámított és rigolyákká ólmosodott rutintevékenységek láncolata alkotja. A megszólalásig talán még kevéssé unalmas Haroldunk az a fajta, akit saját esküvőjén sem lenne képes kitűnni a tömegből, már ha lennének esélyei az ilyesmire. Magányban megsavanyodott élete valahol a delénél járhat, s egy metronóm kíméletlen pontosságával kotyogna is tovább a teremtő által eltervezett vonalán, ha Harold egy adott pillanatban nem mintha pont az ő hangját hallaná meg.
Komótos napi rutinjában ugyanis egy női hang zavarja meg, amely mintha állandóan az ő napi tevékenységeit kommentálná. Honnan szól ez a hang és kié egyáltalán? Vajon tényleg a teremtő hangját hallaná? Bizonyos értelemben igen, Harold Crank a saját teremtőjét hallja. Sorsa felől dönteni képes hatalommal, magával a film forgatókönyvírójával került közvetlen kapcsolatba.
Jó nagy koki a nézőnek, erre aztán nem számítottunk. A film Harold rádöbbenése előtti első szakasza ügyes kivárásával és jól adagolt öniróniájával máris jelesre vizsgázik, de mintha a film se tudná eldönteni, hogy a csinovnyik sors ábrázolásának mélyére hatolva drámai irányba görbüljön, vagy maradjon a tragikomikus, könnyedebb hangvétel mellett. A Maggie Gyllenhaal vezette lassan előgyűrűző szerelmi szál mindenképpen a második tézist erősíti, a történet fő iránya azonban balga lenne feladni a néző első földre küldéséből adódó helyzeti előnyét. Halad tehát tovább Haroldunk sorsának előre megírt útján, elsődleges célja viszont többé nem lehet más, mint saját teremtőjével való találkozása.
Első körben - szigorúan építő éllel - nyilvánosan megfeddjük a filmet, hogy ellődözve a puskaport nem fordul lélekfacsaró egzisztencialista tragédiába. Második körben azonban máris korrekcióra szorulunk, hisz egyáltalán nem is biztos, hogy működne a komoly hangvételű dráma átélhetősége egy nyíltan kimondott fikciós karakterre építve, amit néha maga a film is túlzottan marionett-bábuként kezel.
Noha célozhatott volna magasabbra is, az olykor derűs, olykor mélabús mederben haladó történetünknek így is sikerül eleget fognia ahhoz hogy jócskán kiemelkedjen az átlagból. Ez többek között annak köszönhető, hogy a történet két vonala egykedvű, rezignált Haroldunk motiváltságának kialakításában okosan ér össze végül. A szerelmi szál a film csúcspontja előtt nyugvópontra jut, az újra értelmet nyert élet boldogságának megőrzése pedig elegendő motiváció arra, hogy a férfi a korábbi énjét hátrahagyva küzdjön meg szó szerint az élete "nagy könyvébe" megírt sorsával.
A Haroldot alakító Will Ferell ebben a komolyabb szerepben is gyorsan, gond nélkül megszokható, viszont színészi jelenléte kétségkívül nem a film legerősebb pontja. A mellékszereplők a nekik jutó néhány percben legalább annyira megmaradnak emlékezetünkben: Dustin Hoffmann és Emma Thompson megfontolt játéka jól csattanó, emlékezetes jelenetekkel dobják meg a filmet. A Felforgatókönyv, fölöslegesen partizánkodó magyar címe ne ijesszen el senkit a jegyvásárlástól. A film azzal együtt, hogy nem fekszi meg az ember gyomrát, a közelmúlt egyik legtartalmasabb filmélményét szolgáltatja.
"Mindig viselkedj úgy, mint saját életed filmjének főhőse". A fenti jó tanács frappánsságánál már csak én-képünkre tett elgondolkodtató hatása nagyobb, tekintet nélkül arra, hogy kiterjedt filmes ismereteink milyen főhős-karaktereket idéznek emlékezetünkbe. Legyenek a lehető legkülönbözőbb tulajdonságokkal megáldott címszereplők, valódi hősök vagy átlagos életüket élő hétköznapi kisemberek, egy dolog mégis összeköti őket. Az adott filmben róluk szól a rege, a készítők róluk kívánnak valamit elmesélni nekünk.
