SG.hu·
16. Titanic Filmfesztivál - Hajónapló '09
4 mozi, 16 ország, 56 film - Budapest legnagyobb nemzetközi filmfesztiválja március 26-ától április 5-éig több mint 12000 fizető nézőt csalt moziba.
Elhalt az utolsó hajókürt is, véget ért a 16. Titanic filmfesztivál. Hihetetlen, de Budapest már 4. éve oszt Hullámtörők-díjat, az viszont nem semmi, hogy a szakmai és a diákzsűri mennyire egyszerre rezdült az idei fesztiválon látottak értékelésében. A szemérmes fesztiváligazgató Horváth György irult-pirult, és a kételkedőknek még az ombudsmani vizsgálat lehetőségét is felajánlotta, de tény hogy mind a szakmai mind pedig a diákzsűri a norvég Észak című filmnek ítélte a 2009-es Hullámtörők-díjat.
Aki még emlékszik, tavaly a Myrin (Vérvonal) lett a győztes (tavaly előtt meg az Antenna, azelőtt meg a 4), ám a film szakállas, jópofa svéd rendezője, Baltasar Kormákur akkor nem lehetett velünk. Idén a szervezőség visszahívta zsűrielnöknek, és ha már jött, magával hozta az aktuális filmjét is (Fehér Nászéjszaka). A film persze nem indult a versenyben, de ide a rozsdás bökőt, hogy talán még jobb is volt mint a tavalyi Vérvonal - lazább, mégis legalább olyan súlyos a maga módján. Nem ért tehát meglepetés, amikor a közönségdíj átadásakor a zsűrielnököt tapsolta vissza a tömeg. A 2009 közönségdíjas alkotása a Fehér nászéjszaka lett.
Egy magára valamit is adó filmkritikus tartózkodjék a fölösleges minősítgetéstől, és soraival inkább tájékozódni segítsen a filmekben azoknak, akik hajlandók őt meghallgatni. Így félre az olyasfajta semmitmondó sorokkal, hogy az idei Titanic-on láthattunk néhány gyenge, és legalább ennyi remek alkotást. Hogy kinek mi tetszik, azt eldönti maga, és az is egyéni ízlés kérdése, hogy milyen irányban szereti keresgélni az újfajta, kicsit mást, többet nyújtó filmélményeket. A fesztivál feltett és kimondott szándéka az, hogy évről évre segítségünkre legyen ebben a kicsit másra irányuló keresgélésben, és a tematizált szekciói is ezt az eligazodást szolgálják.
Így tehát a Titanic mindig tele van furcsaságokkal. Évről évre megtörténik, hogy egy hibát hibára halmozó alkotás sokkal izgalmasabb élménnyé lesz itt, mint egy biztos kézzel levezényelt, középszerű darab. Így fordulhat elő az is, hogy a bár néhány munkát sokkal nehezebb nézni, mégis jobban emlékszem rájuk, mint a fősodor szájíze szerint született darabokra, amelyek a drága játékidő tetemes részét olcsó tetszelgésre pazarolják. Most őszintén: ha gondolatébresztőkkel rúgják ki az ember állkapcsát, és napokig köpni nyelni nem tud, akkor nem csal-e magával szemben, ha csupán a jó/rossz kategória mentén igyekszik helyére rakni az adott filmélményt?
Tisztelettel jelentem, én évek óta azért járok a Titanic-ra, mert minél többször, minél több vetítésről akarok állkapocs nélkül távozni (jó, tudom, béna hasonlat). És akkor most jönne a lehetetlen - néhány címszóban igyekszem felskiccelni a filmeket, amelyeket a látottak alapján legizgalmasabbnak tartottam, a teljesség igénye nélkül. Az 56 alkotásból idén mintegy 30-ra futotta, úgyhogy elnézéseteket kérem, de nem teljes a merítés. Az itt felsorolt filmektől viszont valamiért megkaptam azt a kicsit többet, vagy mást, amiért a Titanic-ra járok (a többit meg egyszerűen nem említem), sőt, még néhány állkapcsosra is futotta. Ha szembejönnek tehát az itt említendő filmek, és van rá érkezésünk, tegyünk egy próbát velük.
