SG.hu·
Pókember: Vadonatúj nap - Végre nemcsak a várost, hanem Peter Parkert is meg kell menteni
Peter Parkert elfelejtette a világ, ám Pókemberként továbbra is New York védelmezője maradt. A Vadonatúj nap látványos akciókkal, erős alakításokkal és meglepően személyes történettel bizonyítja, hogy Tom Holland hálószövőjében még mindig rengeteg lehetőség rejlik.
Kevés szuperhős került olyan lehetetlen helyzetbe, mint Peter Parker a Pókember: Nincs hazaút végén. A világ megmenekült, az univerzumok közötti repedések bezárultak, az ár azonban kegyetlen volt: mindenki elfelejtette, hogy Peter Parker valaha létezett. Nincs családja, nincs barátja, és még MJ, élete szerelme sem emlékszik rá. A Pókember: Vadonatúj nap pontosan innen folytatja a történetet, és ahelyett, hogy azonnal egy újabb világvége felé rohanna, először megáll, hogy bemutassa egy látszólag legyőzhetetlen hős magányát.
Destin Daniel Cretton rendezése nem hibátlan, de hosszú idő óta az egyik legemberibb Marvel-film. Miközben természetesen megkapjuk a nagyszabású összecsapásokat, a látványos hálóhintázást és a kötelező humoros pillanatokat, a film valódi tétje nem New York vagy az egész univerzum pusztulása. A legfontosabb kérdés ezúttal az, hogy képes-e Peter Parker tovább élni úgy, hogy senki sem tudja, ki rejtőzik a maszk mögött.
A történet négy évvel a Nincs hazaút eseményei után veszi fel a fonalat. Peter egyedül él, és gyakorlatilag főállású Pókemberként járja New York utcáit. Mivel nincs egyetemi élete, nincsenek barátai és nincs családja, szinte minden idejét a bűnözők üldözésével tölti. A város szereti Pókembert, de Peter Parkerről továbbra sem tud senki. Hősünk így furcsa ellentmondásba kerül: miközben naponta emberek százait menti meg, saját magát egyre kevésbé képes megmenteni.
Tom Holland Peter Parkere ezúttal már nem az a lelkes kamasz, aki Tony Stark elismerésére vágyik. Egy fáradt, huszonéves férfit látunk, akit felemészt a felelősség, a kiégés és a magány. Titokban figyeli MJ és Ned életét, de nem meri megszólítani őket. Látja, hogy nélküle is boldogulnak, ezért továbbra is azt gondolja, hogy azzal védi meg őket, ha távol marad. Ez azonban nem önzetlenség csupán, hanem menekülés is: Peter fél attól, hogy ismét elveszítheti azokat, akik fontosak számára.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Pókember képességei megváltoznak. Érzékei kiszámíthatatlanul felerősödnek, szervezete pedig olyan átalakulás jeleit mutatja, amelyeket már ő sem képes megmagyarázni. Peter attól tart, hogy elveszítheti az irányítást saját teste felett, ezért Bruce Banner segítségét kéri. A Mark Ruffalo által alakított Banner ezúttal nem pusztán humorforrás vagy Hulk emberi oldala, hanem valódi tudósként kapcsolódik be a történetbe. Közös jeleneteikben két olyan ember találkozik, akik pontosan tudják, milyen érzés félni a bennük rejlő erőtől. A film ügyesen kapcsolja össze Peter testi átalakulását a lelkiállapotával. Minél jobban elfojtja a fájdalmát és az MJ iránt érzett szeretetét, annál kevésbé képes uralni a képességeit. A veszély ezért nemcsak kívülről fenyegeti: Peternek saját félelmeivel is meg kell küzdenie.
A történet egyik legjobb döntése, hogy visszahozza Mac Gargant. Michael Mando karakterét még a Hazatérésben ismertük meg, de Skorpióként csak most kap igazán lehetőséget a kibontakozásra. A mechanikus páncéllal felszerelt Gargan személyes bosszút akar állni Pókemberen, ezért az összecsapásaik nem pusztán látványos betétek. Mando kevés játékidőből is sokat hoz ki: fenyegető, kiszámíthatatlan ellenfelet formál meg, akinek jelenléte folyamatos veszélyérzetet teremt.
