SG.hu·
Zendülés - Jason Statham ezúttal hajóra száll, de önmagát nem hagyja a parton
Bár a különleges helyszín és a komorabb hangvétel némi változatosságot ígér, a film végül ugyanazt a kiszámítható receptet követi, mint a legtöbb Statham-akciómozi.
Jason Statham filmjei lassan külön műfajt alkotnak. A néző általában már a kezdés előtt pontosan tudja, mire számíthat: egy hallgatag, veszélyes múlttal rendelkező férfira, akit valamilyen összeesküvés, személyes veszteség vagy megmentésre váró áldozat arra kényszerít, hogy módszeresen felszámoljon egy teljes bűnszervezetet. Statham hőse többnyire nem beszél feleslegesen, nem kér segítséget, és olyan magabiztossággal sétál bele a túlerőbe, mintha előre ismerné a történet végét. A Zendülés első pillantásra megpróbál eltávolodni ettől a jól ismert recepttől. Krimiszerű felütéssel, nemzetközi összeesküvéssel és egy teherhajó zárt világával kecsegtet, végül azonban nagyrészt ugyanoda érkezik, ahol a színész legtöbb újabb akciófilmje kikötött. Csak ezúttal több a konténer, sötétebbek a folyosók, az ellenfelek pedig a korláton keresztül a tengerbe is repülhetnek.
Statham ezúttal Cole Reedet alakítja, aki korábban a különleges erőknél és a rendőrségnél szolgált, jelenleg pedig egy dúsgazdag üzletember biztonságáért felel. Amikor főnökét és barátját a szeme láttára meggyilkolják, a bizonyítékokat úgy rendezik el, hogy Cole tűnjön az elkövetőnek. Hősünknek egyszerre kell menekülnie a hatóságok és az igazi tettesek elől, miközben megpróbálja felderíteni, miért kellett meghalnia a milliárdosnak.
A nyomozás egy teherhajóra vezeti, ahol Cole hamarosan rájön, hogy a gyilkosság egy jóval nagyobb, országhatárokon átívelő összeesküvés része. A hajó természetesen nem csupán közlekedési eszköz, hanem úszó erőd is: fegyveres zsoldosok, korrupt vezetők, titkos rakomány és kiszolgáltatott emberek várják a fedélzeten. Cole számára pedig nincs más út, mint előre – lehetőleg keresztül mindenkin, aki közé és az igazság közé áll.
A felütésben kétségtelenül van potenciál. A tévesen megvádolt testőr története összeesküvés-thrillert ígér, a teherhajó pedig alkalmas lenne egy feszes, klausztrofób ostromfilmhez. Jean-François Richet rendező korábban a Plane esetében már megmutatta, hogy viszonylag egyszerű alaphelyzetből is képes hatásos, régimódi akciómozit készíteni. A Zendülés azonban nem tudja eldönteni, melyik irányt válassza. Egyszerre akar menekülős krimi, tengeri akciófilm, bosszútörténet és globális összeesküvés-thriller lenni, miközben egyik műfaji réteget sem dolgozza ki igazán.
És hogy mennyiben más, mint egy átlagos Statham-film? A rövid válasz az, hogy a környezetében és a történet látszólagos ambícióiban különbözik, a főszereplőben és a dramaturgiában viszont alig. A teherhajó kétségtelenül frissít valamennyit a megszokott képleten. Statham az utóbbi években építkezési területeken, vidéki birtokokon, titkos ügynökségek folyosóin és nagyvárosi utcákon verte laposra az ellenfeleit. Itt a daruk, konténerek, gépházak és szűk átjárók adják a hátteret. A helyszín jó lehetőséget kínálna arra, hogy Cole ne pusztán az erejére, hanem a környezet ismeretére, rögtönzésre és lopakodásra támaszkodjon. A film időnként él is ezzel: a szűk terekben lezajló verekedéseknek van súlyuk, a hajó ipari kialakítása pedig kellemesen nyers hangulatot teremt.
