A menekülő ember - komor és hosszú utazás egy reménytelen világban
A menekülő ember egy jól sikerült King-adaptáció, mely ugyan elég hosszú, de még így is megéri végig ülni a történetet. A film nemcsak tisztességes átdolgozás, hanem egy olyan modern értelmezés is, amely az eredeti novella társadalomkritikáját mai témákkal képes összekötni, és eközben megőrzi King világának fojtogató hangulatát.
Stephen King a legtöbb olvasó és filmrajongó körében elsősorban horror-írónak számít, ugyanakkor a legismertebb és legmaradandóbb mozis élményeket mégis inkább drámái okozták. A remény rabjai, a Halálsoron, a Tortúra, az Állj ki mellettem!, vagy akár a Ragyogás - utóbbi inkább thrillerként él a köztudatban - mára a filmtörténelem klasszikusai közé emelkedtek. Éppen ezért volt különösen izgalmas, hogy King egyik korai, kemény hangvételű disztópikus regénye, A menekülő ember újabb és ezúttal hűségesebb feldolgozást kap.
Azért újabb, mert anno Arnold Schwarzenegger főszereplésével megszületett már egy vérbeli, '80-as évekbeli akció-sci-fi, amely a korszak minden túlzását magán viselte: harsány volt, véres és szórakoztató, de az eredeti történethez gyakorlatilag semmi köze nem volt. Most Edgar Wright vette kézbe a rendezést és részben a forgatókönyvet is, és már ez elég volt ahhoz, hogy A menekülő ember az év egyik legvártabb filmjévé váljon számos King-rajongó szemében. Wright stílusa elsőre szokatlan választásnak tűnhetett, de a rendező bizonyította, hogy nemcsak humorral és ritmussal, hanem feszültséggel és komor hangulattal is kiválóan bánik.
Ben Richards egy hétköznapi munkás, aki egy igazságtalan, a gazdagok által uralt társadalomban próbál túlélni. Gyermeke súlyos betegsége miatt kénytelen elfogadni a részvételt az egyik legveszélyesebb és leghalálosabb televíziós műsorban, A menekülő emberben. Ha a játék során megtalálják vagy sarokba szorítják, vége az életének. Bent pusztító haragja, élni akarása és az intézményrendszerrel szembeni gyűlölete hajtja előre, és ez teszi lehetővé számára, hogy elsőként teljesítse a 30 napos kihívást, vagy legalábbis megpróbálja, miközben a világ minden eszközzel ellene fordul.
A film a cselekmény körülbelül 90 százalékában hűen követi a novella történetvezetését, ami kifejezetten jót tesz neki. A felvezetés magával ragadó: Wright hosszú, komor beállításokkal mutatja be azt a reménytelenséggel teli társadalmat, amelyben Ben és a családja él. A néző nemcsak együtt érezni kezd a főhőssel, de azt is megérti, hogyan jut el oda, hogy egy ilyen embertelen játékban vállaljon szerepet. Ettől azonban még nem válik szimpatikus, klasszikus értelemben vett hőssé a karakter, és a film szerencsére nem is akarja annak beállítani. Ben egyszerű ember, akit a családja iránti féltés motivál, és akiben a tehetetlen düh izzik. Glen Powell castingja erre a szerepre telitalálat.
A színész fizikailag elképesztő formába lendült, de nem az izmokkal akarja eladni Ben erejét. Powell inkább földhözragadt, hétköznapi jelenléttel dolgozik, ami sokkal közelebb hozza a karaktert. Éppen emiatt jut eszébe a nézőnek John McClane figurája: nem szuperhős, hanem túlélő, akit a megszokott rutin, az elszántság és néha a puszta szerencse segít át a lehetetlen helyzeteken. Wright kamerája is ezt a nyers testi küzdelmet emeli ki, és szinte minden akciójelenet egy feszes, mocskos és átélhető látványorgia.