A film legmeglepőbb párosa azonban Pókember és Frank Castle, vagyis a Megtorló. Peter számára minden élet értékes, Frank viszont végleges megoldásokban gondolkodik. Kettejük teljesen eltérő erkölcsi felfogása remek konfliktusokat szül. Jon Bernthal továbbra is félelmetes fizikai jelenléttel alakítja Castle-t, de a film megmutatja a karakter mogorva humorát és eltemetett emberségét is.
Holland és Bernthal közös jelenetei egyszerre szórakoztatóak és feszült hangulatúak. Frank szerint Peter túl naiv ahhoz, hogy valóban rendet teremtsen, Peter viszont nem hajlandó elfogadni, hogy a gyilkosság megoldás lehet. Az alkotók ugyan érezhetően visszafogták a Megtorló brutalitását, hogy beleférjen a Pókember-filmek világába, a karakter mégsem válik súlytalanná. Castle egyfajta sötét tükörképe Peternek: megmutatja, milyen emberré válhatna, ha végleg átadná magát a veszteség és a düh érzésének.
Sadie Sink titokzatos karaktere szintén fontos szerepet kap. Eleinte úgy tűnik, ő testesíti meg a történet központi fenyegetését, ám fokozatosan kiderül, hogy a helyzet jóval összetettebb. Sink érzékeny, mégis rendkívül intenzív alakítást nyújt. Karaktere nem egyszerű gonosztevő, hanem egy megrémült fiatal, aki maga sem érti teljesen a benne ébredő erőt. Ezzel Peter történetének párhuzamává válik: mindketten attól félnek, hogy valami olyasmivé alakulnak át, amit már nem tudnak irányítani.
Zendaya visszatérése szerencsére nem egyszerű rajongói kívánságteljesítés. MJ valóban nem emlékszik Peterre, a film pedig nem próbálja néhány mondattal semmissé tenni a Nincs hazaút tragikus befejezését. Peter és MJ találkozásai ezért különösen fájdalmasak. A néző ismeri közös történetüket, MJ számára azonban Peter csak egy furcsán ismerős idegen. Zendaya visszafogott, apró gesztusokból építkező alakítása remekül érzékelteti, hogy MJ-ben valami mégis megmaradt a múltból. Nem konkrét emlékekről van szó, inkább megmagyarázhatatlan bizalomról és hiányérzetről. A Holland és Zendaya közötti természetes összhang ezekben a jelenetekben különösen sokat jelent. Nem kell kimondaniuk, hogy fontosak egymásnak: egy pillantás vagy félbehagyott mondat gyakran többet közöl bármilyen romantikus vallomásnál.
Jacob Batalon Nedje valamivel kevesebb lehetőséget kap, ami a film egyik kihagyott ziccere. Amikor azonban együtt láthatjuk az egykori trió tagjait, ismét működni kezd közöttük az a szerethető dinamika, amely Tom Holland korábbi Pókember-filmjeinek egyik legnagyobb erőssége volt. A különbség az, hogy már csak Peter emlékszik arra, milyen sokat jelentettek egymásnak.
Cretton már a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában is bizonyította, hogy kiválóan rendezi a mozgásra és ritmusra épülő akciójeleneteket. A Vadonatúj nap harcai szinte táncszerűek: Pókember nem egyszerűen üt és rúg, hanem folyamatosan alkalmazkodik a környezetéhez, hálóival tárgyakat mozgat, embereket ment, miközben megpróbálja lefegyverezni ellenfeleit. Különösen emlékezetesek a New York utcáin és hídjain játszódó jelenetek. A város ismét valódi szereplőnek érződik, nem pedig digitálisan létrehozott háttérnek. Pókember itt nem távoli bolygókon küzd, hanem metrókat, autókat és hétköznapi járókelőket ment. Ettől az akcióknak súlya van: pontosan látjuk, kikért harcol.