A fesztivál már a nyitófilmmel megkezdi a pofozkodást. A tengerentúli fesztiválokat is végigsokkoló olasz Gomorra a nápolyi Camorra bűnszervezet dermesztően hiteles tablóját adja. A tanúsága szerint megfoghatatlan szervezet mára teljes szimbiózisban él a társadalommal, csápjai átnyúlnak a fehér gazdaság területére is. A "rendszer" (az érintettek csak így nevezik) többezer embert tart el, így lesz megkerülhetetlen gazdasági, szociális és élettani tényező, amely nélkül a társadalmi szerveződés már alapjaiban sem életképes. A Gomorra lényeglátásának szomorú bizonyítéka, hogy az író fejére a könyv megjelenése után a szervezet vérdíjat tűzött ki. Roberto Saviano szülőhazáját végleg elhagyni kényszerült, most is komoly védőőrizet alatt áll.
A film csak részben támaszkodik Saviano könyvére. Szerkezete többé-kevésbe öt, párhuzamosan elmesélt, egymástól elkülöníthető történeten keresztül bomlik ki, ám e történetek alig kapnak epikus ívet, és nem is kapcsolódnak össze. A film a könyvhöz hasonlatosan a kisembert állítja középpontba, s a szervezet egy-egy arcát az életükre gyakorolt hatásán keresztül éri tetten. Mindez rögrealista stílusban, minimalista eszközökkel elővezetve megdöbbentően hatásos filmet eredményez.
A bűn mélységei szekcióban a Gomorrán kívül több izgalmas film is helyet kapott. Itt üdvözölhettük a Mocsok (The Moss) című alkotást is, amely bűnügyi tematikájú filmek egyik védjegyjogosultjától, Hongkongból érkezett hozzánk. Nem tudom mennyire volt tudatos döntés a szervezők részéről, de jobb filmmel nem is illusztrálhatták volna a Távol-keleti metropolisz filmipara látásmódjában bekövetkezett változást a dédelgetett bűnügyi tematika viszonylatában.
A tehetséges Shawn Yue kissé pontatlan alakításában megformált korrupt zsaru az újkori trendnek megfelelően egy sötétebb ecsettel megfestett Hongkong túlélésre berendezkedett lakója. Erkölcseiben már meg sem próbál különbözni az általa üldözött bűnözőktől, a nézők rokonszenvére egyik figura sem számíthat. Az egyetlen virág ezen a szemétdombon egy tíz év körüli kislány és a különös hajléktalan önzetlen kapcsolata, de egyáltalán nem biztos, hogy barátságuk bármelyikük számára megváltást jelenthet. A film mentes minden stilizáltságtól, a harcművészeti bemutatók is elmaradnak. Ebből az illúzióvesztett világból kitörni már csak szerencsével lehet.
A fesztivál talán legerősebb darabja nem került a versenyprogramba, de tekintélyt parancsoló ereje így is elismerést váltott ki a nézőkből. A teljes gőzzel robogó dél-koreai filmgyártás egyik legpatinásabb ékköve tavalyról Az Üldöző (The Chaser), amely a zsáner-ugró trend legújabbkori hibridjeként vívott ki magának elismerést világszerte. A zsaruk kontra rosszfiú(k) Hong Kongból örökölt, megszokott erővonalai semmivé porlanak ebben a bűnügyinek induló történetben.
Munkáslányainak eltűnése atyai ösztönöket ébreszt a prostituáltak futtatásával foglalkozó idősödő ex-zsaruban, és maga indul el, hogy az ügy végére járjon. Az Üldöző elő ránézésre zsánerdarab, ám pillanatokon belül már szabadon járkál a műfajok között, s a biztos kezű rendező az erőlködés legkisebb jele nélkül állítja oldalára a thriller feszültségét, a feszesre húzott dráma súlyát, és közben kalandozik egyet a slasher-filmek univerzumában is. Érdemeit csak növeli, hogy a cselekmény mentes a túlszerkesztettségtől, a véletlen dramaturgia pedig mindvégig a kilátástalanság érzékeltetésének szolgálatában áll.
