SG.hu·
Halálos szívdobbanás - Ide veled, Cézár-díj!
Az ingatlanosok élete ahogy még soha, úgy tárul fel ebben a furcsa hangvételű, mégis a széles közönségnek ajánlott francia filmben.
A francia filmnapok felhozatalára valamilyen szinten mindig érdemes odafigyelni. A viszonylag kisebb promóval futó, idén már tizedszer megrendezett egy hetes filmünnep érdekessége, hogy nem a szokásos "ha kikaptad, fuss el véle" elvet követi: a rendezvény ideje alatt nem kell party- és moziképesnek lenni (április vége). Az itt játszott munkák a filmnapokat követő hónapokban egytől egyig bemutatásra kerülnek, s nyár közepéig nagyjából a kis mozikban futó, sokszor művészi igénnyel kivitelezett francia filmek gerincét adják.
Az idei válogatott tíz versenyzőből állt, az országos bemutatók május első hetében meg is indultak. A könnyen feledhető habkönnyed kosztümös Soha ne mondd hogy soha! c. vígjáték, a beach-élet gyönyöreit és keserveit megélő fiatalok életéről szóló Marokkó és a David Lynch stílusjegyeit egy kapcsolati drámába keverő Lemming volt az első hét termése (a legutóbbiról tuti hogy írunk - megérdemli). A nehezebb műfajok kedvelői sem maradtak betevő nélkül - a Lemming mellett a magyar mozik ebben a hónapban mutatták be azt a Halálos szívdobbanást is, amelyre sok kritikus a tavalyi év legeredetibb francia filmként tekintett.
"Hosszú év óta a kritikusok a közelmúlt legeredetibb francia filmjeként tartják számon" így Horváth István, a Titanic Filmfesztivál főszervezője a fesztivál teltházas zárógáláján, ahol meglepetésfilmként a sajtó először szembesülhetett az alkotással. "Na persze" - ugrik elő a cinizmus rögtön az emberből, azért ahhoz nekünk is lesz néhány szavunk. Annál is inkább, hiszen soha nem szerettük ha látatlanba legeket kívántak letömni a torkunkon. Viszont egy korrekt filmet továbbra sem kívánunk bántani az őt illető kritikusi túlkapások miatt, úgyhogy hadd lám, ide vele!
Főszereplőnk életén keresztül egy kemény, avatatlanoknak többnyire ismeretlen világba, az ingatlanosok mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Az örökös stressz, a kvázi-maffia jelleggel működő "ügyintézés" durva embert farag mindenkiből aki részese e világnak. S lám-lám, főszereplőnkből, Thomas Seyr-ből is a harmincas évei küszöbére komplett idegroncsot varázsol. Pedig nem volt mindig így: bár apja is ebből a szakmából tette le az asztalra a mindennapit, gyerekként boldogabb élete volt. Zongorázott naphosszat - nem is tehetségtelenül - végül azonban az alma nem gurult messze a fájától, a zongorázás meg abbamaradt, mert megélni meg kell (és mindig jobban, ha egy mód van rá.)
Jacques Audiard rendező a nyitójelenetekben hétköznapi képek segítségével ugyan, de sötét, depressziós világot szkeccsel a vászonra, és meggyőz minket arról, hogy Thomas-sal a világ minden kincséért sem akarunk cserélni. A film azonban röviddel a kezdés után furcsa irányt vesz. Tom egy nap futtában kapcsolatba kerül az egyik nagy és tisztelt zongoratanárával, ennek hatására pedig poénból újra játszani kezd. Azonban már korántsem az a nyugodt, türelmes fajta mint régen. A billentyűket nem lehet csakúgy baseball ütővel rendre utasítani, mint az illegális lakásfoglalókat, az meg szintén nem megy, hogy a zongorán vezetjük le a napi felgyülemlett epét és az még kedvünkre táncol is az ujjaink alatt. Tom énjében rövidesen furcsa kettősség alakul ki: a fél-maffiás eszközöktől sem visszariadó fiatalember megalkuvásra kényszerül a zongora mellett. Sőt, még az is lehet hogy a zen-lelkületű kínai zongoratanárnő sem beszél feltétlenül marhaságokat, amikor megpróbál változtatni a férfi hozzáállásán.