Az átlagos Statham-filmhez képest a Zendülés valamivel komorabb és kevésbé játékos. Nem próbál olyan látványosan önironikus lenni, mint A méhész, és nem rendelkezik a Blöff vagy a Crank féktelen humorával sem. Cole Reed nem szórja a poénokat, nem élvezi különösebben a megtorlást, és nem válik képregényszerű igazságosztóvá. A film azt szeretné, hogy a főszereplő veszteségét és dühét komolyan vegyük.
Ez az elképzelés azonban csak részben működik, mert a forgatókönyv nem teremt kellően erős érzelmi kapcsolatot Cole és meggyilkolt főnöke között. A bosszú a cselekmény motorja, de nem válik valódi érzelmi hajtóerővé. Tudjuk, hogy a két férfi közel állt egymáshoz, a film azonban kevés időt szán arra, hogy ezt éreztetni is tudja. Cole ezért nem egy megrendült barátnak, hanem egy újabb Statham-hősnek tűnik, akinek a forgatókönyv gyorsan biztosított egy személyes indokot a tömeges rendrakásra.
A nagyobb összeesküvés ugyancsak eltérést ígér a színész egyszerűbb bosszúfilmjeitől. A történet több szereplőt, egymásra épülő érdekeket és nemzetközi kapcsolatokat mozgat, ám a bonyolultság nem jelent automatikusan mélységet. A néző időnként több nevet, magyarázatot és motivációt kap, mint amennyire szüksége lenne, a végső megfejtés mégis meglehetősen kiszámítható. A film úgy tesz, mintha egy szövevényes politikai krimit néznénk, valójában azonban csak hosszabb utat választ ahhoz, hogy Statham eljusson a következő verekedésig.
Jason Statham játéka egyszerre a film legbiztosabb pontja és legnagyobb korlátja. Kevés színész képes ennyire természetesen elhitetni, hogy puszta jelenlétével veszélyt jelent egy teljes fegyveres osztagra. Statham mozgása gyors és határozott, a közelharci jelenetekben továbbra is meggyőző, és egyetlen szigorú pillantással többet képes közölni, mint mások egy hosszú fenyegető monológgal.
Nem arról van szó, hogy ne lenne karizmája. Éppen ellenkezőleg: a film nagyrészt az ő tekintélyére épül. Amikor Cole belép egy helyiségbe, a közönség már azelőtt tudja, hogy fölényben van, mielőtt előkerülnének a fegyverek. Statham pontosan érzi, milyen kevés gesztusra van szüksége ahhoz, hogy uralja a jelenetet. Higgadtsága és természetes keménysége miatt még a sablonos mondatok is valamivel hatásosabban hangzanak a szájából.
A probléma az, hogy Cole Reednek nincs olyan tulajdonsága, amely egyértelműen megkülönböztetné Adam Claytől, Levon Cade-től vagy Statham számos más, visszavonult, de továbbra is halálosan hatékony figurájától. Más a neve, más a foglalkozása és más környezetben harcol, személyiségének alapjai azonban változatlanok. Becsületes, hűséges, kevés szavú, szinte elpusztíthatatlan, és mindig rendelkezik a megfelelő képességgel az adott helyzet megoldásához.
Érdekesebb lehetett volna, ha a téves vád valóban sarokba szorítja. Ha Cole hibázik, kétségbeesik, rosszul mér fel egy helyzetet, esetleg segítségre szorul. Ehelyett többnyire mindenkinél gyorsabb, erősebb és felkészültebb. A film beszél ugyan veszteségről és árulásról, de Statham hőse fizikailag és lelkileg is olyan rendíthetetlen, hogy ritkán érzünk valódi veszélyt.
A Zendülés azokban a pillanatokban működik a legjobban, amikor felhagy azzal, hogy összetettebb filmnek mutassa magát, és átadja a teret a közvetlen fizikai akciónak. Richet érti, hogyan kell Statham erejét és sebességét bemutatni. A harcok többnyire követhetők, az ütéseknek érezhető súlyuk van, és a kaszkadőrmunka sokszor többet ér a digitális látványosságnál.