Enyedi Ildikó zsűritag a zárógálán elmondta, hogy ha slágertémával nem is, idén sok "jó szándékú" filmmel találkozott. Állítását támasztja alá például a japán Gyerekek gyermeke, amely egy ártatlan játékból lett korai terhesség történetét meséli el lenyűgöző fiatal színészekkel; vagy az indiai Tahaan, amely egy kisfiú és egy szamár barátságának tanmesébe illő példázata. Én azonban, amerre fordultam, Az Üldözőn kívül is csupa olyan filmet láttam, amelyben megpocakosodott, középkorú férfiak kényszerülnek erőszakos cselekmények elkövetésére a megborult világrend helyreállítása érdekében.
Ilyen például a spanyol Időbűnök, amely a Pillangóhatás óta az első egész estés filmként képes az időutazás tematikáját intelligensen, bravúros levezetéssel megjeleníteni. A zárt tér-időrendszerré összeálló alkotás sajátos báját az adja, hogy vidéki környezetben, a témától nem megszokott realizmussal áll neki a megvalósításnak. A film másik elismerendő érdeme az lenne, hogy csak annyi kérdést tesz föl a témával kapcsolatban, amelyet a közönség számára hihetően meg is tud válaszolni. Akárhogy kerestem, nem találtam benne következetlenséget. Időutazós film lévén e fölött máig nem tudok napirendre térni.
A pocakos-menet egyszerűbb, de jóval brutálisabb alkotása az ausztrál Az apokalipszis lovasa (The Horseman) is. A filmben egy középkorú apa folytat kereszteshadjáratát egy gyilokpornóban utazó hálózattal szemben, amelynek kislánya elvesztését köszönheti. A rendezőt kevésbé a nyomozás menete, sokkal inkább a bosszúálló apa személyiség-hasadása foglalkoztatja, aki a felelősök szisztematikus legyilkolásában talál megváltásra, miközben minden gyilkolási rítus után visszaváltozik azzá a kissé gátlásos figurává, akiként egyébként az életét éli. Hosszan kitartott kínzásokban a barkácskészlet majdcsak minden eleme új funkcióval gazdagodik, mi pedig nem is tudjuk igazából, hogy mikor is álltunk ennyire közel egy erkölcsileg motivált, de ennyire szadista gyilkoshoz.
Átütő horrorunk idén nem volt, amit kaptunk, az Finnországból érkezett. Van egy olyan gyanúm azonban, hogy a hasonló elemzéseket végző kollégák nem fogják túlzásba vinni, hogy foglalkozzanak velük, így pár keresetlen szóban megemlékeznék róluk, ha nem is az ajánlás szándékával. A Szaunában az orosz-finn határt kijelölő, két ország követeiből álló bizottság egy ismeretlen északi falura bukkan, amelynek lakói a közelben álló szaunára mitikus tisztelettel tekintenek. A középkorba helyezett remek alapötlet sajnos nem kerekedik átgondolt filmmé. A rendező nem nagyon tudja, hogy mihez kezdjen a felvetett kérdésekkel, és fél óra elteltével blöffni kezd. Az álmisztikum nem működik, a mutatvány megbukik, a füst mögött csak zavaros közhelyeket találunk a legbelső félelem bénító erejéről.
A közhelyek terén nem fogta vissza magát Mr. Lordi sem, aki Odalenn (Dark Floors) című munkájába annyi mindent összelopkodott, hogy máig nem értem, hogy fért bele mindez 87 percbe. A j-horror - F.e.a.r, hagyományokokat ötvöző szellemes alapsztori félúton már szörnyfilmbe vált, ahol viking-metálos esztétikával kidolgozott monszta tizedeli a kórház lakosságát súlyos aranylánccal a nyakában. Nem kell azonban félnünk, megjönnek a zombik is, ám a mindent elborító fekete trutyi tizenöt perccel később már a massza-horrorok kelléktárából dolgozik. Rob Zombie lelkesedése jelen van a Lordi-filmben is, csak éppen a tehetsége nincs. Elpötyögtem ezen is, nem arról van szó, de attól még a dorgálás teljes mértékben megérdemelt.
