Bizonyára mindenkiben élnek még képek a kilencvenes évek végének, kétezres évek elejének FTC-UTE rangadóiról, lovasrendőrökkel, könnygázzal, plexipajzzsal és balhéval dúsítva.

Akkor - és azóta is - az össznemzeti felháborodás mellett kötelező volt hivatkozni az angol pályák családbarát idilljére. Néhány hónappal ezelőtt a Futball faktor című film zúzta szét a bezzegország békés drukkereiről alkotott rózsaszín képet, most pedig a Huligánok láttán minősíthetjük bátran másodvonalbeli hőzöngésnek a magyarországi ribilliókat.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Harvardról igazságtalanul kirúgott újságírótanonc (Elijah Wood, mindannyiunk Frodója) londoni rokonaihoz látogat, és hamarosan a West Ham United legvérmesebb szurkolói körének középpontjában találja magát. A történet nem kalandozik el túlzottan a klasszikus sémától: a beavatás ősi rítusát követően a harcos megérzi a vér ízét, kiharcolja az őt megillető helyet a falkában, majd a csontrecsegés háttérzenéjével kísért tetőponton a harc értelmetlenségét megérezve leteszi a kardot. Negatívumként még sorolhatnánk az erősen hollywoodias tanulságokra (az erőszak nem old meg semmit, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik) kihegyezett parabola sematikusságának bizonyítékait, sőt minden bizonnyal Lexi Alexander rendezőnő sem látott még életében hús-vér focihuligánt, azonban mindezeket felülírja, hogy a Huligánok egyszerűen élvezetes film.

Ha az Amerikai História X című, azóta fél-kultuszfilmmé vált szociodráma skinhead szereplőit focihuligánokra cseréljük, akkor pont ezt az alkotást kapjuk. (Tévedés lenne azonban az adott szubkultúrák autentikus bemutatását számon kérni ezektől a filmektől. Egyébként is, Guy Ritchie hiperdivatos gengszterei hitelesen ábrázolják a londoni alvilágot?) A Huligánok elnagyolt ecsetvonásokkal felskiccelt jellemábrázolásaiért cserébe olyan imádni való jeleneteket kapunk, mint London két legelvetemültebb huligánbandájának lágy brit gitárpoppal aláfestett tömegverekedése.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Tehát bosszankodás nélkül szórakozhatunk egy jót - pont úgy, mintha ezt a másfél órát az elmúlt húsz év legjobb gitárzenéiből készült best of válogatás hallgatásával töltöttük volna egy korsó barna sör társaságában -, és ez manapság a legkevésbé sem lebecsülendő.