A szűk hajófolyosók és gépészeti terek különösen jól állnak a közelharcnak. Itt nincs lehetőség hosszú üldözésekre vagy hatalmas koreográfiákra: gyorsan kell reagálni, felhasználni a falakat, csöveket, láncokat és a kéznél lévő eszközöket. A jobb jelenetekben Cole nem elegáns szuperhős, hanem rendkívül tapasztalt harcos, aki néhány másodperc alatt felméri a helyzetet, majd kíméletlenül kihasznál minden előnyt. A brutalitás sem marad steril. A film korhatáros besorolását komolyan veszi, és akad néhány olyan kivégzés, amelyre az akciórajongók valószínűleg elégedetten reagálnak majd. Statham ezen a területen továbbra is megbízható: nem kell hosszú felvezetés ahhoz, hogy egyetlen jól időzített mozdulattal felrázza a filmet.
A gondot az akciójelenetek közötti részek okozzák. A történet nem épít megfelelő feszültséget, ezért a harcok inkább egymás után következő kötelező állomásoknak tűnnek, mint fokozatosan súlyosbodó összecsapásoknak. Cole ellenfelei többnyire névtelen akadályok, akik azért lépnek be a képbe, hogy néhány pillanattal később látványosan távozzanak belőle. Mivel a főhős fölénye szinte megkérdőjelezhetetlen, az összecsapásokból hiányzik a bizonytalanság. Egy jó Statham-filmnek nem feltétlenül kell reálisnak lennie. A méhész például az abszurditásig fokozta hőse erejét, mégis működött, mert volt lendülete, humora és sajátos túlzása. A Zendülés komolyabb hangot választ, miközben ugyanilyen sebezhetetlen főszereplőt mozgat. A realizmusra törekvő környezet és a szinte emberfeletti hős között így furcsa ellentmondás alakul ki.
A történet legnagyobb kihagyott lehetősége maga a teherhajó. Egy ilyen helyszínnek saját szabályai, veszélyei és ritmusa lehetne. A szereplőket elszigetelhetné a külvilágtól, folyamatos bezártságérzetet teremthetne, miközben a hatalmas óceán ironikus módon éppen a menekülés lehetetlenségét hangsúlyozná. A film vizuálisan időnként kihasználja az ipari környezetet. A különböző fedélzeti területek eltérő fényeket és színeket kapnak, a fémfelületek, konténersorok és sötét gépházak pedig kellően rideg hátteret biztosítanak. Az atmoszféra mégsem válik igazán nyomasztóvá. Ritkán érezzük, hogy Cole egy működő hajón van, amely mozog, változik és reagál a körülötte zajló eseményekre. A helyszín inkább egymásba kapcsolt akciódíszletek sorozata.
Pedig egy térben tudatosabb film sokkal kreatívabb lehetett volna. Cole fokozatosan feltérképezhetné a hajót, az ellenfelek lezárhatnának bizonyos útvonalakat, az időjárás vagy a rakomány veszélye befolyásolhatná a harcokat. A hajó meghibásodása vagy irányíthatatlanná válása időkorlátot adhatna a történetnek. Ehelyett a cselekmény viszonylag mechanikusan tereli a főszereplőt egyik összecsapásból a másikba. A "Statham egy hajón" ötlet végül inkább marketingfogásnak bizonyul, mint a történetet és az akciót meghatározó koncepciónak.
Annabelle Wallis Angie szerepében próbál valamennyi emberi ellenpontot teremteni Cole mellett. A karakter nem teljesen tehetetlen, és vannak pillanatai, amikor saját döntéseivel járul hozzá a meneküléshez. Wallis jelenléte jót tesz a filmnek, de a forgatókönyv hamar ismerős szerepbe kényszeríti: ő az a civil szövetséges, aki megmutathatja, hogy a kemény főhős mélyén még mindig van együttérzés. A kapcsolatukból azonban nem lesz igazán emlékezetes páros. Hiányzik közülük az a játékos feszültség vagy kölcsönös bizalmatlanság, amely életet vihetne a párbeszédekbe. A film nem erőltet rájuk szükségtelen romantikus szálat - ami kifejezetten jó döntés -, de helyette sem ad elég erős dinamikát. Angie gyakran nem partner, hanem a következő információ vagy erkölcsi indok közvetítője.
