SG.hu·
A dicsőség zászlaja - Hogyan dönti el egy fénykép a háború sorsát?
Clint Eastwood monstre vállalkozásba fogott. A II. világháború egyik legfontosabb ütközetéről készített filmet az amerikaiak és a japánok szemszögéből is. Vivát!
A mestert így legalább senki nem vádolhatja elfogultsággal, vagy ha valaki arra is vetemedik, akkor az Á mellett B-t is kell mondania, hiszen mindkét fél mellett kiáll. Meglepő, hogy sokan a folytonos patriotizmust róják fel az amerikai háborús és egyéb harcmenti cselekedetekről szóló filmekben, holott annyi háború- és amerikaellenes filmet, sőt dokumentumfilmet, mint Amerika, egy nemzet sem készített. (Természetesen itt nem a propagandafilmekről van szó, sem az egyéb paródiákról, mint amilyen mondjuk a Farkasok völgye című vígjáték.) Ráadásul valószínűleg, ha készülne itthon film mondjuk 56-ról, akkor abban is szél fúná a véráztatta magyar lobogót, miközben büszkén dobbanna a honfiúi szív a gyúrástól megkeményedett férfi mellkasban.
Vissza Clintre, aki az Iwo Jima-i csatát pécézte ki magának (nálunk a hivatalos fordítás szerint Ivo Dzsima lett belőle, lelkük rajta). A Dicsőség zászlaja az amerikai verzió, amely egy neves fényképről szól, a sokak által ismert fotóról, amikor is hősnek hitt amerikai katonák a földbe szúrják a zászlórudat japán földön, mintegy az amerikai diadalt jelképezve. A kép kapcsán pedig a jelenből (ami a múlt) a film két irányba indul el: a közeli jövőbe, megmutatva hogy egy puszta fénykép, melyet egy gondos újságszerkesztő válogatott ki, miért is jelentett ekkora változást a háború menetében, és a távoli jövőbe, vagyis napjainkba, hogy lássuk mi lett a katonákkal. Ezen túl megleshetjük a múltat is, azt, hogyan került az Iwo Jima-i dombra az a bizonyos zászló, hogy mennyi igazság van a katonák heroizálása mögött és persze az alapigazságra is fény derül, miszerint semmi sem az, aminek látszik.
A dicsőség zászlajának középpontjában nem a harcok állnak, nem a sziget elfoglalásáért vívott küzdelem, amely ennek ellenére hozza a szürke, szűrős képi megvalósítást és a meglehetősen naturális látványt, ezért piros pont is jár. Clint Eastwood az amerikai háborús gépezetre akarta felhívni a figyelmet, arra hogyan lesz egy fotóból a milliárdos amerikai háborús adósságot finanszírozó PR-kampány, arra hogyan tesz magasról az amerikai hadi vezetés a mondvacsinált hősökre és miképpen veszi semmibe azokat az embereket, akik vérüket ontották a harcokban. Amerikának csak a siker számított és persze a siker segítségével szerzett pénz, mely machinációkba önnön akaratán kívül kerül bele az a három fiatal katona, akiknek a történetét bemutatja a film.
Ami viszont nagy kár, az Clint Eastwood szájbarágása. Valahogy nem hiányzott a didaktikus történetmesélés, túlságosan is lerí a filmről, hogy az amerikai közönségnek készült, a többieknek vigasztalásul ott van a Levelek Ivo Dzsimáról. A történet és a tanulságok fejünkbe sulykolása mellett a film szerkezete is eléggé öncélúan ennyire mozaikos. Folyton ugrálunk előre-hátra az időben, de ennek semmilyen mondanivalóbeli funkciója nincs, mindössze a zászló kitűzésének körülményei számítanak fontos dramaturgiai elemnek, ezt szándékosan késleltetik. Az egész történetet meg lehetett volna oldani két idősíkban is, nem kellett volna tovább bonyolítani a sztorit minimum négy idősávval és sztorivonallal.
Persze ennek a szerkesztésnek nagy előnye, hogy amikor az ember figyelme lohadni látszik, akkor mindig kapunk némi realizmustól hemzsegő lövöldözést, melyek kidolgozottsága egyértelműen a film erőssége. Ezekben a háborús jelenetekben igazi arctalan hősök vannak jelen, akiket ugyan ismerünk, de a harcok alatt szinte alig tudjuk, hogy kivel mi történik. Röpködnek a golyók és a nevek, ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani hogy éppen ki él és hal, hogy kit talált el a legújabb kósza lövedék.
A dicsőség zászlaja jót akar és a látszat ellenére nem heroizál, hanem inkább odamond az amerikai marketingrendszernek amellett, hogy azon katonák előtt akik megérdemlik, tisztelettel hajt fejet. Élvezeti szempontból a 132 perc szolgál pár jó momentummal és némi hideg élelemmel elviselhetőnek tűnik, viszont a filmet érdemes még a Levelek Iwo Dzsimáról előtt megnézni - ki tudja miért, a legtöbb országgal és Amerikával ellentétben idehaza megfordították a filmek vetítési sorrendjét. Persze ami a legfontosabb: két különálló, önmagukban is teljes filmekről van szó.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
A mestert így legalább senki nem vádolhatja elfogultsággal, vagy ha valaki arra is vetemedik, akkor az Á mellett B-t is kell mondania, hiszen mindkét fél mellett kiáll. Meglepő, hogy sokan a folytonos patriotizmust róják fel az amerikai háborús és egyéb harcmenti cselekedetekről szóló filmekben, holott annyi háború- és amerikaellenes filmet, sőt dokumentumfilmet, mint Amerika, egy nemzet sem készített. (Természetesen itt nem a propagandafilmekről van szó, sem az egyéb paródiákról, mint amilyen mondjuk a Farkasok völgye című vígjáték.) Ráadásul valószínűleg, ha készülne itthon film mondjuk 56-ról, akkor abban is szél fúná a véráztatta magyar lobogót, miközben büszkén dobbanna a honfiúi szív a gyúrástól megkeményedett férfi mellkasban.