Az Egyesült Államokból érkezett filmek üde színfoltja az a két alkotás, amelyet Kristen Stewart (pl.: Út a vadonba, Birtokviszony) színészi jelenléte tesz emlékezetessé. Mindkettő hangulatfilm, mindkettőben férfi főhősökkel találkozunk, akik fontos döntések előtt állnak, és mindkét filmben e döntés (és egyben a film) motorja a fiatal színésznő, aki a Twilightot körüllihegő tinirajongástól eltekintve tényleg korosztálya legtehetségesebbjei közül való.
A kettő közül a könnyedebb nyújt emlékezetesebb élményt. Az 1987 nyarára helyezett Adventureland a Superbad-rendező legújabb filmje; formailag vígjáték, de a főhősök problémáinak hatásos ábrázolása az apatow-i formula eddigi érzékenyebb darabjává teszi. A Sárga zsebkendő felemás roadmovie, ami hangulatfilmként még működne is, drámaként azonban már több kívánni valót hagy maga után. William Hurt és a Stewart-lány egymást erősítő játéka az égbe repíthette volna a filmet, a forgatókönyv egyenetlensége és a panel-megoldásokban gondolkozó hollywood-i reflexek azonban sokat rombolnak az összképen.
Láthattunk még olyan animét, amely lenyűgöző fényképezéssel mutatja be, amint a távolság elemészti a szerelmet (Másodpercenként 5 centiméter, Japán). Láthattunk pénzért vett szerelmet Thaiföldön, és azt hogy egy ilyen mederben fogant kapcsolat miként alakul (Soi Cowboy, angol/thai) Tanúi lehettünk Che Guevara felemelkedésének, aki élete korai szakaszában előszeretettel kelt át a hegyeken, hogy minden útba eső tíz fős faluval politikai szövetséget kössön. (Che: Part One) Egy dokumentumfilm keretében megismerhettük egy Jangcén közlekedő turistahajó életével is, ahol a tizenéves személyzet esetenként több borravalót kap az amerikai vendégektől, mint amennyit szüleik egy hónap alatt megkeresnek (A Jangce mentén, Kína).
A lista közel sem teljes, de nem is tudott, nem is kívánt az lenni. Remélem azért mindenki talált valami kedvére valót, vagy ha nem, most kapva kap az alkalmon, hogy jól átböngéssze a fesztivál honlapját. A 2009-es tartalom most jó egy évig nem kerül archívba, az újabb mozgolódás az oldalon feltehetőleg 2010 február táján kezdődik. A jövő évi ágyúgolyófutam időpontját mindenesetre már most felvéshetjük a naptárunkba: a 17. Titanic Filmfesztivál 2010 április 8-18-án lesz majd.
Elhalt az utolsó hajókürt is, véget ért a 16. Titanic filmfesztivál. Hihetetlen, de Budapest már 4. éve oszt Hullámtörők-díjat, az viszont nem semmi, hogy a szakmai és a diákzsűri mennyire egyszerre rezdült az idei fesztiválon látottak értékelésében. A szemérmes fesztiváligazgató Horváth György irult-pirult, és a kételkedőknek még az ombudsmani vizsgálat lehetőségét is felajánlotta, de tény hogy mind a szakmai mind pedig a diákzsűri a norvég Észak című filmnek ítélte a 2009-es Hullámtörők-díjat.
Aki még emlékszik, tavaly a Myrin (Vérvonal) lett a győztes (tavaly előtt meg az Antenna, azelőtt meg a 4), ám a film szakállas, jópofa svéd rendezője, Baltasar Kormákur akkor nem lehetett velünk. Idén a szervezőség visszahívta zsűrielnöknek, és ha már jött, magával hozta az aktuális filmjét is (Fehér Nászéjszaka). A film persze nem indult a versenyben, de ide a rozsdás bökőt, hogy talán még jobb is volt mint a tavalyi Vérvonal - lazább, mégis legalább olyan súlyos a maga módján. Nem ért tehát meglepetés, amikor a közönségdíj átadásakor a zsűrielnököt tapsolta vissza a tömeg. A 2009 közönségdíjas alkotása a Fehér nászéjszaka lett.