Roland Møller fizikailag megfelelő ellenfelet jelenthetne Statham számára, ám a gonosztevő motivációi és személyisége nem elég markánsak. Egy ilyen filmnek szüksége lenne valakire, aki nemcsak megállítani akarja a hőst, hanem puszta jelenlétével is megemeli a tétet. Itt az antagonisták inkább a nemzetközi összeesküvés alkatrészei, mint hús-vér fenyegetések. A mellékszereplők általános kidolgozatlansága azért is fájó, mert a Zendülés láthatóan komolyabban szeretné venni magát a színész több korábbi akciófilmjénél. Ehhez azonban nem elég a sötétebb fényképezés és a ritkábban elhangzó poén. Valódi emberi konfliktusokra, emlékezetes ellenfelekre és olyan döntésekre lenne szükség, amelyeknek a harcokon túl is következményük van.
A film egyik legfontosabb eltérése a megszokott Statham-daraboktól a hangvétele. A Zendülés kevésbé akar szórakoztatóan túlzó lenni, inkább rideg és komoly akcióthrillerként viselkedik. Ez önmagában érdekes irány lehetne, mert Statham visszafogottsága jól illik egy sötétebb, paranoid történethez. Csakhogy a film összetéveszti a komorságot a súllyal. Attól, hogy kevesebb a humor, még nem lesz mélyebb a történet. Attól, hogy minden szereplő feszült arccal beszél nemzetközi érdekekről, még nem válik izgalmasabbá az összeesküvés. A vidámság hiánya inkább kiemeli a forgatókönyv mechanikusságát.
Ez különösen a középső szakaszban érezhető. A 95 perces játékidő ugyan nem hosszú, a film mégis képes lelassulni, amikor a nyomozás részleteit magyarázza vagy újabb szereplőket próbál elhelyezni a táblán. A néző közben már jóval a hős előtt sejti, merre tart a történet. A végső fordulat nemcsak kiszámítható, hanem utólag a korábbi jeleneteket sem teszi érdekesebbé. A Zendülés ezért furcsa módon akkor a leggyengébb, amikor más szeretne lenni, mint egy átlagos Statham-film. A krimiszál felszínes, az összeesküvés túlmagyarázott, az érzelmi dráma pedig nincs kellően előkészítve. Amikor viszont visszatér a jól ismert formulához – Statham belép egy helyiségbe, felméri az ellenfeleket, majd rendet tesz –, azonnal magabiztosabbá válik.
Technikai szempontból a film tisztességes iparosmunka. A fényképezés jól használja a hajó fémes, hideg környezetét, az akció többnyire áttekinthető, Marcus Trumpp zenéje pedig megfelelően hajtja előre az eseményeket. Richet nem akarja minden vágással bizonyítani, hogy izgalmas filmet készít; hagyja érvényesülni Statham fizikai játékát és a kaszkadőrök munkáját. A produkción mégis érződik egyfajta óvatosság. Nincs benne olyan jelenet, amely igazán nagyot kockáztatna, vizuálisan meglepne vagy új oldaláról mutatná meg a főszereplőt. A film végrehajtja a feladatot, de ritkán lép túl a minimumon. Még a legkeményebb összecsapások is inkább hatékonyak, mint emlékezetesek.
A Zendülés nem rossz film abban az értelemben, hogy nézhetetlen vagy technikailag ügyetlen lenne. Van néhány erős közelharca, Statham továbbra is hiteles akcióhős, a teherhajó pedig időnként látványos hátteret nyújt. A rövid játékidőnek köszönhetően a történet még a gyengébb szakaszaiban sem áll le végleg, és a műfaj rajongói valószínűleg találnak benne néhány elégedett mosolyt kiváltó leszámolást. A film ugyanakkor túl komoly ahhoz, hogy felszabadult, önironikus zúzásként működjön, és túl sekély ahhoz, hogy feszült összeesküvés-thrillerként vegyük komolyan. A nyomozás kiszámítható, a gonosztevők jellegtelenek, a mellékszereplők alig kapnak teret, Cole Reed pedig nem válik többé Jason Statham legújabb álnevénél. 5/10
Jason Statham filmjei lassan külön műfajt alkotnak. A néző általában már a kezdés előtt pontosan tudja, mire számíthat: egy hallgatag, veszélyes múlttal rendelkező férfira, akit valamilyen összeesküvés, személyes veszteség vagy megmentésre váró áldozat arra kényszerít, hogy módszeresen felszámoljon egy teljes bűnszervezetet. Statham hőse többnyire nem beszél feleslegesen, nem kér segítséget, és olyan magabiztossággal sétál bele a túlerőbe, mintha előre ismerné a történet végét. A Zendülés első pillantásra megpróbál eltávolodni ettől a jól ismert recepttől. Krimiszerű felütéssel, nemzetközi összeesküvéssel és egy teherhajó zárt világával kecsegtet, végül azonban nagyrészt ugyanoda érkezik, ahol a színész legtöbb újabb akciófilmje kikötött. Csak ezúttal több a konténer, sötétebbek a folyosók, az ellenfelek pedig a korláton keresztül a tengerbe is repülhetnek.