A vizuális effektek többsége meggyőző, bár néhány városi hálóhintázásnál és nagyobb összecsapásnál észrevehető a digitális háttér. A 145 perces játékidő szintén hosszabb a szükségesnél. A középső szakaszban túl sok szereplő és történetszál követel magának figyelmet, miközben a Kárelhárítási Hivatal, Bruce Banner, a Megtorló, Skorpió és az új fenyegetés történetét is össze kell kapcsolni. A film azonban mindig visszatalál Peterhez, ezért a túlzsúfoltság végül nem teszi tönkre az élményt.
Tom Holland negyedik önálló Pókember-filmjére teljesen belenőtt a szerepbe. Könnyedén hozza a maszk mögötti viccelődést, de most a csendes, drámai pillanatokban a legerősebb. Elhisszük neki, hogy Peter fáradt, magányos és tele van elfojtott fájdalommal, miközben továbbra sem képes hátat fordítani annak, akinek segítségre van szüksége. A Pókember: Vadonatúj nap legnagyobb eredménye, hogy Peter Parkert ismét fontosabbá teszi Pókembernél. Nem a következő Bosszúállók-film előkészítése, a multiverzum újabb szabálya vagy egy látványos vendégszereplő adja a történet lelkét, hanem egy fiatal férfi küzdelme azért, hogy a rengeteg veszteség után is merjen kötődni másokhoz.
Nem minden mellékszereplő kap elegendő időt, a film helyenként kiszámítható, és a játékidőből is le lehetett volna faragni. Mégis működik, mert tudja, mit szeretünk Pókemberben. Nem a képességei teszik hőssé, hanem az, hogy minden fájdalma ellenére újra és újra feláll, majd kilendül a város fölé, mert valakinek szüksége lehet rá. A Vadonatúj nap egyszerre látványos szuperhősfilm, keserédes szerelmi történet és egy felnőtté válásról szóló dráma. Nem éri el minden pillanatában a Pókember 2 vagy a Nincs hazaút magasságait, de Tom Holland korszakának egyik legőszintébb és legérettebb fejezete.
Értékelés: 8/10
Kevés szuperhős került olyan lehetetlen helyzetbe, mint Peter Parker a Pókember: Nincs hazaút végén. A világ megmenekült, az univerzumok közötti repedések bezárultak, az ár azonban kegyetlen volt: mindenki elfelejtette, hogy Peter Parker valaha létezett. Nincs családja, nincs barátja, és még MJ, élete szerelme sem emlékszik rá. A Pókember: Vadonatúj nap pontosan innen folytatja a történetet, és ahelyett, hogy azonnal egy újabb világvége felé rohanna, először megáll, hogy bemutassa egy látszólag legyőzhetetlen hős magányát.
Destin Daniel Cretton rendezése nem hibátlan, de hosszú idő óta az egyik legemberibb Marvel-film. Miközben természetesen megkapjuk a nagyszabású összecsapásokat, a látványos hálóhintázást és a kötelező humoros pillanatokat, a film valódi tétje nem New York vagy az egész univerzum pusztulása. A legfontosabb kérdés ezúttal az, hogy képes-e Peter Parker tovább élni úgy, hogy senki sem tudja, ki rejtőzik a maszk mögött.
A történet négy évvel a Nincs hazaút eseményei után veszi fel a fonalat. Peter egyedül él, és gyakorlatilag főállású Pókemberként járja New York utcáit. Mivel nincs egyetemi élete, nincsenek barátai és nincs családja, szinte minden idejét a bűnözők üldözésével tölti. A város szereti Pókembert, de Peter Parkerről továbbra sem tud senki. Hősünk így furcsa ellentmondásba kerül: miközben naponta emberek százait menti meg, saját magát egyre kevésbé képes megmenteni.