A Felforgatókönyv főhőse a külvárosok tökéletes csinovnyikja, életét óraműpontossággal kiszámított és rigolyákká ólmosodott rutintevékenységek láncolata alkotja. A megszólalásig talán még kevéssé unalmas Haroldunk az a fajta, akit saját esküvőjén sem lenne képes kitűnni a tömegből, már ha lennének esélyei az ilyesmire. Magányban megsavanyodott élete valahol a delénél járhat, s egy metronóm kíméletlen pontosságával kotyogna is tovább a teremtő által eltervezett vonalán, ha Harold egy adott pillanatban nem mintha pont az ő hangját hallaná meg.
Komótos napi rutinjában ugyanis egy női hang zavarja meg, amely mintha állandóan az ő napi tevékenységeit kommentálná. Honnan szól ez a hang és kié egyáltalán? Vajon tényleg a teremtő hangját hallaná? Bizonyos értelemben igen, Harold Crank a saját teremtőjét hallja. Sorsa felől dönteni képes hatalommal, magával a film forgatókönyvírójával került közvetlen kapcsolatba.
Jó nagy koki a nézőnek, erre aztán nem számítottunk. A film Harold rádöbbenése előtti első szakasza ügyes kivárásával és jól adagolt öniróniájával máris jelesre vizsgázik, de mintha a film se tudná eldönteni, hogy a csinovnyik sors ábrázolásának mélyére hatolva drámai irányba görbüljön, vagy maradjon a tragikomikus, könnyedebb hangvétel mellett. A Maggie Gyllenhaal vezette lassan előgyűrűző szerelmi szál mindenképpen a második tézist erősíti, a történet fő iránya azonban balga lenne feladni a néző első földre küldéséből adódó helyzeti előnyét. Halad tehát tovább Haroldunk sorsának előre megírt útján, elsődleges célja viszont többé nem lehet más, mint saját teremtőjével való találkozása.
Első körben - szigorúan építő éllel - nyilvánosan megfeddjük a filmet, hogy ellődözve a puskaport nem fordul lélekfacsaró egzisztencialista tragédiába. Második körben azonban máris korrekcióra szorulunk, hisz egyáltalán nem is biztos, hogy működne a komoly hangvételű dráma átélhetősége egy nyíltan kimondott fikciós karakterre építve, amit néha maga a film is túlzottan marionett-bábuként kezel.
Noha célozhatott volna magasabbra is, az olykor derűs, olykor mélabús mederben haladó történetünknek így is sikerül eleget fognia ahhoz hogy jócskán kiemelkedjen az átlagból. Ez többek között annak köszönhető, hogy a történet két vonala egykedvű, rezignált Haroldunk motiváltságának kialakításában okosan ér össze végül. A szerelmi szál a film csúcspontja előtt nyugvópontra jut, az újra értelmet nyert élet boldogságának megőrzése pedig elegendő motiváció arra, hogy a férfi a korábbi énjét hátrahagyva küzdjön meg szó szerint az élete "nagy könyvébe" megírt sorsával.
A Haroldot alakító Will Ferell ebben a komolyabb szerepben is gyorsan, gond nélkül megszokható, viszont színészi jelenléte kétségkívül nem a film legerősebb pontja. A mellékszereplők a nekik jutó néhány percben legalább annyira megmaradnak emlékezetünkben: Dustin Hoffmann és Emma Thompson megfontolt játéka jól csattanó, emlékezetes jelenetekkel dobják meg a filmet. A Felforgatókönyv, fölöslegesen partizánkodó magyar címe ne ijesszen el senkit a jegyvásárlástól. A film azzal együtt, hogy nem fekszi meg az ember gyomrát, a közelmúlt egyik legtartalmasabb filmélményét szolgáltatja.
|
Felforgatókönyv (Stranger than Fiction) színes feliratos amerikai vígjáték, 113 perc, 2006 Rendező: Marc Forster Forgatókönyvíró: Zach Helm Zeneszerző: Britt Daniel, Brian Reitzell Operatőr: Roberto Schaefer Producer: Lindsay Doran Vágó: Matt Chesse Szereplők: Will Ferrell (Harold Crick) Emma Thompson (Kay Eiffel) Maggie Gyllenhaal (Ana Pascal) Queen Latifah (Penny Escher) Dustin Hoffman (Jules Hilbert) Tom Hulce (Dr. Cayly) Linda Hunt (Dr. Mittag-Leffler) Tony Hale (Dave) |