Statham ezúttal Cole Reedet alakítja, aki korábban a különleges erőknél és a rendőrségnél szolgált, jelenleg pedig egy dúsgazdag üzletember biztonságáért felel. Amikor főnökét és barátját a szeme láttára meggyilkolják, a bizonyítékokat úgy rendezik el, hogy Cole tűnjön az elkövetőnek. Hősünknek egyszerre kell menekülnie a hatóságok és az igazi tettesek elől, miközben megpróbálja felderíteni, miért kellett meghalnia a milliárdosnak.
A nyomozás egy teherhajóra vezeti, ahol Cole hamarosan rájön, hogy a gyilkosság egy jóval nagyobb, országhatárokon átívelő összeesküvés része. A hajó természetesen nem csupán közlekedési eszköz, hanem úszó erőd is: fegyveres zsoldosok, korrupt vezetők, titkos rakomány és kiszolgáltatott emberek várják a fedélzeten. Cole számára pedig nincs más út, mint előre – lehetőleg keresztül mindenkin, aki közé és az igazság közé áll.
A felütésben kétségtelenül van potenciál. A tévesen megvádolt testőr története összeesküvés-thrillert ígér, a teherhajó pedig alkalmas lenne egy feszes, klausztrofób ostromfilmhez. Jean-François Richet rendező korábban a Plane esetében már megmutatta, hogy viszonylag egyszerű alaphelyzetből is képes hatásos, régimódi akciómozit készíteni. A Zendülés azonban nem tudja eldönteni, melyik irányt válassza. Egyszerre akar menekülős krimi, tengeri akciófilm, bosszútörténet és globális összeesküvés-thriller lenni, miközben egyik műfaji réteget sem dolgozza ki igazán.
És hogy mennyiben más, mint egy átlagos Statham-film? A rövid válasz az, hogy a környezetében és a történet látszólagos ambícióiban különbözik, a főszereplőben és a dramaturgiában viszont alig. A teherhajó kétségtelenül frissít valamennyit a megszokott képleten. Statham az utóbbi években építkezési területeken, vidéki birtokokon, titkos ügynökségek folyosóin és nagyvárosi utcákon verte laposra az ellenfeleit. Itt a daruk, konténerek, gépházak és szűk átjárók adják a hátteret. A helyszín jó lehetőséget kínálna arra, hogy Cole ne pusztán az erejére, hanem a környezet ismeretére, rögtönzésre és lopakodásra támaszkodjon. A film időnként él is ezzel: a szűk terekben lezajló verekedéseknek van súlyuk, a hajó ipari kialakítása pedig kellemesen nyers hangulatot teremt.
Az átlagos Statham-filmhez képest a Zendülés valamivel komorabb és kevésbé játékos. Nem próbál olyan látványosan önironikus lenni, mint A méhész, és nem rendelkezik a Blöff vagy a Crank féktelen humorával sem. Cole Reed nem szórja a poénokat, nem élvezi különösebben a megtorlást, és nem válik képregényszerű igazságosztóvá. A film azt szeretné, hogy a főszereplő veszteségét és dühét komolyan vegyük.