Powell tökéletes ellenpontja Josh Brolin, aki láthatóan lubickol a szemét médiamogul szerepében. Brolin minden gesztusa arról árulkodik, hogy érti és élvezi karaktere cinizmusát, hatalomvágyát és torz világnézetét. Amikor ő jelenik meg a vásznon, a film egy árnyalattal sötétebb lesz, és ez nagyon jót tesz a történet morális súlyának. Brolin alakítása az egyik legerősebb része a filmnek, és remekül támasztja alá Ben kétségbeesett küzdelmét.
Ami negatívum, az sajnos a film hossza. Bár alapvetően hűen követi a novella cselekményét, mégis akadnak olyan jelenetek, amelyek túl hosszúra nyúlnak és megtörik a feszességet. A közel egyórás felvezetés működik, mert szükség van az atmoszféra felépítésére, de az üldözés közben a film néhol elveszíti a ritmust. Több mellékvágány is feleslegesen elidőzik a világ egy-egy részletén, és bár önmagukban érdekesek, összességében inkább lassítják az előrehaladást. A vége felé ez különösen érezhető: a történet kifulladni látszik, és néhány jelenet unalmassá válik.
És ha már a vég: sajnos a befejezést nem merték olyan merészen vállalni, mint ahogyan azt a könyv tette. A film egy az eredetitől eltérő lezárást kapott, amely ugyan működik, de jóval biztonságosabb megoldás. Ez a döntés sokat elvesz a történet drámai erejéből, és a karakterek következetes íve sem tud olyan erősen lezárulni, mint a regényben. Nem rossz befejezés, de érződik rajta, hogy egy nagyobb közönség igényeihez igazodott, nem pedig a King-féle történet nyers végletességéhez.
Összességében A menekülő ember a jobb Stephen King-adaptációk közé tartozik. Bár a hossza és a megváltoztatott lezárás aligha teszi majd olyan klasszikussá, mint A remény rabjai vagy a Tortúra, mégis egy őszinte, sötét hangulatú, és sok tekintetben tiszteletreméltó feldolgozás lett. A kiváló alakítások, a gondosan megteremtett világ, és a novella lényegét 90 százalékban hűen követő cselekmény miatt sok néző kedvencévé válhat, teljesen megérdemelten. 7,5/10
Stephen King a legtöbb olvasó és filmrajongó körében elsősorban horror-írónak számít, ugyanakkor a legismertebb és legmaradandóbb mozis élményeket mégis inkább drámái okozták. A remény rabjai, a Halálsoron, a Tortúra, az Állj ki mellettem!, vagy akár a Ragyogás - utóbbi inkább thrillerként él a köztudatban - mára a filmtörténelem klasszikusai közé emelkedtek. Éppen ezért volt különösen izgalmas, hogy King egyik korai, kemény hangvételű disztópikus regénye, A menekülő ember újabb és ezúttal hűségesebb feldolgozást kap.
Azért újabb, mert anno Arnold Schwarzenegger főszereplésével megszületett már egy vérbeli, '80-as évekbeli akció-sci-fi, amely a korszak minden túlzását magán viselte: harsány volt, véres és szórakoztató, de az eredeti történethez gyakorlatilag semmi köze nem volt. Most Edgar Wright vette kézbe a rendezést és részben a forgatókönyvet is, és már ez elég volt ahhoz, hogy A menekülő ember az év egyik legvártabb filmjévé váljon számos King-rajongó szemében. Wright stílusa elsőre szokatlan választásnak tűnhetett, de a rendező bizonyította, hogy nemcsak humorral és ritmussal, hanem feszültséggel és komor hangulattal is kiválóan bánik.
Ben Richards egy hétköznapi munkás, aki egy igazságtalan, a gazdagok által uralt társadalomban próbál túlélni. Gyermeke súlyos betegsége miatt kénytelen elfogadni a részvételt az egyik legveszélyesebb és leghalálosabb televíziós műsorban, A menekülő emberben. Ha a játék során megtalálják vagy sarokba szorítják, vége az életének. Bent pusztító haragja, élni akarása és az intézményrendszerrel szembeni gyűlölete hajtja előre, és ez teszi lehetővé számára, hogy elsőként teljesítse a 30 napos kihívást, vagy legalábbis megpróbálja, miközben a világ minden eszközzel ellene fordul.
