SG.hu·
Creed - Apollo fia
Az új Rocky-film remekül zárja le Stallone bokszolójának történetét. Már persze addig, míg el nem készül a folytatása.
Hogy tetszett a Creed - Apollo fia?
A tavalyi mozifilmes termés egyik legnagyobb meglepetése a Creed - Apollo fia volt, ami remek példát nyújtott arra, hogy egy kábé senki által nem várt filmet hogyan lehet felépíteni a nulláról kötelező programmá. A projekt még akkor is nagyjából csak legyintéseket váltott ki sokakból, amikor kiderült, hogy a Rocky-sorozatból ismert Apollo Creed fiának sztorijában a Sylvester Stallone által alakított Rocky Balboa karaktere is központi szerepet fog kapni. Pedig már akkor is gondolhattunk volna arra, hogy nem véletlen, hogy a Creed rendezője az a Ryan Coogler, aki első filmjével, a Fruitvale Stationnel már hírnevet vívott ki magának.
A Creed - Apollo fia főhőse Adonis Creed (barátainak: Donnie), a Rocky-sorozatban tragikus módon elhunyt Apollo Creed törvénytelen, árvaházban nevelkedett fia, akit idővel magához vesz a legendás bokszoló özvegye, így fényűzésben nőhet föl, de persze folyamatosan elhunyt apja árnyékában. Így nem is csoda, hogy amikor úgy dönt, hogy mexikói fusibokszolását magasabb szintre lépteti, akkor mindezt nem a pénz és apja neve segítségével próbálja elérni, hanem önerőből. Mindössze annyit "csal", hogy kvázi senkiként pont édesapja legendás ellenfelét, Rockyt kéri meg, hogy segítsen neki a felkészülésben.
Creed karaktere ide vagy oda, ez a film egy Rocky-film. És nemcsak azért, mert szerepel benne Rocky karaktere, és akár az ő történetének új fejezetének is felfoghatjuk, hanem azért is, mert több eleme is Sylvester Stallone klasszikusát követi le. Azonban az új köntös ezúttal nem szolgai másolást jelent, hanem valóban modernizálást, új megközelítést (és nem csak a két főhős közti egyértelmű különbségek miatt), ami már csak azért is nagyon működik, mely Michael B. Jordan személyében egy nagyon erős főszereplőt kapunk.
A Creed - Apollo fia szemérmetlenül játszik a Rocky-rajongókkal, vissza-visszautal a régi filmekre, ismert karaktereket említ meg, illetve vonultat fel, de ami a legszembetűnőbb, hogy 40 évvel ezelőtt bemutatott film klasszikus, Bill Conto által szerzett zenéjét is folyamatosan megidézi. Ráadásul azt úgy teszi, hogy sokáig csak pár taktust hallunk belőle, majd a felvezető futamokat, s a végén már tűkön ülve várjuk, hogy mikor hangzik fel teljes egészében az ismert melódia. Amikor pedig erre sor kerül, akkor robban az érzelembomba, átjárja a néző a kellemes borzongás és abban a szent pillanatban úgy fogja érezni, hogy annál jobb nem is történhetett volna vele. Szó mi szó, a végletekig manipulatív, de rohadt hatásos, és nagyon hálásak vagyunk érte.
Aki csak az ökölvívó jelenetek, vagy a felkészülések montázsai nézné meg a filmeket, az lehet, hogy csalódni fog. Illetve még ebben sem vagyunk biztosak, de a Creedben nincs sok bokszmeccs (bár ami van, az néhol nagyon jól lett megvalósítva), az ellenfelek alapjába véve csak skiccek, sok időt elvisz a tisztelgés és a búcsúzkodás, de nem is baj. A központi elem úgyis a két főszereplő kapcsolata.
A Creed - Apollo fia arra is jó példa, hogy nemcsak olyan antihősökkel lehet érdekessé tenni egy öklözős filmet, mint a Southpaw esetében. Persze ezúttal is egy szenvedélyes bokszolót látunk - egy nagyon szenvedélyes rendező filmjében, aki olyan végeredményt tett le az asztalra, mely lehet, hogy kiszámítható, lehet, hogy olykor érzelgős (esetleg csöpögős), de nagyon nehéz nem szeretni.
A Creed - Apollo fia olyan film, amit megnézve az ember elégedetten tápászkodhat fel a moziterem süppedős üléseiből, hiszen valószínűleg nem lesz hiányérzete. Ryan Coogler rendezése nagyon rutinosan zongorázza végig érzelmi skálánkat, aminek köszönhetően fel sem fog tűnni sokaknak, hogy egy meglehetősen klasszikus (negatívabbak szóhasználata szerint: klisés) történetet látunk. Mindennek eladásához tényleg csak néhány kedvelhető karakter, ismert futam kell, no meg persze a nézőben folyton ott bujkáló nosztalgia. Mert hiába jönnek "újonc" nézők is a filmre, azért az egyértelmű, hogy a Creed - Apollo fia legnagyobb hatással azokra lesz, akik látták a Rocky-filmeket, vagy legalábbis ismerik a legendás bokszoló karakterét.