Ez az elképzelés azonban csak részben működik, mert a forgatókönyv nem teremt kellően erős érzelmi kapcsolatot Cole és meggyilkolt főnöke között. A bosszú a cselekmény motorja, de nem válik valódi érzelmi hajtóerővé. Tudjuk, hogy a két férfi közel állt egymáshoz, a film azonban kevés időt szán arra, hogy ezt éreztetni is tudja. Cole ezért nem egy megrendült barátnak, hanem egy újabb Statham-hősnek tűnik, akinek a forgatókönyv gyorsan biztosított egy személyes indokot a tömeges rendrakásra.
A nagyobb összeesküvés ugyancsak eltérést ígér a színész egyszerűbb bosszúfilmjeitől. A történet több szereplőt, egymásra épülő érdekeket és nemzetközi kapcsolatokat mozgat, ám a bonyolultság nem jelent automatikusan mélységet. A néző időnként több nevet, magyarázatot és motivációt kap, mint amennyire szüksége lenne, a végső megfejtés mégis meglehetősen kiszámítható. A film úgy tesz, mintha egy szövevényes politikai krimit néznénk, valójában azonban csak hosszabb utat választ ahhoz, hogy Statham eljusson a következő verekedésig.
Jason Statham játéka egyszerre a film legbiztosabb pontja és legnagyobb korlátja. Kevés színész képes ennyire természetesen elhitetni, hogy puszta jelenlétével veszélyt jelent egy teljes fegyveres osztagra. Statham mozgása gyors és határozott, a közelharci jelenetekben továbbra is meggyőző, és egyetlen szigorú pillantással többet képes közölni, mint mások egy hosszú fenyegető monológgal.
Nem arról van szó, hogy ne lenne karizmája. Éppen ellenkezőleg: a film nagyrészt az ő tekintélyére épül. Amikor Cole belép egy helyiségbe, a közönség már azelőtt tudja, hogy fölényben van, mielőtt előkerülnének a fegyverek. Statham pontosan érzi, milyen kevés gesztusra van szüksége ahhoz, hogy uralja a jelenetet. Higgadtsága és természetes keménysége miatt még a sablonos mondatok is valamivel hatásosabban hangzanak a szájából.
A probléma az, hogy Cole Reednek nincs olyan tulajdonsága, amely egyértelműen megkülönböztetné Adam Claytől, Levon Cade-től vagy Statham számos más, visszavonult, de továbbra is halálosan hatékony figurájától. Más a neve, más a foglalkozása és más környezetben harcol, személyiségének alapjai azonban változatlanok. Becsületes, hűséges, kevés szavú, szinte elpusztíthatatlan, és mindig rendelkezik a megfelelő képességgel az adott helyzet megoldásához.
Érdekesebb lehetett volna, ha a téves vád valóban sarokba szorítja. Ha Cole hibázik, kétségbeesik, rosszul mér fel egy helyzetet, esetleg segítségre szorul. Ehelyett többnyire mindenkinél gyorsabb, erősebb és felkészültebb. A film beszél ugyan veszteségről és árulásról, de Statham hőse fizikailag és lelkileg is olyan rendíthetetlen, hogy ritkán érzünk valódi veszélyt.
A Zendülés azokban a pillanatokban működik a legjobban, amikor felhagy azzal, hogy összetettebb filmnek mutassa magát, és átadja a teret a közvetlen fizikai akciónak. Richet érti, hogyan kell Statham erejét és sebességét bemutatni. A harcok többnyire követhetők, az ütéseknek érezhető súlyuk van, és a kaszkadőrmunka sokszor többet ér a digitális látványosságnál.
A szűk hajófolyosók és gépészeti terek különösen jól állnak a közelharcnak. Itt nincs lehetőség hosszú üldözésekre vagy hatalmas koreográfiákra: gyorsan kell reagálni, felhasználni a falakat, csöveket, láncokat és a kéznél lévő eszközöket. A jobb jelenetekben Cole nem elegáns szuperhős, hanem rendkívül tapasztalt harcos, aki néhány másodperc alatt felméri a helyzetet, majd kíméletlenül kihasznál minden előnyt. A brutalitás sem marad steril. A film korhatáros besorolását komolyan veszi, és akad néhány olyan kivégzés, amelyre az akciórajongók valószínűleg elégedetten reagálnak majd. Statham ezen a területen továbbra is megbízható: nem kell hosszú felvezetés ahhoz, hogy egyetlen jól időzített mozdulattal felrázza a filmet.
