SG.hu·
A dicsőség zászlaja - Hogyan dönti el egy fénykép a háború sorsát?
Clint Eastwood monstre vállalkozásba fogott. A II. világháború egyik legfontosabb ütközetéről készített filmet az amerikaiak és a japánok szemszögéből is. Vivát!
A mestert így legalább senki nem vádolhatja elfogultsággal, vagy ha valaki arra is vetemedik, akkor az Á mellett B-t is kell mondania, hiszen mindkét fél mellett kiáll. Meglepő, hogy sokan a folytonos patriotizmust róják fel az amerikai háborús és egyéb harcmenti cselekedetekről szóló filmekben, holott annyi háború- és amerikaellenes filmet, sőt dokumentumfilmet, mint Amerika, egy nemzet sem készített. (Természetesen itt nem a propagandafilmekről van szó, sem az egyéb paródiákról, mint amilyen mondjuk a Farkasok völgye című vígjáték.) Ráadásul valószínűleg, ha készülne itthon film mondjuk 56-ról, akkor abban is szél fúná a véráztatta magyar lobogót, miközben büszkén dobbanna a honfiúi szív a gyúrástól megkeményedett férfi mellkasban.
Vissza Clintre, aki az Iwo Jima-i csatát pécézte ki magának (nálunk a hivatalos fordítás szerint Ivo Dzsima lett belőle, lelkük rajta). A Dicsőség zászlaja az amerikai verzió, amely egy neves fényképről szól, a sokak által ismert fotóról, amikor is hősnek hitt amerikai katonák a földbe szúrják a zászlórudat japán földön, mintegy az amerikai diadalt jelképezve. A kép kapcsán pedig a jelenből (ami a múlt) a film két irányba indul el: a közeli jövőbe, megmutatva hogy egy puszta fénykép, melyet egy gondos újságszerkesztő válogatott ki, miért is jelentett ekkora változást a háború menetében, és a távoli jövőbe, vagyis napjainkba, hogy lássuk mi lett a katonákkal. Ezen túl megleshetjük a múltat is, azt, hogyan került az Iwo Jima-i dombra az a bizonyos zászló, hogy mennyi igazság van a katonák heroizálása mögött és persze az alapigazságra is fény derül, miszerint semmi sem az, aminek látszik.
A dicsőség zászlajának középpontjában nem a harcok állnak, nem a sziget elfoglalásáért vívott küzdelem, amely ennek ellenére hozza a szürke, szűrős képi megvalósítást és a meglehetősen naturális látványt, ezért piros pont is jár. Clint Eastwood az amerikai háborús gépezetre akarta felhívni a figyelmet, arra hogyan lesz egy fotóból a milliárdos amerikai háborús adósságot finanszírozó PR-kampány, arra hogyan tesz magasról az amerikai hadi vezetés a mondvacsinált hősökre és miképpen veszi semmibe azokat az embereket, akik vérüket ontották a harcokban. Amerikának csak a siker számított és persze a siker segítségével szerzett pénz, mely machinációkba önnön akaratán kívül kerül bele az a három fiatal katona, akiknek a történetét bemutatja a film.
Ami viszont nagy kár, az Clint Eastwood szájbarágása. Valahogy nem hiányzott a didaktikus történetmesélés, túlságosan is lerí a filmről, hogy az amerikai közönségnek készült, a többieknek vigasztalásul ott van a Levelek Ivo Dzsimáról. A történet és a tanulságok fejünkbe sulykolása mellett a film szerkezete is eléggé öncélúan ennyire mozaikos. Folyton ugrálunk előre-hátra az időben, de ennek semmilyen mondanivalóbeli funkciója nincs, mindössze a zászló kitűzésének körülményei számítanak fontos dramaturgiai elemnek, ezt szándékosan késleltetik. Az egész történetet meg lehetett volna oldani két idősíkban is, nem kellett volna tovább bonyolítani a sztorit minimum négy idősávval és sztorivonallal.
Persze ennek a szerkesztésnek nagy előnye, hogy amikor az ember figyelme lohadni látszik, akkor mindig kapunk némi realizmustól hemzsegő lövöldözést, melyek kidolgozottsága egyértelműen a film erőssége. Ezekben a háborús jelenetekben igazi arctalan hősök vannak jelen, akiket ugyan ismerünk, de a harcok alatt szinte alig tudjuk, hogy kivel mi történik. Röpködnek a golyók és a nevek, ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani hogy éppen ki él és hal, hogy kit talált el a legújabb kósza lövedék.
