A menekülő ember - komor és hosszú utazás egy reménytelen világban
A menekülő ember egy jól sikerült King-adaptáció, mely ugyan elég hosszú, de még így is megéri végig ülni a történetet. A film nemcsak tisztességes átdolgozás, hanem egy olyan modern értelmezés is, amely az eredeti novella társadalomkritikáját mai témákkal képes összekötni, és eközben megőrzi King világának fojtogató hangulatát.
Stephen King a legtöbb olvasó és filmrajongó körében elsősorban horror-írónak számít, ugyanakkor a legismertebb és legmaradandóbb mozis élményeket mégis inkább drámái okozták. A remény rabjai, a Halálsoron, a Tortúra, az Állj ki mellettem!, vagy akár a Ragyogás - utóbbi inkább thrillerként él a köztudatban - mára a filmtörténelem klasszikusai közé emelkedtek. Éppen ezért volt különösen izgalmas, hogy King egyik korai, kemény hangvételű disztópikus regénye, A menekülő ember újabb és ezúttal hűségesebb feldolgozást kap.
Azért újabb, mert anno Arnold Schwarzenegger főszereplésével megszületett már egy vérbeli, '80-as évekbeli akció-sci-fi, amely a korszak minden túlzását magán viselte: harsány volt, véres és szórakoztató, de az eredeti történethez gyakorlatilag semmi köze nem volt. Most Edgar Wright vette kézbe a rendezést és részben a forgatókönyvet is, és már ez elég volt ahhoz, hogy A menekülő ember az év egyik legvártabb filmjévé váljon számos King-rajongó szemében. Wright stílusa elsőre szokatlan választásnak tűnhetett, de a rendező bizonyította, hogy nemcsak humorral és ritmussal, hanem feszültséggel és komor hangulattal is kiválóan bánik.
Ben Richards egy hétköznapi munkás, aki egy igazságtalan, a gazdagok által uralt társadalomban próbál túlélni. Gyermeke súlyos betegsége miatt kénytelen elfogadni a részvételt az egyik legveszélyesebb és leghalálosabb televíziós műsorban, A menekülő emberben. Ha a játék során megtalálják vagy sarokba szorítják, vége az életének. Bent pusztító haragja, élni akarása és az intézményrendszerrel szembeni gyűlölete hajtja előre, és ez teszi lehetővé számára, hogy elsőként teljesítse a 30 napos kihívást, vagy legalábbis megpróbálja, miközben a világ minden eszközzel ellene fordul.
A film a cselekmény körülbelül 90 százalékában hűen követi a novella történetvezetését, ami kifejezetten jót tesz neki. A felvezetés magával ragadó: Wright hosszú, komor beállításokkal mutatja be azt a reménytelenséggel teli társadalmat, amelyben Ben és a családja él. A néző nemcsak együtt érezni kezd a főhőssel, de azt is megérti, hogyan jut el oda, hogy egy ilyen embertelen játékban vállaljon szerepet. Ettől azonban még nem válik szimpatikus, klasszikus értelemben vett hőssé a karakter, és a film szerencsére nem is akarja annak beállítani. Ben egyszerű ember, akit a családja iránti féltés motivál, és akiben a tehetetlen düh izzik. Glen Powell castingja erre a szerepre telitalálat.
A színész fizikailag elképesztő formába lendült, de nem az izmokkal akarja eladni Ben erejét. Powell inkább földhözragadt, hétköznapi jelenléttel dolgozik, ami sokkal közelebb hozza a karaktert. Éppen emiatt jut eszébe a nézőnek John McClane figurája: nem szuperhős, hanem túlélő, akit a megszokott rutin, az elszántság és néha a puszta szerencse segít át a lehetetlen helyzeteken. Wright kamerája is ezt a nyers testi küzdelmet emeli ki, és szinte minden akciójelenet egy feszes, mocskos és átélhető látványorgia.
Powell tökéletes ellenpontja Josh Brolin, aki láthatóan lubickol a szemét médiamogul szerepében. Brolin minden gesztusa arról árulkodik, hogy érti és élvezi karaktere cinizmusát, hatalomvágyát és torz világnézetét. Amikor ő jelenik meg a vásznon, a film egy árnyalattal sötétebb lesz, és ez nagyon jót tesz a történet morális súlyának. Brolin alakítása az egyik legerősebb része a filmnek, és remekül támasztja alá Ben kétségbeesett küzdelmét.