Meddig folytatható a kettős élet, ha mindkettő különböző hozzáállás mellett teljes embert kíván? Többek között erre a kérdésre keresi a választ Audiard Cézár-díjas filmjében, amely azért emelkedhet ki a hasonszőrű alkotások közül, mert Tomban egy (szinte már zavaróan) összetett személyiséget vázol fel számunkra. Ha már mindenképpen legekkel szeretnénk dobálózni, akkor talán a Romain Duris alakította Tomot év végén nevezhetjük a legsokoldalúbban összetett filmes karakterek csapatába. Ez a film róla szól: furcsa, közel sem szimpatikus de ízig-vérig emberi karaktere áthatja az egész filmet és különös ízt ad neki.
Más kérdés egyébként, hogy nem igazán gondolta volna az ember, hogy Romain Duris előtt valaha feltétlen megadásra kényszerül. A Lakótársat keresünk sótlan, erasmusos műproblémáiba fulladozó karaktere után itt remekül kommunikál a rendezővel, ketten együtt tényleg valami rendkívülit visznek végre Tom személyiségének felépítésében. Stephen King bácsi vallja valamelyik könyvében, hogy a legsótlanabb elő személyhez viszonyítva egy bármilyen jól felépített fikciós karakter egy zsák csont lehet csupán. Hát én nem tudom: a Halálos szívdobbanás Tomjának zsák csontja néha úgy éreztem, hogy szinte már a torkomon akad. És ez ritka, nagyon ritka egy filmben.
A Halálos szívdobbanás közel sem művészfilm, sőt a megemésztése sem jelent különösebb problémát, mégis van a képeiben egy olyan nyomasztó érzet, ami nézés közben súlyossá teszi. Vagány film, semmi kétség, s habár kevésbé az elvarrt történetszálakra mint a karakterek fejlődésére koncentrál, bevállalható a hollywood-i dramaturgiához szokott mozilátogatónak is. Már ha van kedve kicsit legyógyulni a plázáról és beülni egy kisebb art-moziba ezeken a borongós napokon . . .
A francia filmnapok felhozatalára valamilyen szinten mindig érdemes odafigyelni. A viszonylag kisebb promóval futó, idén már tizedszer megrendezett egy hetes filmünnep érdekessége, hogy nem a szokásos "ha kikaptad, fuss el véle" elvet követi: a rendezvény ideje alatt nem kell party- és moziképesnek lenni (április vége). Az itt játszott munkák a filmnapokat követő hónapokban egytől egyig bemutatásra kerülnek, s nyár közepéig nagyjából a kis mozikban futó, sokszor művészi igénnyel kivitelezett francia filmek gerincét adják.
Az idei válogatott tíz versenyzőből állt, az országos bemutatók május első hetében meg is indultak. A könnyen feledhető habkönnyed kosztümös Soha ne mondd hogy soha! c. vígjáték, a beach-élet gyönyöreit és keserveit megélő fiatalok életéről szóló Marokkó és a David Lynch stílusjegyeit egy kapcsolati drámába keverő Lemming volt az első hét termése (a legutóbbiról tuti hogy írunk - megérdemli). A nehezebb műfajok kedvelői sem maradtak betevő nélkül - a Lemming mellett a magyar mozik ebben a hónapban mutatták be azt a Halálos szívdobbanást is, amelyre sok kritikus a tavalyi év legeredetibb francia filmként tekintett.
"Hosszú év óta a kritikusok a közelmúlt legeredetibb francia filmjeként tartják számon" így Horváth István, a Titanic Filmfesztivál főszervezője a fesztivál teltházas zárógáláján, ahol meglepetésfilmként a sajtó először szembesülhetett az alkotással. "Na persze" - ugrik elő a cinizmus rögtön az emberből, azért ahhoz nekünk is lesz néhány szavunk. Annál is inkább, hiszen soha nem szerettük ha látatlanba legeket kívántak letömni a torkunkon. Viszont egy korrekt filmet továbbra sem kívánunk bántani az őt illető kritikusi túlkapások miatt, úgyhogy hadd lám, ide vele!