A dicsőség zászlaja jót akar és a látszat ellenére nem heroizál, hanem inkább odamond az amerikai marketingrendszernek amellett, hogy azon katonák előtt akik megérdemlik, tisztelettel hajt fejet. Élvezeti szempontból a 132 perc szolgál pár jó momentummal és némi hideg élelemmel elviselhetőnek tűnik, viszont a filmet érdemes még a Levelek Iwo Dzsimáról előtt megnézni - ki tudja miért, a legtöbb országgal és Amerikával ellentétben idehaza megfordították a filmek vetítési sorrendjét. Persze ami a legfontosabb: két különálló, önmagukban is teljes filmekről van szó.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
A mestert így legalább senki nem vádolhatja elfogultsággal, vagy ha valaki arra is vetemedik, akkor az Á mellett B-t is kell mondania, hiszen mindkét fél mellett kiáll. Meglepő, hogy sokan a folytonos patriotizmust róják fel az amerikai háborús és egyéb harcmenti cselekedetekről szóló filmekben, holott annyi háború- és amerikaellenes filmet, sőt dokumentumfilmet, mint Amerika, egy nemzet sem készített. (Természetesen itt nem a propagandafilmekről van szó, sem az egyéb paródiákról, mint amilyen mondjuk a Farkasok völgye című vígjáték.) Ráadásul valószínűleg, ha készülne itthon film mondjuk 56-ról, akkor abban is szél fúná a véráztatta magyar lobogót, miközben büszkén dobbanna a honfiúi szív a gyúrástól megkeményedett férfi mellkasban.
Vissza Clintre, aki az Iwo Jima-i csatát pécézte ki magának (nálunk a hivatalos fordítás szerint Ivo Dzsima lett belőle, lelkük rajta). A Dicsőség zászlaja az amerikai verzió, amely egy neves fényképről szól, a sokak által ismert fotóról, amikor is hősnek hitt amerikai katonák a földbe szúrják a zászlórudat japán földön, mintegy az amerikai diadalt jelképezve. A kép kapcsán pedig a jelenből (ami a múlt) a film két irányba indul el: a közeli jövőbe, megmutatva hogy egy puszta fénykép, melyet egy gondos újságszerkesztő válogatott ki, miért is jelentett ekkora változást a háború menetében, és a távoli jövőbe, vagyis napjainkba, hogy lássuk mi lett a katonákkal. Ezen túl megleshetjük a múltat is, azt, hogyan került az Iwo Jima-i dombra az a bizonyos zászló, hogy mennyi igazság van a katonák heroizálása mögött és persze az alapigazságra is fény derül, miszerint semmi sem az, aminek látszik.
A dicsőség zászlajának középpontjában nem a harcok állnak, nem a sziget elfoglalásáért vívott küzdelem, amely ennek ellenére hozza a szürke, szűrős képi megvalósítást és a meglehetősen naturális látványt, ezért piros pont is jár. Clint Eastwood az amerikai háborús gépezetre akarta felhívni a figyelmet, arra hogyan lesz egy fotóból a milliárdos amerikai háborús adósságot finanszírozó PR-kampány, arra hogyan tesz magasról az amerikai hadi vezetés a mondvacsinált hősökre és miképpen veszi semmibe azokat az embereket, akik vérüket ontották a harcokban. Amerikának csak a siker számított és persze a siker segítségével szerzett pénz, mely machinációkba önnön akaratán kívül kerül bele az a három fiatal katona, akiknek a történetét bemutatja a film.
Ami viszont nagy kár, az Clint Eastwood szájbarágása. Valahogy nem hiányzott a didaktikus történetmesélés, túlságosan is lerí a filmről, hogy az amerikai közönségnek készült, a többieknek vigasztalásul ott van a Levelek Ivo Dzsimáról. A történet és a tanulságok fejünkbe sulykolása mellett a film szerkezete is eléggé öncélúan ennyire mozaikos. Folyton ugrálunk előre-hátra az időben, de ennek semmilyen mondanivalóbeli funkciója nincs, mindössze a zászló kitűzésének körülményei számítanak fontos dramaturgiai elemnek, ezt szándékosan késleltetik. Az egész történetet meg lehetett volna oldani két idősíkban is, nem kellett volna tovább bonyolítani a sztorit minimum négy idősávval és sztorivonallal.
Persze ennek a szerkesztésnek nagy előnye, hogy amikor az ember figyelme lohadni látszik, akkor mindig kapunk némi realizmustól hemzsegő lövöldözést, melyek kidolgozottsága egyértelműen a film erőssége. Ezekben a háborús jelenetekben igazi arctalan hősök vannak jelen, akiket ugyan ismerünk, de a harcok alatt szinte alig tudjuk, hogy kivel mi történik. Röpködnek a golyók és a nevek, ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani hogy éppen ki él és hal, hogy kit talált el a legújabb kósza lövedék.
A dicsőség zászlaja jót akar és a látszat ellenére nem heroizál, hanem inkább odamond az amerikai marketingrendszernek amellett, hogy azon katonák előtt akik megérdemlik, tisztelettel hajt fejet. Élvezeti szempontból a 132 perc szolgál pár jó momentummal és némi hideg élelemmel elviselhetőnek tűnik, viszont a filmet érdemes még a Levelek Iwo Dzsimáról előtt megnézni - ki tudja miért, a legtöbb országgal és Amerikával ellentétben idehaza megfordították a filmek vetítési sorrendjét. Persze ami a legfontosabb: két különálló, önmagukban is teljes filmekről van szó.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