Ami negatívum, az sajnos a film hossza. Bár alapvetően hűen követi a novella cselekményét, mégis akadnak olyan jelenetek, amelyek túl hosszúra nyúlnak és megtörik a feszességet. A közel egyórás felvezetés működik, mert szükség van az atmoszféra felépítésére, de az üldözés közben a film néhol elveszíti a ritmust. Több mellékvágány is feleslegesen elidőzik a világ egy-egy részletén, és bár önmagukban érdekesek, összességében inkább lassítják az előrehaladást. A vége felé ez különösen érezhető: a történet kifulladni látszik, és néhány jelenet unalmassá válik.
És ha már a vég: sajnos a befejezést nem merték olyan merészen vállalni, mint ahogyan azt a könyv tette. A film egy az eredetitől eltérő lezárást kapott, amely ugyan működik, de jóval biztonságosabb megoldás. Ez a döntés sokat elvesz a történet drámai erejéből, és a karakterek következetes íve sem tud olyan erősen lezárulni, mint a regényben. Nem rossz befejezés, de érződik rajta, hogy egy nagyobb közönség igényeihez igazodott, nem pedig a King-féle történet nyers végletességéhez.
Összességében A menekülő ember a jobb Stephen King-adaptációk közé tartozik. Bár a hossza és a megváltoztatott lezárás aligha teszi majd olyan klasszikussá, mint A remény rabjai vagy a Tortúra, mégis egy őszinte, sötét hangulatú, és sok tekintetben tiszteletreméltó feldolgozás lett. A kiváló alakítások, a gondosan megteremtett világ, és a novella lényegét 90 százalékban hűen követő cselekmény miatt sok néző kedvencévé válhat, teljesen megérdemelten. 7,5/10
Stephen King a legtöbb olvasó és filmrajongó körében elsősorban horror-írónak számít, ugyanakkor a legismertebb és legmaradandóbb mozis élményeket mégis inkább drámái okozták. A remény rabjai, a Halálsoron, a Tortúra, az Állj ki mellettem!, vagy akár a Ragyogás - utóbbi inkább thrillerként él a köztudatban - mára a filmtörténelem klasszikusai közé emelkedtek. Éppen ezért volt különösen izgalmas, hogy King egyik korai, kemény hangvételű disztópikus regénye, A menekülő ember újabb és ezúttal hűségesebb feldolgozást kap.
Azért újabb, mert anno Arnold Schwarzenegger főszereplésével megszületett már egy vérbeli, '80-as évekbeli akció-sci-fi, amely a korszak minden túlzását magán viselte: harsány volt, véres és szórakoztató, de az eredeti történethez gyakorlatilag semmi köze nem volt. Most Edgar Wright vette kézbe a rendezést és részben a forgatókönyvet is, és már ez elég volt ahhoz, hogy A menekülő ember az év egyik legvártabb filmjévé váljon számos King-rajongó szemében. Wright stílusa elsőre szokatlan választásnak tűnhetett, de a rendező bizonyította, hogy nemcsak humorral és ritmussal, hanem feszültséggel és komor hangulattal is kiválóan bánik.
Ben Richards egy hétköznapi munkás, aki egy igazságtalan, a gazdagok által uralt társadalomban próbál túlélni. Gyermeke súlyos betegsége miatt kénytelen elfogadni a részvételt az egyik legveszélyesebb és leghalálosabb televíziós műsorban, A menekülő emberben. Ha a játék során megtalálják vagy sarokba szorítják, vége az életének. Bent pusztító haragja, élni akarása és az intézményrendszerrel szembeni gyűlölete hajtja előre, és ez teszi lehetővé számára, hogy elsőként teljesítse a 30 napos kihívást, vagy legalábbis megpróbálja, miközben a világ minden eszközzel ellene fordul.