A gondot az akciójelenetek közötti részek okozzák. A történet nem épít megfelelő feszültséget, ezért a harcok inkább egymás után következő kötelező állomásoknak tűnnek, mint fokozatosan súlyosbodó összecsapásoknak. Cole ellenfelei többnyire névtelen akadályok, akik azért lépnek be a képbe, hogy néhány pillanattal később látványosan távozzanak belőle. Mivel a főhős fölénye szinte megkérdőjelezhetetlen, az összecsapásokból hiányzik a bizonytalanság. Egy jó Statham-filmnek nem feltétlenül kell reálisnak lennie. A méhész például az abszurditásig fokozta hőse erejét, mégis működött, mert volt lendülete, humora és sajátos túlzása. A Zendülés komolyabb hangot választ, miközben ugyanilyen sebezhetetlen főszereplőt mozgat. A realizmusra törekvő környezet és a szinte emberfeletti hős között így furcsa ellentmondás alakul ki.
A történet legnagyobb kihagyott lehetősége maga a teherhajó. Egy ilyen helyszínnek saját szabályai, veszélyei és ritmusa lehetne. A szereplőket elszigetelhetné a külvilágtól, folyamatos bezártságérzetet teremthetne, miközben a hatalmas óceán ironikus módon éppen a menekülés lehetetlenségét hangsúlyozná. A film vizuálisan időnként kihasználja az ipari környezetet. A különböző fedélzeti területek eltérő fényeket és színeket kapnak, a fémfelületek, konténersorok és sötét gépházak pedig kellően rideg hátteret biztosítanak. Az atmoszféra mégsem válik igazán nyomasztóvá. Ritkán érezzük, hogy Cole egy működő hajón van, amely mozog, változik és reagál a körülötte zajló eseményekre. A helyszín inkább egymásba kapcsolt akciódíszletek sorozata.
Pedig egy térben tudatosabb film sokkal kreatívabb lehetett volna. Cole fokozatosan feltérképezhetné a hajót, az ellenfelek lezárhatnának bizonyos útvonalakat, az időjárás vagy a rakomány veszélye befolyásolhatná a harcokat. A hajó meghibásodása vagy irányíthatatlanná válása időkorlátot adhatna a történetnek. Ehelyett a cselekmény viszonylag mechanikusan tereli a főszereplőt egyik összecsapásból a másikba. A "Statham egy hajón" ötlet végül inkább marketingfogásnak bizonyul, mint a történetet és az akciót meghatározó koncepciónak.
Annabelle Wallis Angie szerepében próbál valamennyi emberi ellenpontot teremteni Cole mellett. A karakter nem teljesen tehetetlen, és vannak pillanatai, amikor saját döntéseivel járul hozzá a meneküléshez. Wallis jelenléte jót tesz a filmnek, de a forgatókönyv hamar ismerős szerepbe kényszeríti: ő az a civil szövetséges, aki megmutathatja, hogy a kemény főhős mélyén még mindig van együttérzés. A kapcsolatukból azonban nem lesz igazán emlékezetes páros. Hiányzik közülük az a játékos feszültség vagy kölcsönös bizalmatlanság, amely életet vihetne a párbeszédekbe. A film nem erőltet rájuk szükségtelen romantikus szálat - ami kifejezetten jó döntés -, de helyette sem ad elég erős dinamikát. Angie gyakran nem partner, hanem a következő információ vagy erkölcsi indok közvetítője.
Roland Møller fizikailag megfelelő ellenfelet jelenthetne Statham számára, ám a gonosztevő motivációi és személyisége nem elég markánsak. Egy ilyen filmnek szüksége lenne valakire, aki nemcsak megállítani akarja a hőst, hanem puszta jelenlétével is megemeli a tétet. Itt az antagonisták inkább a nemzetközi összeesküvés alkatrészei, mint hús-vér fenyegetések. A mellékszereplők általános kidolgozatlansága azért is fájó, mert a Zendülés láthatóan komolyabban szeretné venni magát a színész több korábbi akciófilmjénél. Ehhez azonban nem elég a sötétebb fényképezés és a ritkábban elhangzó poén. Valódi emberi konfliktusokra, emlékezetes ellenfelekre és olyan döntésekre lenne szükség, amelyeknek a harcokon túl is következményük van.