Egy magára valamit is adó filmkritikus tartózkodjék a fölösleges minősítgetéstől, és soraival inkább tájékozódni segítsen a filmekben azoknak, akik hajlandók őt meghallgatni. Így félre az olyasfajta semmitmondó sorokkal, hogy az idei Titanic-on láthattunk néhány gyenge, és legalább ennyi remek alkotást. Hogy kinek mi tetszik, azt eldönti maga, és az is egyéni ízlés kérdése, hogy milyen irányban szereti keresgélni az újfajta, kicsit mást, többet nyújtó filmélményeket. A fesztivál feltett és kimondott szándéka az, hogy évről évre segítségünkre legyen ebben a kicsit másra irányuló keresgélésben, és a tematizált szekciói is ezt az eligazodást szolgálják.
Így tehát a Titanic mindig tele van furcsaságokkal. Évről évre megtörténik, hogy egy hibát hibára halmozó alkotás sokkal izgalmasabb élménnyé lesz itt, mint egy biztos kézzel levezényelt, középszerű darab. Így fordulhat elő az is, hogy a bár néhány munkát sokkal nehezebb nézni, mégis jobban emlékszem rájuk, mint a fősodor szájíze szerint született darabokra, amelyek a drága játékidő tetemes részét olcsó tetszelgésre pazarolják. Most őszintén: ha gondolatébresztőkkel rúgják ki az ember állkapcsát, és napokig köpni nyelni nem tud, akkor nem csal-e magával szemben, ha csupán a jó/rossz kategória mentén igyekszik helyére rakni az adott filmélményt?
Tisztelettel jelentem, én évek óta azért járok a Titanic-ra, mert minél többször, minél több vetítésről akarok állkapocs nélkül távozni (jó, tudom, béna hasonlat). És akkor most jönne a lehetetlen - néhány címszóban igyekszem felskiccelni a filmeket, amelyeket a látottak alapján legizgalmasabbnak tartottam, a teljesség igénye nélkül. Az 56 alkotásból idén mintegy 30-ra futotta, úgyhogy elnézéseteket kérem, de nem teljes a merítés. Az itt felsorolt filmektől viszont valamiért megkaptam azt a kicsit többet, vagy mást, amiért a Titanic-ra járok (a többit meg egyszerűen nem említem), sőt, még néhány állkapcsosra is futotta. Ha szembejönnek tehát az itt említendő filmek, és van rá érkezésünk, tegyünk egy próbát velük.
A fesztivál már a nyitófilmmel megkezdi a pofozkodást. A tengerentúli fesztiválokat is végigsokkoló olasz Gomorra a nápolyi Camorra bűnszervezet dermesztően hiteles tablóját adja. A tanúsága szerint megfoghatatlan szervezet mára teljes szimbiózisban él a társadalommal, csápjai átnyúlnak a fehér gazdaság területére is. A "rendszer" (az érintettek csak így nevezik) többezer embert tart el, így lesz megkerülhetetlen gazdasági, szociális és élettani tényező, amely nélkül a társadalmi szerveződés már alapjaiban sem életképes. A Gomorra lényeglátásának szomorú bizonyítéka, hogy az író fejére a könyv megjelenése után a szervezet vérdíjat tűzött ki. Roberto Saviano szülőhazáját végleg elhagyni kényszerült, most is komoly védőőrizet alatt áll.
A film csak részben támaszkodik Saviano könyvére. Szerkezete többé-kevésbe öt, párhuzamosan elmesélt, egymástól elkülöníthető történeten keresztül bomlik ki, ám e történetek alig kapnak epikus ívet, és nem is kapcsolódnak össze. A film a könyvhöz hasonlatosan a kisembert állítja középpontba, s a szervezet egy-egy arcát az életükre gyakorolt hatásán keresztül éri tetten. Mindez rögrealista stílusban, minimalista eszközökkel elővezetve megdöbbentően hatásos filmet eredményez.
A bűn mélységei szekcióban a Gomorrán kívül több izgalmas film is helyet kapott. Itt üdvözölhettük a Mocsok (The Moss) című alkotást is, amely bűnügyi tematikájú filmek egyik védjegyjogosultjától, Hongkongból érkezett hozzánk. Nem tudom mennyire volt tudatos döntés a szervezők részéről, de jobb filmmel nem is illusztrálhatták volna a Távol-keleti metropolisz filmipara látásmódjában bekövetkezett változást a dédelgetett bűnügyi tematika viszonylatában.