A Creed - Apollo fia főhőse Adonis Creed (barátainak: Donnie), a Rocky-sorozatban tragikus módon elhunyt Apollo Creed törvénytelen, árvaházban nevelkedett fia, akit idővel magához vesz a legendás bokszoló özvegye, így fényűzésben nőhet föl, de persze folyamatosan elhunyt apja árnyékában. Így nem is csoda, hogy amikor úgy dönt, hogy mexikói fusibokszolását magasabb szintre lépteti, akkor mindezt nem a pénz és apja neve segítségével próbálja elérni, hanem önerőből. Mindössze annyit "csal", hogy kvázi senkiként pont édesapja legendás ellenfelét, Rockyt kéri meg, hogy segítsen neki a felkészülésben.
Creed karaktere ide vagy oda, ez a film egy Rocky-film. És nemcsak azért, mert szerepel benne Rocky karaktere, és akár az ő történetének új fejezetének is felfoghatjuk, hanem azért is, mert több eleme is Sylvester Stallone klasszikusát követi le. Azonban az új köntös ezúttal nem szolgai másolást jelent, hanem valóban modernizálást, új megközelítést (és nem csak a két főhős közti egyértelmű különbségek miatt), ami már csak azért is nagyon működik, mely Michael B. Jordan személyében egy nagyon erős főszereplőt kapunk.
A Creed - Apollo fia szemérmetlenül játszik a Rocky-rajongókkal, vissza-visszautal a régi filmekre, ismert karaktereket említ meg, illetve vonultat fel, de ami a legszembetűnőbb, hogy 40 évvel ezelőtt bemutatott film klasszikus, Bill Conto által szerzett zenéjét is folyamatosan megidézi. Ráadásul azt úgy teszi, hogy sokáig csak pár taktust hallunk belőle, majd a felvezető futamokat, s a végén már tűkön ülve várjuk, hogy mikor hangzik fel teljes egészében az ismert melódia. Amikor pedig erre sor kerül, akkor robban az érzelembomba, átjárja a néző a kellemes borzongás és abban a szent pillanatban úgy fogja érezni, hogy annál jobb nem is történhetett volna vele. Szó mi szó, a végletekig manipulatív, de rohadt hatásos, és nagyon hálásak vagyunk érte.
Aki csak az ökölvívó jelenetek, vagy a felkészülések montázsai nézné meg a filmeket, az lehet, hogy csalódni fog. Illetve még ebben sem vagyunk biztosak, de a Creedben nincs sok bokszmeccs (bár ami van, az néhol nagyon jól lett megvalósítva), az ellenfelek alapjába véve csak skiccek, sok időt elvisz a tisztelgés és a búcsúzkodás, de nem is baj. A központi elem úgyis a két főszereplő kapcsolata.
A Creed - Apollo fia arra is jó példa, hogy nemcsak olyan antihősökkel lehet érdekessé tenni egy öklözős filmet, mint a Southpaw esetében. Persze ezúttal is egy szenvedélyes bokszolót látunk - egy nagyon szenvedélyes rendező filmjében, aki olyan végeredményt tett le az asztalra, mely lehet, hogy kiszámítható, lehet, hogy olykor érzelgős (esetleg csöpögős), de nagyon nehéz nem szeretni.
A Creed - Apollo fia olyan film, amit megnézve az ember elégedetten tápászkodhat fel a moziterem süppedős üléseiből, hiszen valószínűleg nem lesz hiányérzete. Ryan Coogler rendezése nagyon rutinosan zongorázza végig érzelmi skálánkat, aminek köszönhetően fel sem fog tűnni sokaknak, hogy egy meglehetősen klasszikus (negatívabbak szóhasználata szerint: klisés) történetet látunk. Mindennek eladásához tényleg csak néhány kedvelhető karakter, ismert futam kell, no meg persze a nézőben folyton ott bujkáló nosztalgia. Mert hiába jönnek "újonc" nézők is a filmre, azért az egyértelmű, hogy a Creed - Apollo fia legnagyobb hatással azokra lesz, akik látták a Rocky-filmeket, vagy legalábbis ismerik a legendás bokszoló karakterét.
|
Creed - Apollo fia (Creed)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 95 perc, 2015 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Ryan Coogler forgatókönyvíró: Ryan Coogler, Aaron Covington operatőr: Maryse Alberti producer: Robert Chartoff, Sylvester Stallone, William Chartoff szereplők: Michael B. Jordan (Adonis Johnson) Sylvester Stallone (Rocky Balboa) Tessa Thompson (Bianca) Graham McTavish (Tommy Holiday) Phylicia Rashad (Mary Anne Creed) |