A film a cselekmény körülbelül 90 százalékában hűen követi a novella történetvezetését, ami kifejezetten jót tesz neki. A felvezetés magával ragadó: Wright hosszú, komor beállításokkal mutatja be azt a reménytelenséggel teli társadalmat, amelyben Ben és a családja él. A néző nemcsak együtt érezni kezd a főhőssel, de azt is megérti, hogyan jut el oda, hogy egy ilyen embertelen játékban vállaljon szerepet. Ettől azonban még nem válik szimpatikus, klasszikus értelemben vett hőssé a karakter, és a film szerencsére nem is akarja annak beállítani. Ben egyszerű ember, akit a családja iránti féltés motivál, és akiben a tehetetlen düh izzik. Glen Powell castingja erre a szerepre telitalálat.
A színész fizikailag elképesztő formába lendült, de nem az izmokkal akarja eladni Ben erejét. Powell inkább földhözragadt, hétköznapi jelenléttel dolgozik, ami sokkal közelebb hozza a karaktert. Éppen emiatt jut eszébe a nézőnek John McClane figurája: nem szuperhős, hanem túlélő, akit a megszokott rutin, az elszántság és néha a puszta szerencse segít át a lehetetlen helyzeteken. Wright kamerája is ezt a nyers testi küzdelmet emeli ki, és szinte minden akciójelenet egy feszes, mocskos és átélhető látványorgia.
Powell tökéletes ellenpontja Josh Brolin, aki láthatóan lubickol a szemét médiamogul szerepében. Brolin minden gesztusa arról árulkodik, hogy érti és élvezi karaktere cinizmusát, hatalomvágyát és torz világnézetét. Amikor ő jelenik meg a vásznon, a film egy árnyalattal sötétebb lesz, és ez nagyon jót tesz a történet morális súlyának. Brolin alakítása az egyik legerősebb része a filmnek, és remekül támasztja alá Ben kétségbeesett küzdelmét.
Ami negatívum, az sajnos a film hossza. Bár alapvetően hűen követi a novella cselekményét, mégis akadnak olyan jelenetek, amelyek túl hosszúra nyúlnak és megtörik a feszességet. A közel egyórás felvezetés működik, mert szükség van az atmoszféra felépítésére, de az üldözés közben a film néhol elveszíti a ritmust. Több mellékvágány is feleslegesen elidőzik a világ egy-egy részletén, és bár önmagukban érdekesek, összességében inkább lassítják az előrehaladást. A vége felé ez különösen érezhető: a történet kifulladni látszik, és néhány jelenet unalmassá válik.
És ha már a vég: sajnos a befejezést nem merték olyan merészen vállalni, mint ahogyan azt a könyv tette. A film egy az eredetitől eltérő lezárást kapott, amely ugyan működik, de jóval biztonságosabb megoldás. Ez a döntés sokat elvesz a történet drámai erejéből, és a karakterek következetes íve sem tud olyan erősen lezárulni, mint a regényben. Nem rossz befejezés, de érződik rajta, hogy egy nagyobb közönség igényeihez igazodott, nem pedig a King-féle történet nyers végletességéhez.
Összességében A menekülő ember a jobb Stephen King-adaptációk közé tartozik. Bár a hossza és a megváltoztatott lezárás aligha teszi majd olyan klasszikussá, mint A remény rabjai vagy a Tortúra, mégis egy őszinte, sötét hangulatú, és sok tekintetben tiszteletreméltó feldolgozás lett. A kiváló alakítások, a gondosan megteremtett világ, és a novella lényegét 90 százalékban hűen követő cselekmény miatt sok néző kedvencévé válhat, teljesen megérdemelten. 7,5/10