A tehetséges Shawn Yue kissé pontatlan alakításában megformált korrupt zsaru az újkori trendnek megfelelően egy sötétebb ecsettel megfestett Hongkong túlélésre berendezkedett lakója. Erkölcseiben már meg sem próbál különbözni az általa üldözött bűnözőktől, a nézők rokonszenvére egyik figura sem számíthat. Az egyetlen virág ezen a szemétdombon egy tíz év körüli kislány és a különös hajléktalan önzetlen kapcsolata, de egyáltalán nem biztos, hogy barátságuk bármelyikük számára megváltást jelenthet. A film mentes minden stilizáltságtól, a harcművészeti bemutatók is elmaradnak. Ebből az illúzióvesztett világból kitörni már csak szerencsével lehet.
A fesztivál talán legerősebb darabja nem került a versenyprogramba, de tekintélyt parancsoló ereje így is elismerést váltott ki a nézőkből. A teljes gőzzel robogó dél-koreai filmgyártás egyik legpatinásabb ékköve tavalyról Az Üldöző (The Chaser), amely a zsáner-ugró trend legújabbkori hibridjeként vívott ki magának elismerést világszerte. A zsaruk kontra rosszfiú(k) Hong Kongból örökölt, megszokott erővonalai semmivé porlanak ebben a bűnügyinek induló történetben.
Munkáslányainak eltűnése atyai ösztönöket ébreszt a prostituáltak futtatásával foglalkozó idősödő ex-zsaruban, és maga indul el, hogy az ügy végére járjon. Az Üldöző elő ránézésre zsánerdarab, ám pillanatokon belül már szabadon járkál a műfajok között, s a biztos kezű rendező az erőlködés legkisebb jele nélkül állítja oldalára a thriller feszültségét, a feszesre húzott dráma súlyát, és közben kalandozik egyet a slasher-filmek univerzumában is. Érdemeit csak növeli, hogy a cselekmény mentes a túlszerkesztettségtől, a véletlen dramaturgia pedig mindvégig a kilátástalanság érzékeltetésének szolgálatában áll.
Ilyen például a spanyol Időbűnök, amely a Pillangóhatás óta az első egész estés filmként képes az időutazás tematikáját intelligensen, bravúros levezetéssel megjeleníteni. A zárt tér-időrendszerré összeálló alkotás sajátos báját az adja, hogy vidéki környezetben, a témától nem megszokott realizmussal áll neki a megvalósításnak. A film másik elismerendő érdeme az lenne, hogy csak annyi kérdést tesz föl a témával kapcsolatban, amelyet a közönség számára hihetően meg is tud válaszolni. Akárhogy kerestem, nem találtam benne következetlenséget. Időutazós film lévén e fölött máig nem tudok napirendre térni.
A pocakos-menet egyszerűbb, de jóval brutálisabb alkotása az ausztrál Az apokalipszis lovasa (The Horseman) is. A filmben egy középkorú apa folytat kereszteshadjáratát egy gyilokpornóban utazó hálózattal szemben, amelynek kislánya elvesztését köszönheti. A rendezőt kevésbé a nyomozás menete, sokkal inkább a bosszúálló apa személyiség-hasadása foglalkoztatja, aki a felelősök szisztematikus legyilkolásában talál megváltásra, miközben minden gyilkolási rítus után visszaváltozik azzá a kissé gátlásos figurává, akiként egyébként az életét éli. Hosszan kitartott kínzásokban a barkácskészlet majdcsak minden eleme új funkcióval gazdagodik, mi pedig nem is tudjuk igazából, hogy mikor is álltunk ennyire közel egy erkölcsileg motivált, de ennyire szadista gyilkoshoz.