Tom Holland Peter Parkere ezúttal már nem az a lelkes kamasz, aki Tony Stark elismerésére vágyik. Egy fáradt, huszonéves férfit látunk, akit felemészt a felelősség, a kiégés és a magány. Titokban figyeli MJ és Ned életét, de nem meri megszólítani őket. Látja, hogy nélküle is boldogulnak, ezért továbbra is azt gondolja, hogy azzal védi meg őket, ha távol marad. Ez azonban nem önzetlenség csupán, hanem menekülés is: Peter fél attól, hogy ismét elveszítheti azokat, akik fontosak számára.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Pókember képességei megváltoznak. Érzékei kiszámíthatatlanul felerősödnek, szervezete pedig olyan átalakulás jeleit mutatja, amelyeket már ő sem képes megmagyarázni. Peter attól tart, hogy elveszítheti az irányítást saját teste felett, ezért Bruce Banner segítségét kéri. A Mark Ruffalo által alakított Banner ezúttal nem pusztán humorforrás vagy Hulk emberi oldala, hanem valódi tudósként kapcsolódik be a történetbe. Közös jeleneteikben két olyan ember találkozik, akik pontosan tudják, milyen érzés félni a bennük rejlő erőtől. A film ügyesen kapcsolja össze Peter testi átalakulását a lelkiállapotával. Minél jobban elfojtja a fájdalmát és az MJ iránt érzett szeretetét, annál kevésbé képes uralni a képességeit. A veszély ezért nemcsak kívülről fenyegeti: Peternek saját félelmeivel is meg kell küzdenie.
A történet egyik legjobb döntése, hogy visszahozza Mac Gargant. Michael Mando karakterét még a Hazatérésben ismertük meg, de Skorpióként csak most kap igazán lehetőséget a kibontakozásra. A mechanikus páncéllal felszerelt Gargan személyes bosszút akar állni Pókemberen, ezért az összecsapásaik nem pusztán látványos betétek. Mando kevés játékidőből is sokat hoz ki: fenyegető, kiszámíthatatlan ellenfelet formál meg, akinek jelenléte folyamatos veszélyérzetet teremt.
A film legmeglepőbb párosa azonban Pókember és Frank Castle, vagyis a Megtorló. Peter számára minden élet értékes, Frank viszont végleges megoldásokban gondolkodik. Kettejük teljesen eltérő erkölcsi felfogása remek konfliktusokat szül. Jon Bernthal továbbra is félelmetes fizikai jelenléttel alakítja Castle-t, de a film megmutatja a karakter mogorva humorát és eltemetett emberségét is.
Holland és Bernthal közös jelenetei egyszerre szórakoztatóak és feszült hangulatúak. Frank szerint Peter túl naiv ahhoz, hogy valóban rendet teremtsen, Peter viszont nem hajlandó elfogadni, hogy a gyilkosság megoldás lehet. Az alkotók ugyan érezhetően visszafogták a Megtorló brutalitását, hogy beleférjen a Pókember-filmek világába, a karakter mégsem válik súlytalanná. Castle egyfajta sötét tükörképe Peternek: megmutatja, milyen emberré válhatna, ha végleg átadná magát a veszteség és a düh érzésének.
Sadie Sink titokzatos karaktere szintén fontos szerepet kap. Eleinte úgy tűnik, ő testesíti meg a történet központi fenyegetését, ám fokozatosan kiderül, hogy a helyzet jóval összetettebb. Sink érzékeny, mégis rendkívül intenzív alakítást nyújt. Karaktere nem egyszerű gonosztevő, hanem egy megrémült fiatal, aki maga sem érti teljesen a benne ébredő erőt. Ezzel Peter történetének párhuzamává válik: mindketten attól félnek, hogy valami olyasmivé alakulnak át, amit már nem tudnak irányítani.
Zendaya visszatérése szerencsére nem egyszerű rajongói kívánságteljesítés. MJ valóban nem emlékszik Peterre, a film pedig nem próbálja néhány mondattal semmissé tenni a Nincs hazaút tragikus befejezését. Peter és MJ találkozásai ezért különösen fájdalmasak. A néző ismeri közös történetüket, MJ számára azonban Peter csak egy furcsán ismerős idegen. Zendaya visszafogott, apró gesztusokból építkező alakítása remekül érzékelteti, hogy MJ-ben valami mégis megmaradt a múltból. Nem konkrét emlékekről van szó, inkább megmagyarázhatatlan bizalomról és hiányérzetről. A Holland és Zendaya közötti természetes összhang ezekben a jelenetekben különösen sokat jelent. Nem kell kimondaniuk, hogy fontosak egymásnak: egy pillantás vagy félbehagyott mondat gyakran többet közöl bármilyen romantikus vallomásnál.