Vissza Clintre, aki az Iwo Jima-i csatát pécézte ki magának (nálunk a hivatalos fordítás szerint Ivo Dzsima lett belőle, lelkük rajta). A Dicsőség zászlaja az amerikai verzió, amely egy neves fényképről szól, a sokak által ismert fotóról, amikor is hősnek hitt amerikai katonák a földbe szúrják a zászlórudat japán földön, mintegy az amerikai diadalt jelképezve. A kép kapcsán pedig a jelenből (ami a múlt) a film két irányba indul el: a közeli jövőbe, megmutatva hogy egy puszta fénykép, melyet egy gondos újságszerkesztő válogatott ki, miért is jelentett ekkora változást a háború menetében, és a távoli jövőbe, vagyis napjainkba, hogy lássuk mi lett a katonákkal. Ezen túl megleshetjük a múltat is, azt, hogyan került az Iwo Jima-i dombra az a bizonyos zászló, hogy mennyi igazság van a katonák heroizálása mögött és persze az alapigazságra is fény derül, miszerint semmi sem az, aminek látszik.
A dicsőség zászlajának középpontjában nem a harcok állnak, nem a sziget elfoglalásáért vívott küzdelem, amely ennek ellenére hozza a szürke, szűrős képi megvalósítást és a meglehetősen naturális látványt, ezért piros pont is jár. Clint Eastwood az amerikai háborús gépezetre akarta felhívni a figyelmet, arra hogyan lesz egy fotóból a milliárdos amerikai háborús adósságot finanszírozó PR-kampány, arra hogyan tesz magasról az amerikai hadi vezetés a mondvacsinált hősökre és miképpen veszi semmibe azokat az embereket, akik vérüket ontották a harcokban. Amerikának csak a siker számított és persze a siker segítségével szerzett pénz, mely machinációkba önnön akaratán kívül kerül bele az a három fiatal katona, akiknek a történetét bemutatja a film.
Ami viszont nagy kár, az Clint Eastwood szájbarágása. Valahogy nem hiányzott a didaktikus történetmesélés, túlságosan is lerí a filmről, hogy az amerikai közönségnek készült, a többieknek vigasztalásul ott van a Levelek Ivo Dzsimáról. A történet és a tanulságok fejünkbe sulykolása mellett a film szerkezete is eléggé öncélúan ennyire mozaikos. Folyton ugrálunk előre-hátra az időben, de ennek semmilyen mondanivalóbeli funkciója nincs, mindössze a zászló kitűzésének körülményei számítanak fontos dramaturgiai elemnek, ezt szándékosan késleltetik. Az egész történetet meg lehetett volna oldani két idősíkban is, nem kellett volna tovább bonyolítani a sztorit minimum négy idősávval és sztorivonallal.
Persze ennek a szerkesztésnek nagy előnye, hogy amikor az ember figyelme lohadni látszik, akkor mindig kapunk némi realizmustól hemzsegő lövöldözést, melyek kidolgozottsága egyértelműen a film erőssége. Ezekben a háborús jelenetekben igazi arctalan hősök vannak jelen, akiket ugyan ismerünk, de a harcok alatt szinte alig tudjuk, hogy kivel mi történik. Röpködnek a golyók és a nevek, ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani hogy éppen ki él és hal, hogy kit talált el a legújabb kósza lövedék.
A dicsőség zászlaja jót akar és a látszat ellenére nem heroizál, hanem inkább odamond az amerikai marketingrendszernek amellett, hogy azon katonák előtt akik megérdemlik, tisztelettel hajt fejet. Élvezeti szempontból a 132 perc szolgál pár jó momentummal és némi hideg élelemmel elviselhetőnek tűnik, viszont a filmet érdemes még a Levelek Iwo Dzsimáról előtt megnézni - ki tudja miért, a legtöbb országgal és Amerikával ellentétben idehaza megfordították a filmek vetítési sorrendjét. Persze ami a legfontosabb: két különálló, önmagukban is teljes filmekről van szó.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers) feliratos amerikai akciófilm, 132 perc, 2006 Rendező: Clint Eastwood Író: James Bradley, Ron Powers Forgatókönyvíró: William Broyles Jr., Paul Haggis Operatőr: Tom Stern Zene: Clint Eastwood Szereplők: Ryan Phillippe (John "Doc" Bradley) Jesse Bradford (Rene Gagnon) Adam Beach (Ira Hayes) John Benjamin Hickey (Keyes Beech) Robert Patrick (Chandler Johnson) Thomas McCarthy (James Bradley) Jamie Bell (Ralph "Iggy" Ignatowski) |