Átütő horrorunk idén nem volt, amit kaptunk, az Finnországból érkezett. Van egy olyan gyanúm azonban, hogy a hasonló elemzéseket végző kollégák nem fogják túlzásba vinni, hogy foglalkozzanak velük, így pár keresetlen szóban megemlékeznék róluk, ha nem is az ajánlás szándékával. A Szaunában az orosz-finn határt kijelölő, két ország követeiből álló bizottság egy ismeretlen északi falura bukkan, amelynek lakói a közelben álló szaunára mitikus tisztelettel tekintenek. A középkorba helyezett remek alapötlet sajnos nem kerekedik átgondolt filmmé. A rendező nem nagyon tudja, hogy mihez kezdjen a felvetett kérdésekkel, és fél óra elteltével blöffni kezd. Az álmisztikum nem működik, a mutatvány megbukik, a füst mögött csak zavaros közhelyeket találunk a legbelső félelem bénító erejéről.
A közhelyek terén nem fogta vissza magát Mr. Lordi sem, aki Odalenn (Dark Floors) című munkájába annyi mindent összelopkodott, hogy máig nem értem, hogy fért bele mindez 87 percbe. A j-horror - F.e.a.r, hagyományokokat ötvöző szellemes alapsztori félúton már szörnyfilmbe vált, ahol viking-metálos esztétikával kidolgozott monszta tizedeli a kórház lakosságát súlyos aranylánccal a nyakában. Nem kell azonban félnünk, megjönnek a zombik is, ám a mindent elborító fekete trutyi tizenöt perccel később már a massza-horrorok kelléktárából dolgozik. Rob Zombie lelkesedése jelen van a Lordi-filmben is, csak éppen a tehetsége nincs. Elpötyögtem ezen is, nem arról van szó, de attól még a dorgálás teljes mértékben megérdemelt.
Az Egyesült Államokból érkezett filmek üde színfoltja az a két alkotás, amelyet Kristen Stewart (pl.: Út a vadonba, Birtokviszony) színészi jelenléte tesz emlékezetessé. Mindkettő hangulatfilm, mindkettőben férfi főhősökkel találkozunk, akik fontos döntések előtt állnak, és mindkét filmben e döntés (és egyben a film) motorja a fiatal színésznő, aki a Twilightot körüllihegő tinirajongástól eltekintve tényleg korosztálya legtehetségesebbjei közül való.
A kettő közül a könnyedebb nyújt emlékezetesebb élményt. Az 1987 nyarára helyezett Adventureland a Superbad-rendező legújabb filmje; formailag vígjáték, de a főhősök problémáinak hatásos ábrázolása az apatow-i formula eddigi érzékenyebb darabjává teszi. A Sárga zsebkendő felemás roadmovie, ami hangulatfilmként még működne is, drámaként azonban már több kívánni valót hagy maga után. William Hurt és a Stewart-lány egymást erősítő játéka az égbe repíthette volna a filmet, a forgatókönyv egyenetlensége és a panel-megoldásokban gondolkozó hollywood-i reflexek azonban sokat rombolnak az összképen.
Láthattunk még olyan animét, amely lenyűgöző fényképezéssel mutatja be, amint a távolság elemészti a szerelmet (Másodpercenként 5 centiméter, Japán). Láthattunk pénzért vett szerelmet Thaiföldön, és azt hogy egy ilyen mederben fogant kapcsolat miként alakul (Soi Cowboy, angol/thai) Tanúi lehettünk Che Guevara felemelkedésének, aki élete korai szakaszában előszeretettel kelt át a hegyeken, hogy minden útba eső tíz fős faluval politikai szövetséget kössön. (Che: Part One) Egy dokumentumfilm keretében megismerhettük egy Jangcén közlekedő turistahajó életével is, ahol a tizenéves személyzet esetenként több borravalót kap az amerikai vendégektől, mint amennyit szüleik egy hónap alatt megkeresnek (A Jangce mentén, Kína).
A lista közel sem teljes, de nem is tudott, nem is kívánt az lenni. Remélem azért mindenki talált valami kedvére valót, vagy ha nem, most kapva kap az alkalmon, hogy jól átböngéssze a fesztivál honlapját. A 2009-es tartalom most jó egy évig nem kerül archívba, az újabb mozgolódás az oldalon feltehetőleg 2010 február táján kezdődik. A jövő évi ágyúgolyófutam időpontját mindenesetre már most felvéshetjük a naptárunkba: a 17. Titanic Filmfesztivál 2010 április 8-18-án lesz majd.