A film egyik legfontosabb eltérése a megszokott Statham-daraboktól a hangvétele. A Zendülés kevésbé akar szórakoztatóan túlzó lenni, inkább rideg és komoly akcióthrillerként viselkedik. Ez önmagában érdekes irány lehetne, mert Statham visszafogottsága jól illik egy sötétebb, paranoid történethez. Csakhogy a film összetéveszti a komorságot a súllyal. Attól, hogy kevesebb a humor, még nem lesz mélyebb a történet. Attól, hogy minden szereplő feszült arccal beszél nemzetközi érdekekről, még nem válik izgalmasabbá az összeesküvés. A vidámság hiánya inkább kiemeli a forgatókönyv mechanikusságát.
Ez különösen a középső szakaszban érezhető. A 95 perces játékidő ugyan nem hosszú, a film mégis képes lelassulni, amikor a nyomozás részleteit magyarázza vagy újabb szereplőket próbál elhelyezni a táblán. A néző közben már jóval a hős előtt sejti, merre tart a történet. A végső fordulat nemcsak kiszámítható, hanem utólag a korábbi jeleneteket sem teszi érdekesebbé. A Zendülés ezért furcsa módon akkor a leggyengébb, amikor más szeretne lenni, mint egy átlagos Statham-film. A krimiszál felszínes, az összeesküvés túlmagyarázott, az érzelmi dráma pedig nincs kellően előkészítve. Amikor viszont visszatér a jól ismert formulához – Statham belép egy helyiségbe, felméri az ellenfeleket, majd rendet tesz –, azonnal magabiztosabbá válik.
Technikai szempontból a film tisztességes iparosmunka. A fényképezés jól használja a hajó fémes, hideg környezetét, az akció többnyire áttekinthető, Marcus Trumpp zenéje pedig megfelelően hajtja előre az eseményeket. Richet nem akarja minden vágással bizonyítani, hogy izgalmas filmet készít; hagyja érvényesülni Statham fizikai játékát és a kaszkadőrök munkáját. A produkción mégis érződik egyfajta óvatosság. Nincs benne olyan jelenet, amely igazán nagyot kockáztatna, vizuálisan meglepne vagy új oldaláról mutatná meg a főszereplőt. A film végrehajtja a feladatot, de ritkán lép túl a minimumon. Még a legkeményebb összecsapások is inkább hatékonyak, mint emlékezetesek.
A Zendülés nem rossz film abban az értelemben, hogy nézhetetlen vagy technikailag ügyetlen lenne. Van néhány erős közelharca, Statham továbbra is hiteles akcióhős, a teherhajó pedig időnként látványos hátteret nyújt. A rövid játékidőnek köszönhetően a történet még a gyengébb szakaszaiban sem áll le végleg, és a műfaj rajongói valószínűleg találnak benne néhány elégedett mosolyt kiváltó leszámolást. A film ugyanakkor túl komoly ahhoz, hogy felszabadult, önironikus zúzásként működjön, és túl sekély ahhoz, hogy feszült összeesküvés-thrillerként vegyük komolyan. A nyomozás kiszámítható, a gonosztevők jellegtelenek, a mellékszereplők alig kapnak teret, Cole Reed pedig nem válik többé Jason Statham legújabb álnevénél. 5/10
|
Zendülés (Mutiny) szinkronizált, angol-amerikai akciófilm, 95 perc, 2026 16 éven aluliaknak nem ajánlott Rendező: Jean-François Richet Forgatókönyv: Lindsay Michel, J.P. Davis Operatőr: Brendan Galvin Producer: Marc Butan, Jason Statham Jason Statham (Cole Reed) Chaneil Kular (Kameron Campallo) Ramon Tikaram (Tibu Campallo) Jason Wong (Taran) Simon Kluth (Jaran Daniles) Annabelle Wallis (Angie Ellis) Roland Møller (Marko Madsen) |