A film a cselekmény körülbelül 90 százalékában hűen követi a novella történetvezetését, ami kifejezetten jót tesz neki. A felvezetés magával ragadó: Wright hosszú, komor beállításokkal mutatja be azt a reménytelenséggel teli társadalmat, amelyben Ben és a családja él. A néző nemcsak együtt érezni kezd a főhőssel, de azt is megérti, hogyan jut el oda, hogy egy ilyen embertelen játékban vállaljon szerepet. Ettől azonban még nem válik szimpatikus, klasszikus értelemben vett hőssé a karakter, és a film szerencsére nem is akarja annak beállítani. Ben egyszerű ember, akit a családja iránti féltés motivál, és akiben a tehetetlen düh izzik. Glen Powell castingja erre a szerepre telitalálat.
A színész fizikailag elképesztő formába lendült, de nem az izmokkal akarja eladni Ben erejét. Powell inkább földhözragadt, hétköznapi jelenléttel dolgozik, ami sokkal közelebb hozza a karaktert. Éppen emiatt jut eszébe a nézőnek John McClane figurája: nem szuperhős, hanem túlélő, akit a megszokott rutin, az elszántság és néha a puszta szerencse segít át a lehetetlen helyzeteken. Wright kamerája is ezt a nyers testi küzdelmet emeli ki, és szinte minden akciójelenet egy feszes, mocskos és átélhető látványorgia.
Powell tökéletes ellenpontja Josh Brolin, aki láthatóan lubickol a szemét médiamogul szerepében. Brolin minden gesztusa arról árulkodik, hogy érti és élvezi karaktere cinizmusát, hatalomvágyát és torz világnézetét. Amikor ő jelenik meg a vásznon, a film egy árnyalattal sötétebb lesz, és ez nagyon jót tesz a történet morális súlyának. Brolin alakítása az egyik legerősebb része a filmnek, és remekül támasztja alá Ben kétségbeesett küzdelmét.
Ami negatívum, az sajnos a film hossza. Bár alapvetően hűen követi a novella cselekményét, mégis akadnak olyan jelenetek, amelyek túl hosszúra nyúlnak és megtörik a feszességet. A közel egyórás felvezetés működik, mert szükség van az atmoszféra felépítésére, de az üldözés közben a film néhol elveszíti a ritmust. Több mellékvágány is feleslegesen elidőzik a világ egy-egy részletén, és bár önmagukban érdekesek, összességében inkább lassítják az előrehaladást. A vége felé ez különösen érezhető: a történet kifulladni látszik, és néhány jelenet unalmassá válik.
És ha már a vég: sajnos a befejezést nem merték olyan merészen vállalni, mint ahogyan azt a könyv tette. A film egy az eredetitől eltérő lezárást kapott, amely ugyan működik, de jóval biztonságosabb megoldás. Ez a döntés sokat elvesz a történet drámai erejéből, és a karakterek következetes íve sem tud olyan erősen lezárulni, mint a regényben. Nem rossz befejezés, de érződik rajta, hogy egy nagyobb közönség igényeihez igazodott, nem pedig a King-féle történet nyers végletességéhez.
Összességében A menekülő ember a jobb Stephen King-adaptációk közé tartozik. Bár a hossza és a megváltoztatott lezárás aligha teszi majd olyan klasszikussá, mint A remény rabjai vagy a Tortúra, mégis egy őszinte, sötét hangulatú, és sok tekintetben tiszteletreméltó feldolgozás lett. A kiváló alakítások, a gondosan megteremtett világ, és a novella lényegét 90 százalékban hűen követő cselekmény miatt sok néző kedvencévé válhat, teljesen megérdemelten. 7,5/10
|
A menekülő ember (The Running Man) szinkronizált, angol-amerikai sci-fi, 133 perc, 2025 16 éven aluliaknak nem ajánlott Rendező: Edgar Wright Forgatókönyv: Michael Bacall, Edgar Wright Operatőr: Chung-hoon Chung Producer: Audrey Chon, Simon Kinberg, Edgar Wright Glen Powell (Ben Richards) Josh Brolin (Dan Killian) Lee Pace (Evan McCone) Katy O'Brian (Laughlin) Colman Domingo (Bobby Thompson) Michael Cera (Elton) David Zayas (Richard Manuel) Jayme Lawson (Sheila) |