Főszereplőnk életén keresztül egy kemény, avatatlanoknak többnyire ismeretlen világba, az ingatlanosok mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Az örökös stressz, a kvázi-maffia jelleggel működő "ügyintézés" durva embert farag mindenkiből aki részese e világnak. S lám-lám, főszereplőnkből, Thomas Seyr-ből is a harmincas évei küszöbére komplett idegroncsot varázsol. Pedig nem volt mindig így: bár apja is ebből a szakmából tette le az asztalra a mindennapit, gyerekként boldogabb élete volt. Zongorázott naphosszat - nem is tehetségtelenül - végül azonban az alma nem gurult messze a fájától, a zongorázás meg abbamaradt, mert megélni meg kell (és mindig jobban, ha egy mód van rá.)
Jacques Audiard rendező a nyitójelenetekben hétköznapi képek segítségével ugyan, de sötét, depressziós világot szkeccsel a vászonra, és meggyőz minket arról, hogy Thomas-sal a világ minden kincséért sem akarunk cserélni. A film azonban röviddel a kezdés után furcsa irányt vesz. Tom egy nap futtában kapcsolatba kerül az egyik nagy és tisztelt zongoratanárával, ennek hatására pedig poénból újra játszani kezd. Azonban már korántsem az a nyugodt, türelmes fajta mint régen. A billentyűket nem lehet csakúgy baseball ütővel rendre utasítani, mint az illegális lakásfoglalókat, az meg szintén nem megy, hogy a zongorán vezetjük le a napi felgyülemlett epét és az még kedvünkre táncol is az ujjaink alatt. Tom énjében rövidesen furcsa kettősség alakul ki: a fél-maffiás eszközöktől sem visszariadó fiatalember megalkuvásra kényszerül a zongora mellett. Sőt, még az is lehet hogy a zen-lelkületű kínai zongoratanárnő sem beszél feltétlenül marhaságokat, amikor megpróbál változtatni a férfi hozzáállásán.
Meddig folytatható a kettős élet, ha mindkettő különböző hozzáállás mellett teljes embert kíván? Többek között erre a kérdésre keresi a választ Audiard Cézár-díjas filmjében, amely azért emelkedhet ki a hasonszőrű alkotások közül, mert Tomban egy (szinte már zavaróan) összetett személyiséget vázol fel számunkra. Ha már mindenképpen legekkel szeretnénk dobálózni, akkor talán a Romain Duris alakította Tomot év végén nevezhetjük a legsokoldalúbban összetett filmes karakterek csapatába. Ez a film róla szól: furcsa, közel sem szimpatikus de ízig-vérig emberi karaktere áthatja az egész filmet és különös ízt ad neki.
Más kérdés egyébként, hogy nem igazán gondolta volna az ember, hogy Romain Duris előtt valaha feltétlen megadásra kényszerül. A Lakótársat keresünk sótlan, erasmusos műproblémáiba fulladozó karaktere után itt remekül kommunikál a rendezővel, ketten együtt tényleg valami rendkívülit visznek végre Tom személyiségének felépítésében. Stephen King bácsi vallja valamelyik könyvében, hogy a legsótlanabb elő személyhez viszonyítva egy bármilyen jól felépített fikciós karakter egy zsák csont lehet csupán. Hát én nem tudom: a Halálos szívdobbanás Tomjának zsák csontja néha úgy éreztem, hogy szinte már a torkomon akad. És ez ritka, nagyon ritka egy filmben.
A Halálos szívdobbanás közel sem művészfilm, sőt a megemésztése sem jelent különösebb problémát, mégis van a képeiben egy olyan nyomasztó érzet, ami nézés közben súlyossá teszi. Vagány film, semmi kétség, s habár kevésbé az elvarrt történetszálakra mint a karakterek fejlődésére koncentrál, bevállalható a hollywood-i dramaturgiához szokott mozilátogatónak is. Már ha van kedve kicsit legyógyulni a plázáról és beülni egy kisebb art-moziba ezeken a borongós napokon . . .
|
Halálos szívdobbanás (De battre mon coeur s'est arreté) színes feliratos francia filmdráma, 107 perc, 2005 Rendező: Jacques Audiard Forgatókönyvíró: Jacques Audiard, Tonino Benacquista Operatőr: Stéphane Fontaine Jelmeztervező: Virginie Montel Zene: Alexandre Desplat Vágó: Juliette Welfling Szereplők: Romain Duris (Thomas Seyr) Niels Arestrup (Robert Seyr) Jonathan Zaccai (Fabrice) Gilles Cohen (Sami) Linh Dan Pham (Miao Lin) Aure Atika (Aline) Emmanuelle Devos (Chris) |