Jacob Batalon Nedje valamivel kevesebb lehetőséget kap, ami a film egyik kihagyott ziccere. Amikor azonban együtt láthatjuk az egykori trió tagjait, ismét működni kezd közöttük az a szerethető dinamika, amely Tom Holland korábbi Pókember-filmjeinek egyik legnagyobb erőssége volt. A különbség az, hogy már csak Peter emlékszik arra, milyen sokat jelentettek egymásnak.
Cretton már a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában is bizonyította, hogy kiválóan rendezi a mozgásra és ritmusra épülő akciójeleneteket. A Vadonatúj nap harcai szinte táncszerűek: Pókember nem egyszerűen üt és rúg, hanem folyamatosan alkalmazkodik a környezetéhez, hálóival tárgyakat mozgat, embereket ment, miközben megpróbálja lefegyverezni ellenfeleit. Különösen emlékezetesek a New York utcáin és hídjain játszódó jelenetek. A város ismét valódi szereplőnek érződik, nem pedig digitálisan létrehozott háttérnek. Pókember itt nem távoli bolygókon küzd, hanem metrókat, autókat és hétköznapi járókelőket ment. Ettől az akcióknak súlya van: pontosan látjuk, kikért harcol.
A vizuális effektek többsége meggyőző, bár néhány városi hálóhintázásnál és nagyobb összecsapásnál észrevehető a digitális háttér. A 145 perces játékidő szintén hosszabb a szükségesnél. A középső szakaszban túl sok szereplő és történetszál követel magának figyelmet, miközben a Kárelhárítási Hivatal, Bruce Banner, a Megtorló, Skorpió és az új fenyegetés történetét is össze kell kapcsolni. A film azonban mindig visszatalál Peterhez, ezért a túlzsúfoltság végül nem teszi tönkre az élményt.
Tom Holland negyedik önálló Pókember-filmjére teljesen belenőtt a szerepbe. Könnyedén hozza a maszk mögötti viccelődést, de most a csendes, drámai pillanatokban a legerősebb. Elhisszük neki, hogy Peter fáradt, magányos és tele van elfojtott fájdalommal, miközben továbbra sem képes hátat fordítani annak, akinek segítségre van szüksége. A Pókember: Vadonatúj nap legnagyobb eredménye, hogy Peter Parkert ismét fontosabbá teszi Pókembernél. Nem a következő Bosszúállók-film előkészítése, a multiverzum újabb szabálya vagy egy látványos vendégszereplő adja a történet lelkét, hanem egy fiatal férfi küzdelme azért, hogy a rengeteg veszteség után is merjen kötődni másokhoz.
Nem minden mellékszereplő kap elegendő időt, a film helyenként kiszámítható, és a játékidőből is le lehetett volna faragni. Mégis működik, mert tudja, mit szeretünk Pókemberben. Nem a képességei teszik hőssé, hanem az, hogy minden fájdalma ellenére újra és újra feláll, majd kilendül a város fölé, mert valakinek szüksége lehet rá. A Vadonatúj nap egyszerre látványos szuperhősfilm, keserédes szerelmi történet és egy felnőtté válásról szóló dráma. Nem éri el minden pillanatában a Pókember 2 vagy a Nincs hazaút magasságait, de Tom Holland korszakának egyik legőszintébb és legérettebb fejezete.
Értékelés: 8/10
|
Pókember: Vadonatúj nap (Spider-Man: Brand New Day) szinkronizált, amerikai fantasztikus kalandfilm, 150 perc, 2026 12 éven aluliaknak nem ajánlott Rendező: Destin Cretton Forgatókönyv: Chris McKenna, Erik Sommers Operatőr: Brett Pawlak Producer: Kevin Feige Tom Holland (Peter Parker / Pókember) Mark Ruffalo (Bruce Banner / Hulk) Jon Bernthal (Frank Castle / Megtorló) Jacob Batalon (Ned) Zendaya (MJ) Michael Mando (Mac Gargan / Skorpió) |
